
,,a semmi kétszer történik meg?
(Jean Anouilh)
1. Tompa Gábor, akit ma írországi, németországi, kanadai Beckett-rendezései kapcsán a világ színházi közvéleménye az író egyik legjobb ismerőjének, legihletettebb színpadra állítójának tart, pontosan építi fel előadását, kihangsúlyozva a dráma zenei szerkezetét. Két ,,bohóca? - akiket méltán hasonlítanak Stanhoz és Panhoz, Chaplinhez vagy Pat és Patasonhoz - keménykalapban csetlik-botlik az üres térben, a senki földjén. Tompa állandó munkatársa, Both András díszlete tulajdonképpen tényleg az üres tér. Egy csontvázra lecsupaszodó fa látható, egy kőrakás, amelyen mintha kidobott televíziókészülék látszana; erről egyértelmûen egy világváros határára álmodhatjuk magunkat (?), néha felragyog, jelezve az idő múlását, az este eljövetelét, egy kocsikerék nagyságú hold. Nagyjából ennyi a díszlet. A kinyíló térben kereng egymás körül a két bohóc, Vladimir és Estragon, Váta Loránd és Pálffy Tibor, rongyokban, keménykalapban, s szövegeik közelítik a mottónkban kiemelt ,,semmit? - a francia drámaíró Anouilh írta a Godot-ról, hogy ebben a világdrámában a semmi tulajdonképpen kétszer történik meg, némi figyelmünkre méltó módosulással persze?
2. Minden Beckett-értelmezés már itt, a két ,,hősnél? elakad. Kik is ők? Csavargók? Bohócok? Hajléktalanok? A nagyváros, a modern életforma számkivetettjei? Párbeszédeikben - amelyek kifinomultságukban és ismétléseikkel leginkább a teniszre emlékeztetnek - szinte pattognak a tanulságok, ha ugyan az, amire céloznak, amit közelítenek, amit körüljárnak, amiről egyáltalán beszélnek - legtöbbször mintha nem is figyelnének igazán a másikra -, nem is annyira tanulságokat körvonalaz. Párbeszédeik is az idő múlását példázzák, amellyel - ti. az idővel - elég sok bajuk van, lévén amolyan bölcselkedő, filozofikus hajlamú bohócok. Előéletükről kevés adalék hangzik el, megtudjuk: egykor, hódító ifjúkorukban (amikor még voltak valakik) kiugorhattak volna mondjuk az Eiffel-toronyból, de azt is megtudjuk azonnal, hogy ezek a ,,szép idők? elmúltak, ma már rongyaikban, lepusztult állapotukban talán fel sem engednék őket?
3. A két bohóc a senki földjén várakozik. Az előadás döbbenetes jelenettel kezdődik, Estragon (Pálffy Tibor) le szeretné húzni a cipőjét, mert fáj a lába, de ez sehogy se sikerül neki. A koreográfia tökéletesen kidolgozott, s amikor először adja fel, széttárva kezét, ,,nem megy?, egy pillanatra a keresztre feszített megváltót is asszociálja, s hogy ez nem véletlen, az későbbi párbeszédükből rögtön kiderül. A két latorról van szó, az egyik üdvözült, ez nem is olyan rossz arány?
4. Vladimir és Estragon ebben a lepusztult tájban várakozik, annyi tudható meg, hogy egy Godot nevû ismerősükre? Bár az sem világos, ismerik-e személyesen egyáltalán? A fiútól (a ,,hírnöktől?) meg is kérdezi a mindent tudni akaró Vladimir (Váta): ,,Godot úrnak, ugye, szakálla van?? ,,Van, uram?. - válaszolja készségesen a fiú. ,,Szőke, vagy? (habozik) fekete?? ,,Azt hiszem, fehér, uram??
5. Miközben Godot-ra várakoznak, aki valamiképpen - csodavárásuknak nincs racionális magyarázata, s mert filozofikus hajlamúak, és tudják is ezt, erre a mozzanatra nem is térnek ki! - megoldás lehetne egész elrontott, elbaltázott életükre (?), a senki földjén különös párossal találkoznak, Pozzóval (Nemes Levente) és kötélen húzott, csomagokkal megrakodott, rogyadozó szolgájával, Luckyval (Péter Hilda). Közbevetőlegesen ez a kettős - ami szinte olyan, racionális érvekkel megmagyarázhatatlan egymásrautaltságot feltételez, mint az övék! - először fölfoghatatlan számukra, anarchizmusuk és (bármennyire is bizarr ez a szó az ő mindent mindenestől elutasító nihilista kettősükben) a humanizmusuk ,,éledezni? kezd? Nem értik, miért engedelmeskedik egyáltalán Lucky Pozzónak?!
Itt következik el a dráma egyik csúcsjelenete, amikor a roskadozó, halálosan fáradt és beteg Lucky, aki - s ez is egy fontos mozzanat, először belerúg az óvatlan Estragonba, jelezve Vladimirnek, hogy társa mennyire sebezhető, hogy társának igenis szüksége van az ő védelmére, bármennyire is tiltakozik időnként ,,atyáskodása?, ,,gondoskodása? ellen (!?) - fején a keménykalappal ,,gondolkodni? kezd. Az az egészében már-már követhetetlen monológ, amelyet Lucky hadarva előad - Péter Hilda teljesítménye egyszerûen felejthetetlen -, s amely végső kicsengésében arra utal, hogy az emberek ,,mennek össze?, fejformájuk is zsugorodik, bár a monológ velejét az állandó utalások és ismétlések, a gépies daráló előadásmód miatt elég nehéz követni, láthatóan meglepi a két bohócot. Pozzó, akit Nemes Levente alakít nagy átéléssel, láthatóan ,,bölcsen? derül ezen. Az első találkozásukkor még úgy tûnik, ura a szituációnak, kézben tartja a dolgokat, bár már akkor sem derül ki egymásrautaltságuk igazi oka, mint ahogy az sem, hogy hova vándorolnak, fáradhatatlanul?
6. Godot persze nem jön el, második este is rá várakozik a két bohóc, amikor újra megjelenik Pozzó és Lucky, de egyetlen nap alatt - Pozzó nem is érti, mit akarnak Vladimirék a tegnap állandó ismételgetésével?, ő már kívül van az időn, de még vándorol! - az úr megvakult, szolgája pedig megnémult! A kötél most is Pozzó kezében, de most már Lucky vezeti őt (!). S itt hangzik el Pozzónak a szó igazi értelmében dermesztő monológjában - Nemes Levente megrendítően adja elő - az a fragmentum, ami akár Beckett világlátásának esszenciája is lehet: ,,Meddig akar még gyötörni az idővel, hogy ekkor így, akkor úgy! ?rület! Mikor! Mikor!? Hát nem elég önnek, hogy valamelyik napon történt, olyan napon, mint a többi, egy nap megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? (Nyugodtabban) Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, a nap egy percig csillog, azután megint éjszaka következik.?
És elmennek?
Vladimir és Estragon pedig várnak tovább a csontvázfa alatt - amelyen már van egyetlen (!) levél?
7. Ez a levél valamiképpen maga a remény, esendően komikus voltában is. Ezért nem érdemes azon töprengeni, mi lenne, ha mégis eljönne Godot (mint ahogy azon sem, hogy kicsoda ő?). Tompa kiváló előadásának lényege, gondolom, az, hogy Estragon és Vladimir eléggé megtépázott ,,barátsága? és egymásrautaltsága talán ezt a napot is kibírja. Holnap pedig annyi minden történhet? (A színészek teljesítményéről csak felsőfokon lehet írni, ezt remélhetőleg a szakkritika meg is teszi. Ritkán látni színpadon ennyire tökéletes párosokat?)
Bogdán László