Családtagok és tisztelők körében vette át tizenegy kitüntetett csütörtökön a megyei könyvtár Gábor Áron Termében a második alkalommal odaítélt Pro Comitatu Covasnae-díjat. (Kubánda Gizella nyugalmazott művelődésszervezőnek távolléte miatt egy későbbi időpontban adják át az elismerést.)
A Kovászna Megyei Tanács által alapított kitüntetést a megye fejlődése, hírnevének öregbítése érdekében kifejtett tevékenység elismeréséül kapták pedagógusok, színészek, orvosok, művelődésszervezők. A Damokos Csaba által tervezett kőtömbös fa emlékplakett és a bőrkötéses oklevél jelképezi azt az elismerést, amellyel a megyei önkormányzat a díjazottakat illette, kiknek a közösségért folytatott tevékenységét olyan laudátorok méltatták, akik éppúgy értékmentő és -teremtő munkásságuk révén váltak ismertté, mint akikről szóltak. Olyan embereket köszöntöttek, akik múzeumot, kórházat alapítottak, neves elődeink emlékét ápolták, helytörténeti és művelődéstörténeti kutatásokat végeztek, és közkinccsé tették ismereteiket, gyógyítottak, a magyar—román szellemiség hídjait építették/építik, népművészeti hagyományainkat tették ismertté szerte a nagyvilágban. A tizenkét személyiség nem csak a megyei önkormányzat kitüntetésére méltó, hisszük, hogy a díjat egész Háromszék és tágabb pátriánk nevében kapták. (fekete)
Dr. Boga Olivér
Becsülendő törekvése egy közösségnek: számon tartani és esetenként kitüntetni értékteremtő, értékhordozó, a közösség érdekében szolgálatot vállaló személyiségeit. Dr. Boga Olivér személyében a Kovászna Megyei Tanács azt a főorvost tünteti ki Pro Comitatu Covasnae-díjjal, aki több mint ötven éve folyamatosan gyógyítja és szolgálja Felső-Háromszék népét. (…) 1956-ban diplomaszerzés után azonnal hazajön Kézdivásárhelyre, és végleg itthon marad.
Boga doktor sohasem elégedett meg csak azzal, hogy nagy szakmai tudással és felelősséggel elvégezze orvosi munkáját, hanem mindig felelősségteljesen tevékenykedett azért a közösségért is, ahol élt. (...)
Az 1989. decemberi fordulat után, 1990 januárjában a kórház munkaközösségének egybehangzó akaratából a kórház igazgatójává választják. Példaképe Szentkereszty Stefánia, a kórházalapító, felvilágosult, népéért tenni akaró és tudó nagyasszony. Tudta, hogy a megváltozott körülmények között a közhasznú alapítványok szerepe igen fontos lesz, ezért már 1990. január 15-én felkéri a város felelős tisztségviselőit, hogy támogassák az alapítvány létrehozásában, amelyet megyénkben az elsők között jegyeznek be 1990. április 28-án.
A Szentkereszty Stefánia Alapítvány segítségével végeztek el a kórházban számos felújítási munkálatot, biztosították a gyógyszerellátás jelentős részét. Boga főorvos, mint a társadalmi jelenségekre érzékenyen figyelő, népéért felelősséget érző igazi orvos, tudja, hogy nem csak a ,,vén Európa" problémája, hanem ezen belül minden helyi sajátosságával együtt Háromszéken is egyre nagyobb kihívást jelent a társadalom elöregedése, az idős emberek egyre növekvő száma. Az átlagéletkor növekedésével új társadalmi és egészségügyi feladatokat kell megoldani.
Az utóbbi huszonöt évben egyre behatóbban foglalkozik a gerontológiával, és meggyőződése: az orvos és az egész társadalom közös feladata, hogy ne csak éveket adjunk az élethez, hanem életet az évekhez. Ezért álmodta meg és sok-sok előtanulmány után 1996-ban kezdte el építeni — a Szentkereszty Stefánia Alapítvány segítségével — megyénkben elsőként a lemhényi negyvenágyas gerontológiai központot, ahol a prevenció, a korai szakszerű rehabilitáció és a geriátriai kezelés egy helyben megvalósulhat. Az intézmény áll, korszerűen felszerelve. Sok-sok nehézséget leküzdve megkezdte működését. (…)
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezt a laudációt megtarthattam, hisz jó dolog egy olyan megyében dolgozni, ahol mindennapi munkánkhoz itt vannak közöttünk a példaképek.
Dr. Tatár Márta kardiológus főorvos
Damó Gyula
Mondják, hogy a közelmúltban egy városunkat látogató finn küldöttség elképedt azon, hogy mindenütt csupán kardos-buzogányos, bajszos, szakállas szobrokra bukkantak tereinken. Ez azért történhetett meg, mivel nem jártak a Dónátok hegye alá húzódott Kisborosnyón. Ott ugyanis emlékműve van a magyar nagyasszonyoknak is. Árpád-házi Szent Erzsébettől, kinek emlékévében járunk, egészen Zathureczky Emíliáig, a Székely Nemzeti Múzeum alapítójáig. Az is szót azért hangsúlyozom, mivel a négyszáz lelkes kis faluban immár évtizede jól kidolgozott elgondolás útján viszi végbe szívós következetességgel Damó Gyula nyugalmazott tanító úr egy történelmi emlékpark megvalósítását. Erre még legyinthetnénk is: ugyan, ugyan, könnyű néki, hiszen nyugdíjas, ráér, van ideje bőven. Hisz magam tanúsíthatom, hogy amikor közel négy évtizede megfordultam hajdani mikós osztálytársam iskolájában, olyan helytörténeti kiállítás fogadott két teremben, aminek hatása Kisborosnyói példa címmel a Megyei Tükörben közölt írásra sarkallt. Illik, nem illik, magamat idézem: ,,Ebben a kicsi nyolcosztályos iskolában nem szakképesített tanítja például a történelmet. A gyűjtemény gondozója Sebestyén László igazgató-tanító, valamint Damó Gyula tanító. Egyszerű tanítóemberek, szaladna ki a számon, de Czegő Zoltánnak egy múltkori jegyzete nyomán én is megkérdem magamtól: miért volnának egyszerű tanítók? Inkább a sokat emlegetett, régi jó oskolamesterek méltó utódai."
Mintha csak róla írta volna a mégsem elég teljességét vörösmartys hevességgel követelő Váci Mihály: ,,Használni akartam — nem tündökölni, / sem esztétikák rangsorát pörölni. / A halhatatlan szent tülekedésben / lemaradtam — a startnál már lekéstem. / Ezért a pályát messze elkerültem, / a robotoló tömegbe merültem, / és dolgoztam hajnaltól éjszakáig, / a gondolat míg csonton átvilágít."
Köszöntse hát a Pro Comitatu Covasnae-díj az életének nyolcadik évtizedében járó Damó Gyulát, s az Úristen tartsa meg, és áldásával kísérje további törekvéseiben!
Kónya Ádám
Botka László
Nem dicsérni jöttem Botka Lászlót. Örvendeni jöttem, örvendeni annak, hogy ez az egyedi alkatú, sajátos szemléletű, pályája végére a magyar színjátszás összetéveszthetetlen jelenségévé váló színész ezúttal újabb díjat vesz át.
(…) 1946-ban Botkának szülei engedélye nélkül kellett a vágyott színészi pályára lépnie, ami csak úgy sikerülhetett, hogy megszökött otthonról. Ezután három évet töltött különböző vándortársulatoknál, és álmai valóra váltak: táncos-komikus lett. Ez az időszak meghatározónak bizonyult színészi pályafutásában, ő maga nyilatkozta: ,,Ez a pár év vándorszínészet volt az én főiskolám."
(…) Megjelenését a mai napig is gyakran tapssal fogadja a közönség. Karikírozó képessége ugyanúgy figyelemre méltó, mint ahogy kétségkívül magában hordozza a vásári komédiás adottságait is. Ez az örökség veszélyes is lehet, mert könnyen a legolcsóbb megoldások zsákutcájába vezetheti a színészt. De Botkával nem ez történt. Énekelni és táncolni tanult, a komédiázás legnagyobb mestereitől lopta el a szakmát; nem csoda, hogy 1951-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház örömmel fogadta Botka László jelentkezését. (...) Az első időkben és még hosszú ideig a sepsiszentgyörgyi színház repertoárja elsődlegesen a szórakoztatásra alapozott. Sok operettet játszott, ami nagyon is megfelelt Botka László képességeinek és hajlamainak. (...) Itt játszott először prózai szerepeket: Caragiale Zűrzavaros éjszaka című komédiájában Spiridont, Voitin Emberek, akik hallgatnak című drámájában Zigut, Bernard Shaw Szent Johanna című tragédiájában Dauphint említi meg egy interjúban mint kedvenc prózai szerepeit. (…) De Botka Lászlót mintha a mulattatás szerepére teremtette volna a Fennvaló. És ennek maga is tudatában van, színészi egyénisége, személyes varázsa ellenállhatatlanná teszi, bármit is tesz a színpadon. Kedélye, humora, közvetlensége színpadon és civilben egyaránt megkapó. Az első igazi nagy kitörés a vígjáték, a karikatúra, a paródia, a kabaré területéről — egyszóval a beskatulyázásból — a Kovács Levente rendezte Molière-vígjáték, A fösvény Harpagonjával kezdődött, és egy évtized múltán olyan rendezőkkel való találkozásokkal folytatódott, mint Bocsárdi László, Barabás Olga, Kövesdy István vagy akár Árkosi Árpád, Keresztes Attila. A velük való együttműködés során Botka Lászlóban értékes és modern színészi képességek mutatkoztak meg: a groteszk látásmód, egy újszerű játékstílus és alkotói módszer iránti fogékonyság. Azután már — mint az lenni szokott — jöttek a díjak egymás után. 1998-ban Szentgyörgyi István-díj — Budapest, 1999-ben Kovászna Megye Művelődési Felügyelőségének díja, A Kultúra Szabadságáért, majd Sepsiszentgyörgy díszpolgárává választják, és Pro Urbe-díjban részesül, 2005-ben pedig a Magyar Játékszíni Társaság Hűség-díját ítélik meg számára.
Való igaz, Botka László hű maradt művészi hitvallásához: ,,Kedvvel játszani, szeretni a közönséget..."
Botka Laci ezeken a tájakon már rég: fogalom.
Nemes Levente
Dr. Ioana Georgescu
2007 az az esztendő, melyben dr. Ioana Georgescu betöltötte életének 70. évét, és pont negyven év múlt el azóta, hogy fiatal orvosként Sepsiszentgyörgyre érkezett. Ez a négy évtized a város és a megye gyermekeinek egészsége érdekében kifejtett kemény munka jegyében telt el. Dr. Ioana Georgescu minden reggel azért imádkozott, adjon erőt neki, hogy tehessen valami jót és hasznosat a szenvedő gyermekekért és szüleikért. Köszönjük meg mi is a Fennvalónak, hogy elegendő erőt és egészséget adott neki, hogy hivatását teljesíthesse, melyért jórészt csak a gyermekszemek ragyogása s a szülők visszanyert lelki nyugalma volt a hála. A szülői és gyermeki könnyek és örömök jelentették negyven esztendőn át dr. Ioana Georgescu örömét és bánatát is. Teljesen mellékes volt számára, mi volt a nevük, etnikumuk, milyen anyagi körülmények között életek a szülők, a beteg gyermekek abban a szerencsében részesültek, hogy mellettük állt egy különlegesen jól felkészült szakember teljes tudásával, empátiájával, a beteg test és lélek feltétel nélküli szeretetével.
Ioana Georgescu az az orvos, aki semmit nem kért magának, de igen sokat adott annak a közösségnek, melynek negyven évig szolgálatában állt. Nemcsak tiszteletünket, de szeretetünket is kiérdemelte.
Dan Manolăchescu
Gazda József
Akit most köszönteni tisztem, olyan alkotó értelmiségi, aki életművet hozott létre. (...) Az életmű, legyen az akár egyetlen meghatározó erejű, irányt szabó alkotás vagy egy pálya során alkotott számottevő művek összessége, komoly rangot kölcsönöz létrehozójának. Igazi súlya, jelentősége végső soron hatásában, kisugárzásában mérhető le.
Gazda József a tanári hivatást, melyet több mint fél évszázaddal ezelőtt választott, igen tág értelemben határozta meg a maga számára. Tanult, hogy taníthasson — mondhatnók megbocsáthatatlanul leegyszerűsítve. (…) Gazda Józsefről — széttekintve az általa megtett pályáján — megállapíthatjuk, hogy Szent Pál intelme szerint haladt, minthogy jóra használta az időt. Tudott áldozni bőséggel a katedrai munkának, szava s erkölcsileg tiszta egyénisége — költőt idézve — ifjú szívekbe záródott, sőt, tanítványok sokasága mondhatja őt mesterének. (…) Más összefüggésben, de szinte oly jelentős az a szerep, amit vállalt az erdélyi művészeti élet terén, kritikusi és művészettörténet-írói munkássága révén mind a szakmai, mind a szélesebb olvasóközönség számára volt mindig fontos üzenete. (…) Monográfiát jelentetett meg Gyárfás Jenőről 1969-ben, Nagy Imréről 1972-ben, Nagy Albertről 1982-ben, Gazdáné Olosz Elláról 1994-ben. De jóra használta az időt Gazda József akkor is, midőn — hazai magyar viszonylatban — az elsők közt, úttörőként fordult a történelem újfajta feltárása felé, az egyszerű ember emlékezetében élő személyes ,,kistörténelem" élőszóban történő elbeszélését rögzítvén és dolgozván fel. Mintegy alulnézetből sikerült így bemutatnia tehát a XX. századi magyarság kataklizmaszerű ,,nagytörténelmét", ehhez a különben tudományos módszerhez fordulva. (…) Megjegyzendő, hogy a Gazda-életmű rendszerváltás utáni fejlődése éppen abban az irányban teljesedett ki, amelynek kiindulópontján az 1980-ban kiadott Így tudom, így mondom áll. Az életműnek még egy, a negyedik körét emelném ki, éspedig a művelődésszervezés terén kifejtett tevékenységet, lévén hogy egy kistérség szellemi életének — Németh László szóhasználatával élve — organizátora volt, és az jelenleg is. Ez a kistérség pedig nem más, mint a szülőföldje, ahová a kolozsvári egyetemi évek és néhány, Székelykocsárdon, valamint Nagyenyeden töltött esztendő után hazatért feleségével és alkotótársával. (…)
Az utazás egész pályáján végigkísérte Gazda Józsefet. Gondolati utazásokat tett kezdetben a művészek alkotta világokban, a szépség birodalmában. (…) Aztán idők múltával megadatott számára az utazás lehetősége a valóságos térben. (...) Útirajzokban számolt be ezekről, 1977-ben a Tegnapi kövek, mai utak címűben, 1985-ben a Kelet kapuiban. Tudásszomja csak a nagy elődökéhez volt mérhető. (…) A rendszerváltás után, amint megnyíltak a határok, egy másik nagy célt tűzött ki maga elé Gazda József, éspedig azt, hogy erdélyi magyar kisebbségi értelmiségiként és írástudóként felkeresse az Európán kívüli kontinenseken élő magyarokat. Küldetéses utak voltak ezek, amelyeket követően azt gondolhatta, hogy a nemzeti együvé tartozás szálai közül hacsak néhányat is sikerült összekötnie, akkor megérte a fáradságot. (…)
Áldassék hát ,,a sors keze" által a Pro Comitatu Covasnae-díj mai kitüntetettje, Gazda József tanár úr!
Dr. Borcsa János
József Álmos
József Álmos színes, sokoldalú egyéniség. Életútja két irányban teljesedett ki: kezdetben a katedra, az iskola töltötte ki idejét, később a helytörténeti kutatások iránti szenvedélye. (...) Ifjúkora egybeesett a szocialista rendszer berendezkedésével, az osztályharc kiéleződésével. Mint értelmiségi sarj — nagyapja unitárius esperes, apja ügyvéd volt — az osztályidegenség keserves, megalázó bélyegét hordozta sokadmagával együtt. Annak ellenére, hogy osztályelsőként végzett a Székely Mikó Kollégiumban, továbbtanulási lehetőségei csak buktatókkal érvényesülhettek.
Évtizedeken keresztül a Székely Mikó Kollégiumban tanított matematikát. Eredményességét bizonyítják a különböző hazai és nemzetközi magyar matematikaversenyeken tanítványai által elért jó helyezések, valamint az egyetemekre feljutottak magas száma.
Gyerekkorától fogva kialakult benne az értékek megmentésének szenvedélye. Kezdetben a bélyegek világa töltötte ki érdeklődését, s ez postatörténeti kutatások felé terelte figyelmét. Sepsiszentgyörgy posta- és cenzúrabélyegzőiről írt tudományos igényű munkát.
Az idő múlásával érdeklődési köre kitágult, különös tekintettel a képes levelezőlapok és régi felvételek irányába. Ezek rendkívüli értékét ismeri fel abban a környezetben, ahol a múlt örökségét jószerével eltüntették. Gazdag, sokszínű gyűjteménye tette lehetővé a háromszéki régi fürdőélet bemutatását szolgáló kötet megjelenését, amelyet a hasonló zsánerű, Tusnádfürdőre vonatkozó kiadvány követett, majd a nagyobb szabású, Sepsiszentgyörgy képes története című munka jelenhetett meg a képeslapok és egyéb, a város történetével kapcsolatos nyomtatványok felhasználásával. Felismerve a világháborús levelezések, naplók, emlékiratok dokumentumértékét, ezeket is gyűjteni kezdte. Gyönyörű anyag kerekedett ki belőle, mely feldolgozva kötetté alakult Mire a falevelek lehullanak... címmel.
József Álmos nagy erénye, hogy jelentéktelennek tűnő eseményeket mozaikszerűen összerakva alkotott figyelemre méltó szellemi értéket. Ezt cselekedte az országzászló-állító mozgalom háromszéki vonatkozásainak feltárásával s kötetbe szerkesztésével. (…)
Úgy gondolom, a felsorolt tények önmagukat igazolva feljogosítják József Álmost a Pro Comitatu Covasnae megtisztelő díj elnyerésére.
Cserey Zoltán
Molnár Gizella
Molnár Gizella, akit tisztünk szerint méltatni illik — szinte hihetetlen —, több mint ötven esztendeje van a színpadon. Útját nagy drámai szerepek jelzik, első átütő sikere Tamási Áron Énekes madarának Esztere volt, mintha Tompa Miklós nagy Tamási-sorozatának egyik legnagyobb sikerében ő érzett volna rá igazán az addig meglehetősen ,,elmaszatolt", félreértelmezett Tamási-hősnők tragikumára. Utána sorozatban jönnek emlékezetes alakításai, hogy itt csak Illyés Dupla vagy semmi című drámájának parasztasszonyát említsük fel, ekkor jegyezhettük fel Róla először: akár a szobrász a kőből az alakot, úgy, olyan önfeledt természetességgel hívja elő magából a nagy tragikus szerepeket, de sokoldalúságára jellemző, hogy a modern kor groteszk látomásaiban, tragikomédiáiban is képes érzékeltetni a tragikumot. Csiki László Nagypapa látni akar benneteket című drámájában társával, a tragikus sorsú Visky Árpáddal egy üzlethelyiségben él üvegfalak között, s az asszony kiszolgáltatott helyzetét torokszorítóan képes érzékeltetni... Vagy gondoljunk a Tompa Gábor rendezte Woyzeck Marie-jára, ahol groteszk helyzetben is képes felmutatni a hősnő már-már elképesztően kiszolgáltatott helyzetében is a tragédiát. De hosszú lenne akár felsorolni is a fél évszázados pálya kiemelkedő sikereit!... Óriási hatása volt a nagy, átütő erővel, megrendítően előadott Vörösmarty-mesejáték talán legkülönösebb alakjának, az Éj királynője fenséges, shakespeare-i magasságokba emelkedő monológjának, ahol ugyanazon szenvedély villog, mint fantasztikus átéléssel előadott csángó balladáiban, ahol mintha elveszített gyermekkora gyimesi világa is feltündökölne... A díj mindig minősíti a művészt, aki kapja, ezen esetben azonban azt hiszem, a művésznő is minősíti a díjat...
Bogdán László
Haszmann Pál
Kedves, réges-régi barátom és múzeumi meg műemléki ügyekben fáradhatatlanul taposó, kiváló kollégám buzgó dicsérésére, mindannak az elmondására, amit felbecsülhetetlen munkájával kapcsolatban érzek és tudok, aligha elégséges a rövidre szabott, alkalmi laudáció. (…) A tömérdek dicsérnivalóból tehát a következőket szeretném itt kiemelni:
Haszmann Pált, az ifjabbat — hangsúlyozni kell az azonosítást, mert élt értünk valaha az édesapja, id. Haszmann Pál tanító úr is — úgy tekintem, mint azt a ritka tehetségű mesterembert, aki a poros, ócska kacatból képes szemkápráztató, drága kincset fabrikálni. Kapásból mondhatná bárki, hogy ilyen nincs! Mármint hogy kacatból kincset!? (…) Haszmann Pál nem afféle gyakorlatlan, kétbalkezes alkimista, ha ennél a hasonlatnál maradunk. Neki sikerült! Azonnal mondom, hogy utánozhatatlan furfanggal. Kezdetben szerzett egy korhadt, szétesett légelyt vagy egy foghíjas gerebent. (Istenem! — mik ezek?) Aztán szépen összerakta, kipótolta, kiállította. Ezt követően szerzett vagy megvásárolt egy megsárgult perefernum-levelet kelengyeládástól és kelengyéstől. A kelengyét kiporolta, kimosta és kivasalta valamelyik Haszmann leány, a ládáról az olajfestéket leoldotta valamelyik Haszmann fiú. Azután szerzett, megvásárolt vagy cserélt egy lebontott házból való mestergerendát, rozettával díszített hiányos felirattal. (...) Később szerzett, megvásárolt, cserélt vagy elcsalt egy golyó szaggatta honvéd- vagy századosi, már dohos egyenruhát, ezeken fityegő érdemrendekkel, kicsorbult szablyát, megfúrt csövű puskát s egy tábori levelet, talán az utolsót a Don-kanyarból. Aztán megvarrták délutánonként a ruhát, kifényesítették az aranyozott pléh érdemrendet, pityeregtek a frontról küldött sorok olvastán. A puska csövét kifúrva hagyták.
A múzeum udvarába begyűjtött és ott sorakozó gőzgépekről a dinók jutnak eszébe az unokámnak, a sercegő patefon hangjáról nekem Karádi Katalin. Ha akarom, s miért ne, még a hangját is hallom.
Ismerjük: a történelmi, művelődéstörténeti, néprajzi emlékek nagy-nagy számban láthatók és tanulmányozhatók Csernátonban. (…) Egy másik gyönyörű és ujjongani való példa, amelyet ez a székely alkimista művelt és művel a szemünk láttára, az is, hogy nyarakon át gyermekek és fiatalok zsibonganak ama vasdinók és patefonok, légelyek és érdemrendek között a múzeum udvarán. (...) Mindezért és a többi érdeméért — amelyek most a sorból kimaradtak, de mindannyian ismerjük — a legnagyobb elismeréssel, tisztelgő, baráti szeretettel állok azok mellé, és támogatom őket, akik Háromszék általános elismerését fejezik ki Haszmann Pálnak a díj felajánlásával, szeretném hinni, hogy ezt azért teszik, mert világosan látják: a Haszmann Pál és családja által felhalmozott, őrzött és közzétett mérhetetlen kincs az egyetemes magyar tárgyi és szellemi kultúra nélkülözhetetlen része, amelyet vele, velünk együtt kívánnak megőrizni a jövőben is.
Jánó Mihály
Máthé Ferenc ,,Ilonka"
1960-ban köpecbányai geológusként a szénrétegek után fúrattam az akkori Vargyas I. bánya szénmezőjében. A fúrótorony mellett, lakatosként, ott működött egy, a gépészethez amúgy értő, bikfafejű vargyasi, 33 éves székelymagyar fiatalember. Nehogy azt gondolja valaki, hogy a fúrótorony műszaki bajain évelődtünk, nem. A fiatalember feltűnően ismerte faluját, környékét, annak mondáit-legendáit, helytörténetét, a népszokásokat, büszke volt unitárius magyar vallására, s végül az is kiderült, hogy farag, hogy faragni tud, s hogy ha kedvem kerekedik, ,,nezzem" meg. (…)
Nem a falu tanítójától, nem a papjától, hanem tőle hallottam először a Sírókút mondáját, a Tatár-szoros históriáját, értettem meg a Látó-hegy üzenetét, nem kevésbé mindazt, amit akkor, 24 éves fiatalemberként még nem tudtam a vargyasi szurdokról, annak barlangjairól. Ő volt Máthé Ferenc Ilonka, a tősgyökeres és sokágú vargyasi nemes Máthé família tagja, akiknek három erdélyi fejedelem adott nemesi oklevelet, s érdekes, az elmúlt században senki nem kért abból fénymásolatot igazolásképpen. Volt és van — megkülönböztetés okából ,,bajusz", ,,borica", ,,solymár" Máthé, a későbbi népi faragómester az ,,Ilonka" megkülönböztető nevet viselte-viseli, akinek édesanyja — Ilonka néni —, de testvérhúga, néhai Gúzs Sándorné Máthé Eszter mindenkit nagy szeretettel fogadott családi házukban, kalauzolt, ha ő nem volt otthon, a házi kiállításán. (…)
Nem volt faragvány, amit meg ne mutatott volna, a díszsulykok faragását tökélyre vitte. A sulykok ornamentikáját és a mestert bemutató füzetecskét jómagam írtam, s mint helyi kiadvány Máthé Ferenc írókése címmel Sepsiszentgyörgyön jelent meg 1977-ben. Részben Máthé Ferencnek köszönhető, hogy újra kopjafássá lett a vargyasi temető. A környék népmondáit, táncrendbéli szokásaikat domborműves faragásokba mentette, hátaspadok támlájába álmodta bele. Csillárok, biblia- és kegyszertartók százait készítette templomaink számára, se szeri, se száma monumentális emlékkopjáinak, melyek közül nem egyet fiával faragott. Szókimondásáért, faragásainak tartalmi mondanivalója miatt pedig még a szellemiségünket ellenőrzőknek is többször számot kellett adnia. (…)
Azóta sok ár folyt le a Vargyas vizén, május negyedikén Máthé Ferenc betöltötte 80. életévét. Népművészi pályafutásáról sok száz újságcikk, folyóirat, tanulmány, egy sereg diploma és elismerő oklevél beszél: a sepsiszentgyörgyi Népművészeti Iskolától, a csernátoni táborokból, de oktatott már mesterként fafaragást a szlovákiai Galántán, Nagyfödémesen, nemzetközi művésztáborban a magyarországi Gyomaendrődön, Vésztőn, otthon is, faluja iskolájában faragást és bútorfestést. Kiállításainak csak egy-egy megállóját említjük: Sepsiszentgyörgy, Bodazaforduló, Bukarest, Budapest, Szováta, Parajd, Barót és a szülőfalu. Máthé Ferencben tisztelhetjük a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség alapító tagját, melytől az életműdíjat — munkásságának elismeréseként — 2005 októberében vehette át. 1989 óta nyugdíjas. Családos. Felesége nyugalmazott számtan szakos tanárnő. Fia és nevelt leánya hivatott majd hagyatékát őrizni. Hátralévő éveihez egészséget és munkakedvet kívánunk.
Kisgyörgy Zoltán
Niculina Ţînţar
Mindig öröm jót mondani a barátainkról, annál is inkább az egy olyan alkalommal, mint a mostani, amikor Nina megkapja a Pro Comitatu Covasnae-díjat! Nagyon örülök, hogy e díszes közönség előtt dicsérhetem, mely azért gyűlt egybe, hogy tanúja lehessen az eseménynek. Ugyanakkor megtisztelve érzem magam, hiszen az érdemek, melyekért barátnőm kitüntetést kap, az ember legbecsesebb értékei közé tartoznak.
Nina Ţînţar dobrudzsai, Babadag melletti faluból ment fel hajdanában Bukarestbe történelmet és filozófiát tanulni. Miután ragyogó eredménnyel megszerezte oklevelét (szakdolgozata Franz Kafkáról szólt), a központi kihelyezés következtében Ozsdolán találta magát mint a helyi általános iskola társadalomtudományok tanára. Itt mindazok meglepetésére, akik sajnálkoztak sanyarú sorsán, remekül megértette magát a falubeli székelyekkel, noha egy kukkot sem tudott magyarul, amazok pedig alig valamit románul. Ez a szerencsés kezdet, amikor is Nina beilleszkedett a háromszéki székelységbe, ugyanilyen töretlen természetességgel folytatódott. 1990-ben, kevéssel a marosvásárhelyi atrocitások után egy sepsiszentgyörgyi népgyűlésen lelkes, ám egyúttal csodálni valóan kiegyensúlyozott beszédet mondott a románok és magyarok békés együttélése védelmében. Ma Nina Kovászna Megye Művelődési Központjában referens. E minőségben dolgozik — néha látványosan, de a legtöbbször csendben — kulturális programokon, melyek a teljes közösség gyarapodását szolgálják. Emellett tíz remek színdarab szerzője, és igen tevékenyen vesz részt a város színházi életében. (...) A ma Ninának átadott kitüntetés több mint két évtizedes, közösségünk szolgálatában elvégzett munkáját díjazza. Életútja nagy, közepes és kis tettekből áll, mint mindannyiunké. Csakhogy Nina szorgalma, színessége és nagylelkűsége közt létezik egy valóban kivételes összefüggés, mely párját ritkító szerénységére támaszkodik. A leginkább ideillő szó talán a tisztesség lenne. Azt mondtam, hogy nagy öröm jót mondani barátainkról. Ehhez most egy másik öröm is társul: olyan közösség előtt beszélhetek, mely méltányolni tudja az olyan embereket, mint Nina Ţînţar. Ezért szeretném kifejezni szerencsekívánataimat a kitüntetettnek és önöknek, hölgyeim és uraim, akik a megtisztelő Pro Comitatu Covasnae kitüntetést odaítélik neki.
Dr. Kovács Kázmér
Dr. Szőts Dániel
Dr. Szőts Dániel nem olyan férfiú, akinek az életrajzát csupán adatokból össze lehetne fércelni. Székelyföldön, illetve ebből a tájegységből messze sugárzóan egy közösség testi, lelki és szellemi egészségének őre, felvigyázója, ápolója és gyógyítója volt, és az most is, 82 évesen, mert egy véletlen egybeesés folytán éppen augusztus 17-én ennyi esztendeje annak, hogy a kovásznai nagytemplomban keresztvíz alá tartották. (…)
Dr. Szőts Dániel kovásznai indíttatása emberi tartásának, belső értékeinek formálódásában meghatározó, a szűkebb pátria, a szülőföld szeretete, ehhez való ragaszkodása itt ivódik bele, a család, a kisváros szellemisége, az Európa-szerte csodált természeti környezet itt simogatja magához és kötelezi el örökre, hogy lélekben mindig is kovásznai, azaz háromszéki maradjon.
Erre aztán ráerősítenek a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban eltöltött évek 1935 és 1943 között. Az élete felépítéséhez szükséges tudást, a tudományokban való jártasságot itt gyűjtötte össze, ami mellé a híres iskola a népéhez, nemzetéhez való hűség megtartó és felemelő érzését is passzította, s hogy mindez ne csak tartalmatlan frázis maradjon, következtek a próbatétel esztendei is: Szőts Danit, mikós diáktársaival együtt, besorozták, iskolás fiatalemberként az Úz völgyébe rendelték határvédelemre. Haza iránti hűségére jellemző, hogy azt a katonai összeomlás napjaiban sem hagyta el.
Kettőnk több évtizedes személyes ismeretsége is ehhez a mozzanathoz kapcsolódik. Dr. Szőts Dánielre jellemző eseménysort idézve mondom: az Úz-völgyi harci események kutatása közben jöttem rá arra, hogy a kommunista diktatúra esztendeiben, titokban, családi és baráti körökben minden évben felkeresték a harcok helyszínét. Úz-völgyi kötődése a későbbiekben dr. Szőts Dánielt a hagyományteremtés szféráihoz közelítette. Élére állt annak a mozgalomnak, amely Úz-völgyi emlékműállításhoz vezetett, az évenkénti ünnepi megemlékezések immár évtizedet is túllépő szokássá, a mostani fiatalság nemzeti elkötelezettségének erősítőjévé emelkedtek.
Időben előreszaladva megfeledkeztem életének szakmai fonatáról. Szőts Dániel 1945—1951 között a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem hallgatója, előbb körzeti orvos Csíkban, nemsokára, 1959-től egy év híján két évtizedig a sepsiszentgyörgyi Közegészség- és Járványügyi Központ vezető főorvosa. Húsz éven át a megyei környezetvédő bizottság titkára, majd a romániai fordulat után a budapesti Segítő Jobb Egészségügyi-humanitárius Alapítvány Kovászna megyei főorvosa. Figyeljünk, hogy milyen komplex módon, a humán egészségvédelmet a természeti környezet óvásával párosító életvitel kialakítója, hisz a kettő az egészséges élet egymást feltételező alaptényezője. És nem kiegészítő elemként, hanem ezeket a tevékenységi ágazatokat átitató kötőanyagként társulnak ehhez egyházi szerepvállalásai: a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka.
Érdekes, hogy amint az idő telik s az évek múlnak, tevékenységi köre, közösségi elkötelezettségei nem beszűkülnek, amint ezt az élet természetes rendje feltételezné, hanem folytonosan bővülnek: a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának elnöke, az illyefalvi KIDA alapító tagja, a Háromszéki Vitézi Rend székkapitánya.
E tisztségeit tartalommal, élettel és hittel tölti fel, örökmozgó, életkorát meghazudtolóan aktív. Munkássága, emberi tartása, kezdeményező- és segítőkészsége köztiszteletet vonzó, amelyet a megyei és ennél magasabb fórumok is érzékelnek. Dr. Szőts Dániel a ,,Hass, alkoss, gyarapíts" Berzsenyi-verssor szellemében él, alkot és cselekszik, s a szaporodó kopják tevékenységének táguló dimenzióit is szimbolizálják.
Sylvester Lajos
Szekeres Attila
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikust, a Háromszék szerkesztőjét címertani munkásságának elismeréséül különdíjjal jutalmazta a megyei önkormányzat. ,,Hogy lássuk is a medvét", a díjazott meghívta a tisztelt publikumot címerkiállításának megnyitójára ma 17 órára a sepsiszentgyörgyi esketőház előterébe.
