
Megmenteni a közösséget
Azzal a reménnyel mentünk Erdélybe, hogy unitárius hittestvéreinket segítsük egy vagy két templomban szolgálatot vállalva, amíg a teológián annyi fiatal lelkész végez, hogy ezek a szószékek se álljanak üresen. Engem egy különleges érdeklődés is vonzott ide - reméltem, hogy itt lehetőségem nyílik megtanulni azt, hogy ezeket a kis közösségeket hogyan lehetne megmenteni. Érdeklődésem régi keletû, még abból az időből származik, amikor az Antioch College (Yellow Springs, Ohio) hallgatója voltam. Az Antioch akkori elnöke, Arthur E. Morgan, a Tennesse Valley Authority későbbi első vezérigazgatója a kis közösségek életformájának felsőbbrendûségét hirdette, bár tisztában volt azzal, mennyire korlátolt és beszûkített lehet a falusi élet. Yellow Springs vezetősége alatt példát mutatott arról, hogy egy ilyen kis közösség milyen kulturális teremtő erővé válhat.
A módosabb gazdák közül néhányan megkérdeztek kevéssel odaköltözésünk után, hogy mit gondolunk, mit tudunk mi tenni a faluért. Egyikük megkérdezte: ,,Mit gondol, mi az, amire nekünk szükségünk van, és megadhatják nekünk?? Ekkor felismertem az arroganciát. A mi feltételezésünkben, hogy ránk itt szükség van, hogy segíthetünk rajtuk - különösen, mivel életem és munkásságom túlnyomórészt nagyvárosokban telt el, és nem sikerült jól megtanulnom magyarul, azt válaszoltam: ,,Talán nyújthatnánk rálátást a dolgokra, és olyasmit is észreveszünk, amit ti nem.? ,,Például?? ,,Hát - mondtam -, látok itt egy elemi iskolát, nem használják, és maholnap összedől - a gyerekek naponta három kilométert gyalogolnak az iskoláig, ha esik, ha havaz. A közelben pedig látok egy gondozott temetőt. Ha ez így folytatódik még vagy 50 évig, a temetőt is felveri a gyom. Nem marad, aki gondozza.? ? is megértette, miről van szó.
Sikerült keresztülvinnünk, hogy a falu döntést hozzon az iskola újjáépítéséről, mert most újra volt elég gyerek. Összegyûjtöttünk némi pénzt és építőanyagot vettünk, de a hatóságok ismételten megtagadták az engedélyt, talán azért, mert a szomszéd falu, Daróc iskolája, ahová a jánosfalvi gyerekek jártak, félig roma, félig román, a mi gyerekeink pedig mind magyarok. A homogenizálás, beolvasztás a kormány nyilvánvaló célja - csakhogy amit ők céloznak, az a romanizálás.
Gépek - jelzálogra
Egy tekintetben segítségükre voltunk a falusiaknak, de kérdés, mennyire bölcsen tettük azt, amit tettünk. Jánosfalvára kevéssel a dekollektivizálás, a földek és állatok visszaadása után érkeztünk. Amikor megkérdeztük gondnokunkat, hogy mire van a falunak a legnagyobb szüksége, szinte felcsattant: ,,Az Isten szerelmére, hát traktorra!? Elmagyarázta, hogy a föld visszaadásával egy időben elárverezték az összes mezőgazdasági gépet, legtöbbjét kommunista bennfenteseknek, könyvelőknek stb. A gazdák jobb híján a teheneiket kötötték az ekék elé. Javasoltuk egy gazdaegylet megalakítását, mely közösen venné meg és használná a drága gépeket, de ötletünk nem talált jó fogadtatásra. ,,Elegünk van a közös tulajdonból - mondta az egyik ember. - Valaki mindig megkaparintja magának.? Végül a gondnokkal úgy döntöttünk, hogy hárman - Anikó, ő és én - létrehozunk egy vállalkozást, mezőgazdasági gépeket veszünk ,,az egész falu használatára?. Így is történt, a megtakarított pénzemből én adtam a tőkét, a kurátor pedig a szükséges hozzáértést. Az volt az elképzelésünk, hogy hozzáférhetővé tesszük a gépeket munka és üzemanyag fejében a falubelieknek. Vettünk két új traktort ekékkel, boronákkal és két, egyenként 6500 dollár értékû utánfutót, illetve egy új, román gyártmányú arató-cséplő gépet, mely 15 000 dollárba került. Hogy előteremtsem a finanszírozáshoz szükséges készpénzt, másodszor is jelzálogkölcsönnel terheltem Long Island-i házamat Amerikában.
Ehhez az idő folyamán ültetőgépeket, egy mûtrágya- és egy trágyaszóró gépet, egy gyomirtószórót, rostálógépet, még egy utánfutót, egy olajprést és egy mázsálót is vettünk. Mindezt én fizettem ki személyesen, s a könyvelésben úgy szerepelt, mint vállalatunk, az Intipex Kft. részére felvett személyes kölcsön. Kölcsönöket vettem fel, mert semmi más módot nem találtam a szükséges pénz előteremtésére, a falusiak ugyanis hallani sem akartak a közös gazdálkodásról. Azt hiszem, az motoszkált a fejemben, hogy a gazdák később mégis alakítanak egy gazdaegyletet, s akkor annak adhatnám át a gépeket. Mindent összevetve közel 75 000 dollár kölcsönt vettem fel mezőgazdasági gépekre és egy új, 9 férőhelyes Toyota mikrobuszra, amit utazásokra használtunk.
Egy reggel a vegyesboltban, ahol a férfiak összegyûltek egy szilvapálinkára és kicserélni a híreket, megtudtam, hogy az emberek fel vannak háborodva, mert a kollektív volt könyvelője megvette a volt téesz legnagyobb raktárhelyiségét egy olyan ,,árverésen?, melyen ő volt az egyetlen résztvevő. Épp el akarta adni jókora felárral egy vevőnek, aki nem a mi falunkból volt. Anikóval azt mondtuk, meg kell próbálnunk megvenni, mert szükség van rá a gabona, tápszer és a fölös széna tárolásához. Amikor arra került sor, hogy a volt könyvelőt megkeressük, kiderült, hogy a gondnokon kívül senkinek sem volt kedve velünk tartani? Elmentünk hát hárman a házához, és körülbelül három órán keresztül vitatkoztunk vele, de nem lehetett meggyőzni - az árverés törvényes volt, az épület az övé. Anikó végül azzal fenyegetőzött, hogy felhívja a barátait a Magyar Rádiónál és leadja nekik a történetet. Meg is történt, s a riporterek jelezték, hogy lejönnek. Másnap korán reggel a tulajdonos megkeresett és azt mondta, kész eladni nekünk az épületet, ha kifizetjük annak az árát, amivel ő vette, és a pénzt aznap délelőtt 11-ig előteremtjük. Összegyûjtöttük a saját pénzünket és a faluból mindenkinek a készpénzét - óriási üzlet volt! Minden kölcsönt én fizettem vissza, mihelyt összegyûlt a pénz, ahogy megígértem.
Egy másik incidens is ugyanúgy, vegyesbolti pletykával kezdődött. Azt híresztelték, hogy a kormány jóváhagyott egy törvénytervezetet, miszerint a jelenleg meg nem mûvelt, dekollektivizált területeket az állam visszaigényli. Azt hittem, nincs félnivalónk, mert összes földünket megmûveltük, de persze kiderült, hogy igencsak van. A gondnok világosított fel, hogy körülbelül 200 hektárnyi területünk áll megmûveletlenül. A tulajdonosok Magyarországra vagy városra költöztek, és többé nem jönnek haza. Javasoltam, hogy próbáljuk meg azonnal fölvenni velük a kapcsolatot, és addig is, amíg sikerül, az új gépekkel mûveljük meg a földet, pontosan könyveljünk el mindent, a nyereség egynegyedét tegyük félre a tulajdonosok számára, amikor - ha - megjelennek. A gondnok beleegyezett, és így is tettünk. De szándékunk ellenére ebből súlyos problémák származtak. A falubeliek kezdtek ellenségesen viselkedni, és azt állították, hogy a gondnok, aki a gépeket kezelte, először a saját, majd a családja, a barátai földjein dolgozik és a hiányzó tulajdonosokén. Csak ezután kerül sor az ő földjeikre is. A gépekből emellett hatalmas nyereséget zsebelt be. A gondnok ezt tagadta, de sógora, a templom pénztárnoka felmondott, arra célozva, hogy nincs ínyére, amit a sógora mûvel. Traktoristáink és könyvelőnk is azon a véleményen volt, hogy a gondnok becsap minket. Végül is a gyülekezet elsöprő többséggel megszavazta a gondnok kizárását a cégből, s megvonta jogát a gépek használatára. Minden reggel személyesen beszéltük meg a két traktoristával és az arató-cséplő gép gépészével az aznapi teendőket. Megszerveztünk egy gazdaegyletet a falu gazdáival, akik igényelték a gépek használatát (mindenki belépett!), és mindenkire érvényes fizetési szabályokat állítottunk fel. Kijelentettük, hogy könyvelésünket bárki bármikor átnézheti. Ez sokat segített, de nem oldott meg minden problémát. A gépek nélkülözhetetlen, drága alkatrészei furcsa módon, sorozatosan tûntek el. Néha egy-egy útszélen maradt barátnak akkumulátorokat adtak kölcsön, ezek pedig szépen megfeledkeztek arról, hogy visszaadják. Az arató-cséplő gép egész télen a parókia udvarán állt, közel a kapuhoz, tavasszal mégis egész sor pótolhatatlan alkatrész hiányzott stb.
Önzés és önzetlenség
Erről jut eszembe egy történet, amit kevéssel ideköltözésünk után hallottam. Egy gazda azt mondja a másiknak: ,,Hé, koma, dekollektivizálnak! Visszaadják a földjeinket és az állatainkat!? Mire a másik: ,,Ez nagyszerû! De várj csak - hát akkor eztán kitől fogunk lopni?? Az új mezőgazdasági gépek használata nagyon is jelentős érték volt a falusiak számára, de az ellenőrzés szinte teljesen lehetetlenné vált, és állandóan számításainkon felüli költségeket jelentett a hiányzó részek pótlása. Amikor Kolozsvárról lejött az Egyházi Gazdasági Ellenőrzési Hivatal elnöke, hogy átnézze a könyvelésünket, megjegyezte, hogy a könyvelés rendben van, de közel sem kérünk annyit az emberektől, hogy nekünk is kijöjjön a nyereségünk. Erre csak annyit mondtam, hogy szolgálni jöttünk ide, nem nyerészkedni. Annyiban mégis igaza volt, hogy javasolta: legalább annyit kérjünk, amennyi fedi a gépek pótlásának és javításának költségeit 10 évig, másképp az egész vállalkozás befuccsol. A gazdák annyira jól gazdálkodtak, hogy ma már 9 traktor és 3 újabb, használt alkatrészekből összeszerelt arató-cséplő gép van egy olyan faluban, ahol alig volt gép.
Még egy humoros epizódról meg kell emlékeznem. Egy reggel, amikor a vegyesboltba mentem, hogy meghallgassam az aznapi pletykákat, egy ember jött ki a kapun, aki addig még egyetlen szót sem szólt hozzám, s elindult ugyanabba az irányba. Néhány lépés után megállt és szembefordult velem. ,,Mit gondoltok, ti amerikaiak, mit tudtok ti tenni ezért a faluért?? - kérdezte harciasan. Az arckifejezéséből láttam: reméli, mondok most valami grandiózus ostobaságot, amit elmondhat a boltban a fiúknak. Támadt egy ötletem, és azt válaszoltam, nagyon komolyan: ,,Hát, gondoltam, hogy ha nagyon sokáig és türelmesen próbálkozunk, talán megtaníthatjuk a teheneket, hogy ne tojjanak a járdára.? Eltátotta a száját - jól hallotta? Aztán meglátva, hogy mosolygok, elkezdett harsány hangon hahotázni. A vállamra csapott, s azt mondta: ,,Ha ezt meg tudod csinálni, megkapod a Nobel-díjat!?
Hogyan értékelem hat és fél évi életünket és munkánkat? Hogyan látom falunk és az erdélyi unitárius egyház jövőjét?
Először is be kell vallanom, hogy mi mint amerikaiak, azzal a várakozással mentünk a faluba, hogy a falusiaknál jobban tudjuk, mire van a leginkább szükségük, hogy tudunk segíteni valódi problémáik megoldásában, és hogy ezeket a problémákat megoldja néhány jól irányzott amerikai dollár, ebből pedig volt egy kevés nekünk. Nagyon hamar megtanultuk azonban, hogy a valódi, emberi problémák a faluban is, mint máshol, mélyen gyökereznek, és nehezen hozzáférhetőek. Olyanok, mint a mérges szömörce: ha a hajtásait levágod, még jobban terjed. Ahhoz, hogy valamit meg lehessen változtatni, az egész rendszert kell megtámadni, a föld feletti leveleken keresztül lehatolva a gyökerekig.
Reformálni
Legfontosabb célkitûzésünket megvalósítottuk. Szolgáltunk Jánosfalván és Darócon, s ahol előttünk csak beszolgáló lelkész volt hat és fél válságos éven keresztül, amikor Romániában folyt az átmenet a kommunizmusból a demokráciába, a kollektivizálástól vissza a vállalkozói gazdaság felé. Anikó fizetés, állami támogatás és minden hivatalos javadalmazás nélkül szolgált. Templomi és más, különleges szolgálatai visszaállították a falu néhány erkölcsi törvényét és a falu szellemét. Ezek alatt az évek alatt sok fiatal maradt itt és alapított családot - annyira, hogy - mihelyt a hatóságok részéről megérkezik a beleegyezés - visszakaphatjuk az iskolánkat. A templom újból a közösség életének a központjává és szívévé vált.
Anikó munkája a falu gyermekeivel és fiataljaival, úttörő nyári táborai, melyeket a székelykeresztúri árvaházi gyerekek számára rendezett, bátorsága, ahogyan szembeszállt az alkoholizmussal a faluban, és tiltakozó gesztusa a zetelaki és oroszhegyi fiatalemberek igazságtalan bebörtönzése ellen, a falu ,,bûnözőjének? megmentése és jó útra térítése, szolgálata fiatalok és öregek, kisgyerekek és haldoklók közt, a saját otthonukban mindenki számára vigaszt és ihletet jelentett. Politikai tevékenysége, vezető szerepe, és az, hogy a falusiak körében sürgette a politikai állásfoglalást, tüntette fel ezeket a falvakat az ország politikai térképén, és szavazáskor az Anikó példáját követte az egész közösség.
(folytatjuk)