
Az elmúlt időszakban a Délvidék után a Székelyföldről érkezett a legtöbb hír magyargyûlölet által vezérelt támadásokról. Sepsiszentgyörgyön több alkalommal bántalmaztak bandákba verődött - többnyire moldvai - román fiatalok magyar ifjakat, mi több, már tanárok és az egyik iskolaigazgató vezetésével tüntettek is a ,,folyamatos elmagyarosítás? ellen, legutóbb pedig a csíkszentgyörgyi rendőrőrsön két rendőr hét-kilenc napos gyógyulást igénylő verésben részesített egy 1978 óta nyilvántartott szívbeteg, öt éve betegnyugdíjas székelyt édesanyja, nyelve és nemzete szidalmazása közepette, mert tolmácsot kért, ugyanis nem tud románul.
A napokban újabb magyarellenes megnyilvánulásokról értesült lapunk. Ezúttal csíkszeredai tanulókat félemlítettek és aláztak meg nemzeti hovatartozásuk okán román iskolatársaik egy román tannyelvû iskola területén, mindenki szeme láttára. Nemcsak az események gyakorisága megdöbbentő, hanem hatásuk is: az osztályból egyetlen lány mert nyilatkozni, ő is csak név nélkül, ugyanis mindannyian tartanak a gátlástalan nacionalista diákok bosszújától, amelyre már volt is példa. Az alábbiakban a vele való beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.
A korrektség jegyében megkerestük az iskola vezetőségét is, az ő változatuk, helyesebben változataik is olvashatók, a döntés az olvasóé.
A megnyitót követő napon, kedden kezdődött - kezd mesélni a lány egy csíkszeredai vendéglő kivilágítatlan udvarán, miután meggyőződünk arról, valóban magunk vagyunk-e.
A második óra utáni szünetben egy - szintén magyar - osztálytársammal beszélgettem az osztályban, amikor hirtelen beállított egy román fiú, odajött hozzánk, és megkérdezte, kik magyar nemzetiségûek az itt tanuló fiúk közül. Mi, sejtve, hogy mi készül, megjátszottuk a tudatlant, erre távozott.
Másnap bejött öt XII.-es román tanuló, egyikük egy nagy román zászlóval a vállán. Mivel rögtön kicsengetés, tehát a tanár távozása után érkeztek, mindannyiunkat a padokban találtak. A katedrán volt az osztály névsora, tudniillik az első napokban napló hiányában mindenki felírja a nevét egy papírlapra, hogy a tanárok tudjanak hiányzókat és jegyeket írni. Elvették a lapot, és elkezdték szólítani a magyar nevû fiúkat. Az osztálytársaim nem akartak felállni nevük hallatán, a románok pedig egyre harciasabban követelték ezt, mondván, jobb, ha felállnak, különben még nagyobb bajba kerülhetnek. Ezzel párhuzamosan együttmûködésre kérték román osztálytársainkat, de ők nem adták ki a magyarokat. Kisvártatva azonban, mikor a mieink látták, hogy a XII.-esek román osztálytársaik és köztük konfliktust akarnak gerjeszteni, inkább felálltak.
Ekkor a katedrához szólították az elsőt, vállára terítették a zászlót, a kezét a szívére parancsolták, és énekelnie kellett Románia himnuszát. Ugyanezt tették a másodikkal. Egyre hangosabb éneklésre buzdították őket folyamatosan. A végére szegények már ordítottak, ahogy a torkukon kifért, de amazok akkor is azt üvöltötték: ,,mai tare, mai tare!?
A harmadik osztálytársam azonban - három magyar fiú van az osztályban -, mikor rá került a sor, felállt, és kijelentette: tegyenek vele, amit akarnak, de ő erre nem hajlandó. Akkor sem mozdult, mikor veréssel fenyegették. Aztán egyikük, egy hatalmas termetû, kigyúrt fiú odament hozzá, és szabályosan kiemelte a padból úgy, hogy a lába nem érte a földet. Ekkor már ő is énekelt. Énekelt a katedránál, az udvaron, és énekelt volna még talán a vécében is, de ezt szerencsére nem kérték, mikor lábánál fogva belelógatták a mûködésbe helyezett vécékagylóba. Büntetésül, amiért ellenszegült.
Az osztályban való énekeltetés a mulatságnak csak az első felvonása volt. Utána a folyosón, majd az udvaron is meg kellett ismételni a szertartást, mert a XII.-esek úgy vélték, túl kevés ember volt az eseménynek tanúja. Közben videokamerával rögzítették a történteket, emlékbe, vagy hogy azoknak is megmutathassák, akik nem voltak jelen.
- Melyik iskoláról van szó?
- A Colegiul Na?ional Octavian Goga nevû intézményről. Teljesen román iskola, magyar osztályok és tantárgyak nélkül.
- Miért mentél oda?
- Nem volt teljes mértékben az én választásom, az elosztási rendszer miatt vagyok itt. A képességvizsgán elért eredmények alapján döntik el, ki hova kerülhet. Úgy is mondhatjuk, vannak ,,választási lehetőségei?, ennek értelmében több iskolát is megjelölhet a diák, majd számítógép dönti el a jegyei alapján, hol fog tanulni. Elsőnek a Márton Áront írtam be, de nem volt elég magas a jegyem, hogy ott tanulhassak.
- Miért egy román tannyelû iskolát írtál be másodiknak?
- Mert mindenképpen nyelveket akartam tanulni, a többi magyar iskolában (Kós Károly, Venczel József, Kájoni János) sajnos nincs erre lehetőség, mivel azok szakközépiskolák, a Gogában viszont van filológia szak. De amiért magyar létemre román iskolába megyek, gondolom, nem azt jelenti, hogy rendjén való, ami velünk történt.
- Mit tettek az osztálytársaid az események alatt?
- Mégis, mit tehetett volna tizenkét lány gyakorlatilag az egész iskola ellen?! Ez nem elszigetelt, titokban levezényelt dolog volt. Valamennyi X-XII.-es, aki odafért, végignézte, de röhögésen kívül más reakciója senkinek nem volt.
- És a más osztályokba járó magyar diákok? ?k mit csináltak?
- Semmit. A hangzavarra rengetegen odamentek, s mikor a magyarok látták, mi történik, csendben továbbálltak vagy döbbenten hallgattak.
- Ti ezalatt hol voltatok?
- A padunkban ültünk síri csendben. Az események teljesen megbénítottak, még szólni sem tudtunk. Egyszerûen képtelenek voltunk elhinni azt, ami történt. Később, amikor valamennyire magunkhoz tértünk, felvetettem, beszéljünk róla, nézzük meg, hogy jutottunk el idáig, és mit tehetnénk, de a többiek csak hallgattak, majd azt mondták, ne beszéljünk róla.
- Közöny vagy félelem?
- Félelem.
- Mit szóltak a román osztálytársaid mindehhez?
- Az egyikük azt mondta, egy kicsit túlzás.
- Egy kicsit?
- Igen, így mondta. Meg hozzátette, hogy ez már rasszizmus.
- Mi történt ezután? Semmi következménye nem volt az énekeltetésnek?
- De igen, bár ezt egy nagyobb történet részeként kell felfogni. Az ,,avatás? hagyomány minden iskolában. Lényege az, hogy a IX.-eseknek különböző, a végzősök által kitalált próbatételeket kell kiállniuk. Így a román diákok sem térhetnek ki előle, őket viszont teljesen más jellegû, mondhatni, gyerekes feladatok elé állítják. Például egy táblára felrajzolt gyertyát kell ,,kifújniuk?, azaz lefújni a krétaport a tábláról, amíg a gyertya eltûnik, vagy egy krétával kell a folyosó hosszát megmérniük. Amit az előbb elmeséltem, olyasmit csak magyarokkal vittek véghez. De a románok felavatása is annyira eldurvult az utóbbi években, hogy betiltották valamennyi iskolában, s különböző büntetéseket helyeztek kilátásba arra az esetre, ha mégis folytatnák. Nos, az idei avatások híre eljutott az igazgatóhoz, valószínûleg román diák szülei emeltek panaszt. Másnap bejött az igazgató, és megkért mindenkit, név és osztály megjelölése nélkül írja le egy lapra, hogy fel volt-e avatva, ha igen, ez miből állt, és kik voltak az elkövetők, amennyiben tudjuk a nevüket, ellenkező esetben adjunk személyleírást róluk. Leírtuk az igazságot. A XII.-esek megneszelték az eseményeket, és két órakor a kapunál lestek a kilencedikesekre, s érkezési sorrendben vitték el őket, románokat és magyarokat egyaránt, hogy kivallassák őket. Az elmondottaktól függően ki szidalmazással, ki veréssel távozott karmaik közül.
- Más következménye nem volt a vizsgálatnak?
- Pénteken délután megjelent a titkárnő, és ő is neveket kért. Később jött a hír, hogy az elkövetőkkel tudatják a büntetésüket. Mint értesültünk, néhány napos kicsapással, egy-két téli hóhányással és magaviselet-levonással lezártnak tekintik a dolgot. A románokat avatók magaviseleti jegyéből kettőt, a magyarokat avatókéból hármat vontak le.
- Úgy tûnik, az igazgató ezzel elismerte az incidens magyarellenes jellegét. Súlyát annál kevésbé. Mi volt a többi tanár magatartása? Nyilvánítottak-e véleményt?
- Közvetlenül nem, történt viszont valami, ami elég sokat elárul egy tanár gondolkodásáról. A logikatanárunkról van szó. Órán afelől érdeklődött, volt-e az énekeltetők között valaki az ő osztályából. Mondtuk, hogy nem, azután a részletekre volt kíváncsi. Mikor hallotta, hogy csak magyarokat énekeltettek, elgondolkodott, majd megjegyezte: ez bizony büntetendő. Biztatónak találtuk, hogy egy nálunk tanító tanár elismeri ezt, rövidesen azonban keserûen csalódnunk kellett. A beszélgetés után bejött néhány XII.-es, a szemünkbe röhögtek, és bejelentették: ne higgyétek, hogy ki tudtok lőni velünk, tegnap felavattunk néhány román diákot is, ahogy titeket, így nem mondhatják, hogy rasszisták vagyunk. A logikatanár köztudottan igen jó viszonyt ápol a XII.-esekkel, gyakran látni a köreikben, így nyilvánvaló, mi történt.
- Hogy érzed, felelőssé tehetők a tanárok vagy az igazgató a történtekért?
- Nem, nem hiszem, legalábbis konkrétan nem. Inkább a szülők, az alapszemlélet. Nem is tudom. Végül is ez színromán iskola, összesen talán három, többé-kevésbé magyar származású tanár tanít itt. Köztudott, hogy a román értelmiségiek döntő többsége minden úton-módon tudatosan dolgozik a román nemzeti eszme ápolásán, ez alól nem sok kivételt láttam. Itt van például az iskolának egy történelemtanára, aki egyszer a mi tanárunkat jött be helyettesíteni, és már első mondataiban leszögezte: Románia a románoké, ehhez tartsa magát mindenki, és azon kell munkálkodni, hogy ez ezután is és minél inkább így legyen. Hogy az ilyen jellegû ,,oktatás? mennyire hozható összefüggésbe a történtekkel, nem tudom, közvetett módon biztosan köze van hozzá.
Beszélgetésünk végén megkértem a lányt, adja meg nekem néhány magyar és román osztálytársának a telefonszámát, hadd mondják el ők is a változatukat vagy a véleményüket. Figyelmeztetett, ne reménykedjek, mert a magyarok nem mernek nyilatkozni, a románok pedig nem fogják ,,elárulni? egymást. Ennek ellenére a becsület úgy kívánta, próbálkozzam meg a feladattal.
Elsőként az egyetlen magyar lányt hívtam, akinek megtudtam a számát. ? előbb azt mondta, nem tud semmiről, mert ott sem volt, akármi történt is. Hogy lássa, nem a tényeket akarom kiszedni belőle, röviden elmondtam, miről van szó, s csak a véleményére vagyok kíváncsi. Ekkor nem játszotta már a tudatlant, egyszerûen kijelentette, inkább nem szólna hozzá. Név nélkül, telefonon sem.
Ezután egy román lány osztálytársat hívtam fel, aki szintén ott volt. ? nem utasított el. Azt állította, ezt a felavatást minden évben megejtik, ennek része a himnuszéneklés is, és mindenkivel ugyanúgy járnak el. Hozzátette, megérti, ha megalázó volt a magyar diákok számára, hiszen ,,ma már nem gyakorlat ez?, de megismételte, hogy ezen mindenkinek ugyanúgy kell túlesnie. ,,Talán nem gondoltak arra, hogy a magyaroknak ez kellemetlen lehet? - fejezte be mondandóját. Felhívtam egy román fiút is, különösen érdekes eredménnyel. Mindkét alkalommal néhány csengés után meglehetősen erőszakos néger rapzenében részesített a hívott fél. Mivel nem rejtettem el a telefonszámomat sem az ő, sem az osztálytársa hívása előtt, nem nehéz erre sem magyarázatot találni.
(folytatjuk)
Bagoly Zsolt