1. A magyarokhoz címmel magyarság- és istenes versekből állított össze hatalmas és megrendítő gyûjteményt Medvigy Endre. Az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig sorakoznak a versek, 584 (!) oldalon.
2. A gyûjteménynek természetesen vannak előzményei, ezek közül Alexa Károly Magyar Zsoltár címû antológiájától a Psalmus Hungaricus címû, Pomogáts Béla által összeállított breviáriumig és a Benedek István szerkesztette Rendületlenül címû, hazafias verseket tartalmazó kötetig, vagy a Lisztócky László Castrum Kiadónál megjelenő antológiájáig számosat fel is sorol rövid előszavában Medvigy. Kétségtelen azonban, hogy ilyen terjedelmû - az egész magyar nyelvterületet átfogó - kötet megjelenésére ez idáig nem került sor. Kiadásáért mind az összeállítót, mind a Felső-magyarországi és a Kiskapu Kiadót dicséret illeti.
3. A könyv versei természetesen nem egységesek. Hogyan is lehetnének azok? Szerepelnek nagy magyar költők klasszikus antológiadarabjai mellett alkalmi versek is, üresen csengő klapanciák, melyeknek jó szándékát az érzés szavatolja. A haza szeretetének nagy érzése, amely - bizonyítja a gyûjtemény - az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig egyik legfőbb ihletője volt a szántóvető századokban a pennát gyakran kardra is felcserélő költőknek.
4. Igen, a haza, a gyakran több sebből vérző ország, amelynek folyamatosan ismétlődő, szinte fátumszerû tragédiái ihletik a gyûjtemény verseit. Különösen nagy érdeme Medvigy Endrének, hogy a Trianon után szétszakadó ország elszakított területeken születő verseire is figyel, az illyési Hatágú síp szellemében tekintélyes terjedelmû fejezetek foglalkoznak az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai és a Nyugaton születő költők hazafias és istenes verseinek bemutatásával. Példázva a hét évszázados magyar költészet szellemi egységét és hallatlan erkölcsi erejét.
5. Adott terjedelemben bemutatni ezt a - még egyszer hangsúlyozzuk - hatalmas gyûjteményt - istenkísértés.
Néhány nagy verssel, úgy gondoljuk, mégis tisztelgünk a magyar költészet halhatatlan szelleme előtt?
Bogdán László
Babits Mihály
Erdély
Rólad álmodtam, Erdély,
kamaszkoromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanulólakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtőskalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üvegeged metélő
csúcsaid gyémántélét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
még egyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva?
Orbán Ottó
Hallod-e, te sötét árnyék
Változat egy csángó népdalra
Lászlóffy Aladárnak
Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.
Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja.
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba.
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.
Búcsúznék már, de nem könnyû, szakad szememből a könnyû.
?sz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.
Faludy György
Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis vigasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
- Az Aldunán - szólt - mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppû vér,
Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hûs lidércként messze táncolt.
Száz év - s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év - s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év - hûséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull - hány nap, hét és hónap óta! s kihunyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
Jékely Zoltán
Nagyenyed, 1850
Üszkök között port verve, átkozódva,
dögletes, füstös szél dudált;
Vajna Antal és Incze Dániel úr
így tölték ott az első éjszakát.
,,Fejedelmünk legyen a közbenjáró
- fohászkodék a két bátor tanár -,
ő menjen a Csillagok Urához
s esedezzék dicső lábainál.
Mert háromízben zúgott ránk az átok,
romban hever a szellem csarnoka;
mondja meg ott a csendes-szavú, bátor:
ha tûrte mindezt, ? is az oka!
Hát ezt érdemli ez az árva nemzet,
hogy fája ne gyümölcsözzék soha,
s hogy bár kiömlött véréből teremnek,
másé legyen a bor, a gabona?
S a könyveket, melyeket úgy hozának
száztornyú városokból fiai,
kódexeket, mappákat, bibliákat
írástudatlan horda irtsa ki!
Ideje már, hogy lássa tévedését
(- Nagyságod mindezt bátran mondja el -)
hogy porba sújtott skólánk építését
utolszor még nevében kezdjük el??
Így szóltak ők. Eloltották a mécset;
földre hevertek, mint a katonák.
Pokrócukból gyilkos sötétbe néztek,
imádkoztak s álmodoztak tovább.
Ady Endre
Az eltévedt lovas
Vak ügetését hallani
Eltévedt hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
?s sûrûből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sûrû, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kísértetes nálunk az ?sz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-kerítéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hínárú útnak,
De nincsen fény, nincs lámpaláng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Múltat álmodván dideregve,
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény s nagy mérgû medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.