
Koréh Endre a székely hadosztály és később a székely dandár tábori lelkészeként harcolt 1918-19-ben. Hogy az Erdély és Magyarország megmentéséért folyó kétségbeesett harcok történetét az utókor számára megörökítse, már 1919-ben elkészítette 470 oldalas könyvének első változatát. 1919. november 16-án, amikor a Horthy Miklós parancsnoksága alatt álló Nemzeti Hadsereg bevonult Budapestre, abbahagyta az írást, és könyve ezután bő tíz esztendővel, 1929-ben jelent meg.
A könyv szerzője a kiadás elodázását mûve eredeti előszavában azzal indokolja, hogy ,,a bolsevizmus és az oláh megszállás utáni idő? nem volt alkalmas arra, hogy ,,a közvetlen tegnap belső részeit, kulisszatitkait nyilvánosságra hozzam?. Arról is szól, hogy 1919-ben sok mindent nem lehetett volna sajtó alá adni, ami az entente ténykedéseinek feltárását, küldötteinek leleplezését jelentette volna.
Későn, de soha jobbkor!
A székely hadosztály történetéről írott könyv kiadása - a már említett okok miatt - eleve tíz évet késett. Erről a történetről a két világháború között sem esett elég szó. A nehezen kezelhető témák - mint például Kratochwill Károly ezredes, hadosztályparancsnok fegyverletétele a román hadsereg előtt, a későbbiekben a hadosztály bizonyos kötelékeinek részvétele a bolsevisták oldalán a felvidéki harcokban - a politikusok és a közvélemény előtt is nemkívánatossá tették az ügy bolygatását.
A második világháború után erre az állapotra torzult rá a Kárpát-medencét behálózó kommunista szellemi terror, amely a székely hadosztályt - már a neve miatt is - végleg befeketítette. Kocsis András Székely dilemma 1919-ben címû tanulmányában kiemeli, hogy a székely hadosztály ,,árulását? - a bolsevizmus elutasítását, a románok előtti fegyverletételt - annyira a közvéleménybe sulykolták, hogy ezt egy szûk történész szakmai körtől eltekintve a rendszerváltozás után tíz évvel is hiszi és vallja, aki egyáltalán hallott is valamit az ügyről. Koréh Endre könyvének újrakiadása szóba sem jöhetett, hiszen ebben rendkívül súlyos következményekkel járó történelmi tények kerülnek napvilágra Károlyi Mihályról és híveiről, akik a jelenlegi magyar kormányzat hangadóinak házi szentjei, s a Kun Béla által dirigált vörös terror is a maga helyére kerül. A könyv végleges politikai elhantolásával a magyar-román, a magyar-szlovák és a magyar-cseh világháborús konfrontációkról is elterelhették a figyelmet. Arról aztán szó se essék - vagy mégis? -, hogy Koréh Endre a székely hadosztály hősies harcainak és helytállásának felelevenítésével a székelység - és az erdélyi magyarság - autonómiára alkalmas és érdemes voltának a hitét erősíti.
Egy könyv tehát - Kóréh Endre: A székely hadosztály és dandár története, 1918-1919 - erdélyi kiadót keres. Azért ,,erdélyit?, mert a közel félezer oldalas mû kiadását azoktól a jelenlegi magyar kormánykörökhöz tartozó intézményvezetőktől, akik Károlyi Mihály ünneplésére szoktak díszbe öltözni, a kiadást nem várhatjuk.
De nem várhatunk a következő választásig sem, mert ami az újrakiadást illeti, máris 75 évnyi késésben vagyunk.
Az alábbiakban Skultéty Csabának - a Szabad Európa Rádió egykori Ambrus Mártonának - köszönetet mondva a Trianon utóélete címû könyv hozzánk juttatásáért, részleteket közlünk Kocsis András tanulmányából.
(sylvester)
A mû hitelességét növeli, hogy nemcsak Koréh saját emlékeit örökíti meg, hanem az adott lehetőségeket figyelembe véve a székely hadosztály volt katonáitól is adatokat gyûjtve, a lehető legszélesebb adatbázisra próbálja meg alapozni a könyvet. A másoktól kapott napló- és feljegyzésrészleteket a megfelelő helyen beillesztve adja közre. (?)
Az első kötet a székely hadosztály kialakulását, megszervezését, majd az Erdélyben folytatott halogató harcait, az onnan történt kivonulást írja le, egészen a tanácsköztársaság hatalomra kerülését követően az 1919. április 16-án (valójában már április 15-én) megindult román támadásig foglalja össze az eseményeket.
A székely hadosztály alapját az erdélyi 38. gyalogoshadosztály képezte, amely 1918. november 10-én megtagadva az engedelmességet, az erdélyi határok védelmére az olasz frontról Magyarországra indult. A hadosztály szervezése 1918 novemberében Kolozsvárott indult meg az erdélyi, elsősorban honvéd helyőrségek kiegészítő és ezredparancsnokságainak segítségével, s itt került sor a brassói 23., a dési 31., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23. honvédezredek legénységének toborzására, valamint a kolozsvári 21. honvéd gyalogezred feltöltésére. Az erdélyi csapatok feletti parancsnokságot a régi VI. honvéd kerületi parancsnokság vette át, amelynek élére Kratochwill Károly ezredest nevezték ki, aki 1918. november 27-én, megérkezve Kolozsvárra, átvette az irányítást.
A szerző az események ismertetésekor konkrét esetek leírásával támasztja alá a székely hadosztály hősies, sokszor magára hagyott csapatainak kilátástalan küzdelmeit. Számtalan esetet sorol fel annak alátámasztására, hogy az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány és annak megbízottai milyen lelketlenül szolgálták ki az antanthatalmak küldötteinek utasításait. A szerző véleményét Károlyi Károly kormányáról, valamint az ősellenségnek tekintett Romániáról tömören jellemzik a következő sorok: ,,Egy világháború összeomlása után, a Diaz-féle fegyverszüneti egyezmény tudatában lement (Károlyi) a katonai és munkástanácsok képviselőivel meg néhány destruktív egyénnel Belgrádba, ott kijelentette, hogy a Diaz-féle egyezményt nem ismeri el, s hangsúlyozta, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. E példátlanul gonosz és tipikusan hazaáruló kijelentések alapján kelt a belgrádi egyezmény, amelyet Linder írt alá (1918.) november 13-án. Ezzel Károlyi önként feladta a Szamos felső völgyétől a Maros-Tisza vonalig Erdélyt és az Alföldet - az esetleges védelem meghiúsítására pedig kötelezte magát a Károlyi-kormány, hogy Mackensen seregét elvonultatja vagy lefegyverzi. Amit a balkániak álmukban sem képzeltek el, rettentő valóság lett: Magyarország fele ingyen hullott az ölükbe. Románia, amelyet belforradalom fenyegetett, Károlyi árulása folytán diadalmas hódításra készülhetett. Gyengeségét, tehetetlenségét jellemzően bizonyítja, hogy az első demarkácionális vonalat, a Marost csak december közepére érte el.? A székely hadosztály katonáit, mint Erdély szülötteit, mélységesen elkeserítette az a tény, hogy az általuk hozott bármilyen áldozatot az antant elvárásainak mindenkor teljes mértékben megfelelni akaró, szervilis magyar kormány képes volt pillanatok alatt semmissé tenni: ,,Károlyiék készségesen előkészítették és támogatták a francia-oláh célokat.? (...)
A hadosztály egyik legynagyobb katonai sikerét 1919. január 14-20. között érte el, amikor Zilahnál, Cigánynál és Bánffyhunyadnál sikeresen ellenállt a román támadásoknak, majd mindezek hatására január 20-án felvette a székely hadosztály elnevezést, s közvetlenül ezután, január 20-29. között, feltartóztatva a román csapatokat, a Csucsa-Sebesvár vonalon előrenyomult. A hadosztály arcvonala az ellenséges támadások ellenére mintegy két és fél hónapig lényegében változatlan maradt. (...) A székely hadosztály legénységének feltöltését, felszerelését a Károlyi-kormány nem támogatta kellő mértékben. A hadosztály ilyen körülmények között élte meg 1919. március 21-ét, a kommunisták hatalomra jutását, akik kezdettől fogva deklarálták azt a tényt, hogy nem állnak a területi integritás alapján, s ezzel még a Károlyi-kormánynál is továbbmenve, a székely hadosztály tevékenységét károsnak, a tanácskormány szempontjából veszélyesnek ítélték, s ezért a hadosztály mûködését a lehetőségekhez mérten akadályozták. Az új hatalom a hadosztály létét szükséges rossznak tartotta, ugyanis tisztában volt vele, hogy a keleti határok védelmét más, katonailag megbízható, a kellő ellenállás kifejtésére képes fegyveres alakulat képtelen lenne ellátni. Midezek miatt a súlyos ellátási és létszámgondokkal küzdő székely hadosztálynak az ígéretek ellenére sem küldött erősítést, s a katonai szempontok csak akkor szorították háttérbe a tisztán politikai természetû megfontolásokat, amikor már a Tiszántúl is hadszíntérré vált. (?)
A második világháború után a székely hadosztállyal kapcsolatban a köztudatban leginkább azt a tényt igyekeztek eltüntetni, hogy a hadosztály 1919 tavaszán a román csapatok előtt letéve a fegyvert, elárulta a munkáshatalmat. Ezzel magyarázták azt a körülményt, hogy a székely alakulatok tisztikara és legénysége nem rokonszenvezett a vörös hatalommal, s fennállása alatt mindvégig ellenforradalmi tevékenységet folytatott, s erre mintegy reakcióként a tanácsköztársaság minden lehető módon akadályozta a hadosztály mûködését. Az egységek még akkor is kitartottak az egyre nyomasztóbb fölénybe kerülő ellenséggel szemben, amikor az uralkodó politikai hatalom mindezeken túl a Vörös Hadsereg egyéb alakulatai révén katonailag is fellépett a fehér székely hadosztállyal szemben. A szerző nem is tagadja azt a tényt, hogy a székely csapatok politikailag szemben álltak Kun Béláék rezsimjével, éppen ellenkezőleg, könyvében külön fejezetet szentel ilyen irányú politikai tevékenységüknek. Számtalan esetet ismertet, amikor valamelyik székely alakulat hol Szatmáron, hol Nagyváradon felszámolva a kommunista irányítást, visszaállítja a polgári közigazgatást. Így az olvasó képet alkothat a hadosztály eladdig csak hangoztatott ellenforradalmi tevékenységéről. A székely hadosztály minden körülmények között kitartott, ám miután világossá vált, hogy a Böhm Vilmos, Pogány József által is fémjelzett politikai hatalom mindent elkövet, hogy a mûködését akadályozza, továbbá, hogy a románok elleni esetleges sikeres küzdelem sem vezet majd Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásához, a hadosztály, Kratochwill Károly parancsnokkal az élen, 1919. április 27-én Demecsernél, a román hadvezetessel megegyezve, letette a fegyvert. A körülményeket jól jellemzik Kratochwill ezredesnek a könyvben szereplő sorai: ,,A helyzet mind kétségbeejtőbb lett. A székely hadosztály csapatai nem voltak bolsevista érzelmûek, de anyagi létük a bolsevista kormánytól függött. A székelyek Erdélyt akarták visszaszerezni, de erre a célra a bolsevistáktól sem lőszert, sem egyéb támogatást nem kaptak. A bolsevizmus megismerése után most már egyébként sem kísérelhette meg a székely hadosztály Erdély visszafoglalását, mert ha betör Erdélybe, maga után viszi a bolsevizmust. Hiszen a vörös gárdának és vezetőinek az volt a feladatuk, hogy kövessék az előrenyomuló székelyeket, s így Erdély bolsevizálásával megerősödött volna Kun Béla hatalma. A székely hadosztály előnyomulásával Románia ugyan összeomlott volna, mert az orosz bolsevista csapatok a Dnyeszternél állottak, de akkor egész Közép-Európa bolsevizálódott volna, s talán még ma is az lenne. Mindezeket megfontolva, a székely hadosztályban az a meggyőződés erősödött meg, hogy leghelyesebb lesz, ha először a bolsevizmus ellen fordul.? (...) A fegyverletételről a hadosztály parancsnoka a következőket írja: ,,Súlyos, nehéz, felelősségteljes órák nehezedtek a székely hadosztályra. A székely csapatok és egyéb alakulatok azért álltak össze, hogy Erdélyt visszaszerezzék. Ebben a törekvésükben támogatásra, segítségre nem találtak, inkább ellenszenvvel nézték őket mindenütt. Kezdetben túl gyengék voltak ahhoz, hogy valami döntést elérhessenek, éppen csak a magyarok lemészárlását és a polgárháborút akadályozhatták meg Erdélyben - később pedig a bolsevizmus volt az a súly, amely rájuk nehezedett, amely fojtogatta és minden akciójukat meghiúsította. Sem Erdélyben, sem a magyar hazán segíteni nem tudván, nem maradt más hátra, mint hogy a fenti elvek alapján fegyverszünetet kössön, mert nem akart sem bolsevista lenni, sem az oláhokkal együtt menni a magyar bolsevizmus ellen.? A fegyverletételkor mintegy ötezer ember került román hadifogságba. A legénységi állományt hadifogolytáborokba, a mintegy hatszáz fős tisztikart a brassói, ún. Fehér laktanyába internálták, ahonnan csak 1920 augusztusát követően szabadultak.