Észak-Amerikai portyánKitekintő: A Reménység tava - a természet reménye

2005. október 15., szombat, Archívum 2003–2007

Lake Hope, a tisztaság tükre
Az Amerikai Magyar Baráti Közösség ITT - OTT Találkozóján, amelyet minden év augusztusában a Reménység tavánál (Lake Hope) tartanak (kelet-)európai vendég számára az ottani természeti és emberi környezet egyaránt figyelemre méltó. A helyszínről - illetve a természeti környezetről - annyit, hogy az Appalache-hegység északkeleti hegy- és dombvidékén található, Ohio Államban, Colombus város alatt, azaz ettől Logan és Athens irányában. Én Chicago felől érkeztem, az Indianopolis, majd Colombus irányába tartó autópálya az Egyesült Államokban megszokott, általában háromsávos, természetesen egyirányú, az odavalósiak szerint a számozások és az észak-déli, keleti-nyugati irányt jelző számok és betûkombinációk könnyen eligazítják a gépkocsivezetőt, amit én az első napokban, vendég utasként, aki főleg a tájat és az emberek által a természeti környezetre ráparancsolt infrastruktúrát figyeli, nem sokat vettem észre.
Lake Hope elérése mintegy kilenc órát vett igénybe óránkénti 70 mérföldes átlagsebességgel. Csapatba szerveződve haladtunk, én a Minnesota Államból érkező Fülöp házaspár - Ágnes és Laci - gépkocsijában kaptam helyet. A nagy forgalomban is könnyen tájékozódhattunk, előttünk Bodoni (Zoltáni) Ildikó vezetett, gépkocsiján méltánylandó távolságra is jól látható volt a Magyar Szent Korona, amely az Egyesült Államokban a tengernyi amerikai felségjel között fel sem tûnik, sőt természetesnek mondható, mert - próbálom amerikai szemével szemlélni a dolgokat - milyen ember is az, aki egy néphez, nemzethez vagy országhoz kötődését nem vállalja?
Az ügyvédnő előtt ugyancsak a csapatot és a terepet jól ismerő Megyeri Józsi hajtott, ő is rendes erdélyi ,,rakománnyal?, apósát, Bokor László egykori marosvásárhelyi rádióst és egy másik családtagot, Bokor Istvánt szállítva.
A Lake Hope felé vezető út akkor vált érdekesebbé, amikor elhagytuk Colombust, és egy kisebb rangú-rendû útra tértünk rá, amely inkább emlékeztetett volna a mi erdélyi útjainkra, ha nem volna rajta bárhol és mindenhol kiváló minőségû futófelület.
A táj annyiban a ,,miénk? is, hogy ligetesen erdős, dimbes-dombos, dús növényzetû, s annyiban más, hogy a települések többsége farmokra, házcsoportokra tagolódva helyezkedik el. Többnyire kerítés sincs - esetleg élő sövény -, s ha van is valami korlát, az nem arra való, hogy a tolvajokat távol tartsa, hanem hogy az állatok ne csángáljanak el. A porták parkolóterén a farmergazdálkodáshoz (ott) nélkülözhetetlen erőgépek, munkagépek sorakoznak, ezek között olyan apró termetûek is, amelyeket Peti unokámnak játékszerként hazahozhatnék.
A leglényegesebb különbség viszont az ottani porták és a mieink között a tisztaság, a termesztett és a természetes növényzet ápoltsága. Az Egyesült Államokban végül is több ezer mérföldet gépkocsival utaztam autópályákon, mellékutakon, nemzeti parkokban, azaz kiemelten védett övezetekben, lakott területeken belül és kívül, és írva-mondva egyetlen eldobott, szél kergette nejlonzacskót, pillepalackot nem láttam!
Amennyiben amerikai élményeimet egybevethetem az itthoni körülményekkel, számomra is furcsa az, hogy a tisztaság és rendezettség kerül az első helyre. Egy gigantikus méretû, majdnem háromszázmilliós népességû országban figyelemre méltó ez a rend és tisztaság, amelynek megteremtője nem a büntetésektől való félelem, amelyet a hatóságok kiszabhatnak, hanem a természetes együttélési, közösségi igény, a környezeti és a személyes egészségvédelem, a higiéniai szokások emelkedett szintje. Itthon szégyenkezve és dühvel tapasztalom, hogy a mi viszonyaink között főútnak számító Szépmezőn például, a rétyi keresztút irányába vezető aszfaltút mellett annyi gyom, kóró, a kivágott fák gyökereiről sarjadó vadhajtás, elbokrosodott fa, amennyi elegendő lenne egy civilizált ország tájesztétikájának teljes szétzüllesztéséhez.
Én nem tudom, mit lehetne tenni, hisz a szántóföldek, telkek tulajdonosait, ha bírságolni akarnák, azok azt mondanák, hogy ez az útügy feladata. Az útügyiek is keresnének és találnának mentséget, hisz ők magát az úttestet sem képesek rendben tartani.
Nincs pénz - halljuk mindenfelől. Én szerencsés vagyok, még visszaemlékszem a sokak által mindjárt hatvan éve megbélyegzett bécsi döntésre. A hozzám hasonló idevalósi idős emberek a tanúim rá, hogy néhány hónap alatt az elvadult útviszonyokon változtatni lehetett, és ezek környezetét is rendbe tudták hozni. Szülői házunkban volt egy nagy formátumú album ,,a magyarok bejöveteléről?, amelyet aztán édesanyám a kulákosítások idején félelmében elégetett, ebben a ,,képeskönyvben? azokat az útviszonyokat is bemutatták, amilyeneket a bevonuló magyar katonák találtak nálunk. Később, visszaemlékszem, az állami utász útkaparóval irtotta az út padkájára kimászó gyomot, a szulákot, a parcsfüvet, vasgereblyével és lapáttal töltötte fel az út szélére helyezett kavicshalmokból a kátyúkat-gödröket, és hosszú nyelû seprûvel nagy ívû kaszáló mozdulatokat végezve tisztára seperte az országutat. Nem volt aszfaltút ugyan, de mostanság azért is visszasírnám azokat az időket, hogy a bogárhátúra kiképezett, vízelvezető árokkal szegélyezett utakon az elhullatott szénaszálakat is összesöprő, a lakosság körében tekintélynek örvendő utászt megláthassam. (Jól tudom, hogy ma nagy kapacitású takarítógépekkel kellene az utakat is tisztán tartani.)
Riasztóan mocskosak és piszkosak vagyunk. Nem annyira a pénz, mint a jóérzés, a természet és egymás egészségének tisztelete hiányzik. És a hatósági kényszerintézkedések, a borsos bírságolás, a nagyobb kártevés esetében akár a börtönbüntetés hiányzik. A szociális segélyben részesülők kirendelése, munkájuk ellenőrzése. De a ,,ki-ki a maga háza előtt seperjen!? parancsolata is.
És ezek után még mi papolunk - demagóg módon - falusi turizmusról, kulturális és gyógyturizmusról, s képtelenek vagyunk a saját portánkat s ennek környékét rendben tartani. A szenny, a piszok és a kosz megfullaszt. A szerencsés kivételeknek kijáró tisztelettel mondom: az is bolond, aki ebbe a leépült és elhanyagolt térségbe és társaságba beteszi a lábát.
Nos, visszatérve az amerikai tapasztalatokra: meglepő az is, hogy a települések környékén nem látni megcsonkított fákat, cserjéket. A természetes anyagok szépségét - a fa, a kő - tudatosan igyekeznek érvényesíteni. Olyan helyeken, ahol a természet maga kínálja és szolgáltatja ezeket az anyagokat, térelválasztó, térplasztikai funkcióval használják a követ és a fát. A kövek kapuk, bejáratok elé vagy ezek mellé helyezése sem volt valaha ismeretlen, hiszen a természeti környezetben, régi településeken élő ember ismeri a ,,kerékvettető követ? - a bálványkövek mitikus üzenetéről nemrég egy csángó férfi, Duma István András közölt etnográfusokat is káprázatba ejtő értekezést. Több helyen azzal a szándékkal is fotóztam térelzáró faelemeket, hogy majd itthon kegyes lopással elcsenve a külföldi szabadalmat, s a lapban is közzétéve, az illetékeseknek megmutassam.
Északon egyetlen dolog volt, ami vidéki környezetben zavart: a porták köré elhelyezett, majdnem természetes nagyságú öntött, faragott állatfigurák, őzikék, szarvasok, termetes varangyok, kerti törpék és mindenféle más makroméretû giccs. Úgy tûnik, ezeket nem csak én, más kelet-európai utas is láthatta, mert a Bukarest felé vezető utak mentén egymást érik megvételre kínált hasonló ,,képzőmûvészeti alkotások?, amelyekben a kerti törpék viszik a prímet, nyilván azok körében, akik nem Farkas Árpád versén nevelkedtek, ebben ugyanis a ,,kerti törpe? a bennünket körülvevő és minket megfigyelő besúgókkal, hivatásos szekusokkal azonosul. (?A kerti törpe figyeli a házat, / le s föl sétál az ablak alatt. / Egy intésére százak somfordálnak / elő és körbefog e hitvány törpehad?)
Erdei oázisteremtés
Amerikában - Ohio államban - a Reménység tava és környéke a Logan és Athens körüli erdős hegyek között egy romantikusan ideális, különleges státusú természetvédelmi területen található. Az Egyesült Államokban vannak olyan védett természeti övezetek, amelyek az állam, a nemzeti erdőfelügyelet alá tartoznak (National Forest), ezek rendszerint a tulajdonképpeni nemzeti parkok védőövezetei, de vannak olyanok is, mint a Lake Hope körüliek, amelyek magánterületek közé ékelődnek. A nemzeti parkokat körülölelő védett természeti övezetekben gazdasági tevékenység is folyik - erdőgazdálkodás, állattenyésztés, legeltetés, üdülés stb. -, de itt a természetet társnak, partnernek és nem kirabolható, elpusztítható, külföldre kiárusítható, megalázható valaminek tartják.
Lake Hope dús, érett, többnyire a maguk természetes állapotában megőrzött erdők között lévő hegyközi tó. V alakú völgyben csillog-villog a vize. Bójákkal körülhatárolt, kijelölt strandjai, homokozói vannak, s a csónakázók számára fenntartott hatalmas vízfelületei csalogatnak eszményi tisztaságú kirándulásra. A part közvetlen közelében nagyméretû, természetes anyagokból épített és fedett pavilonok, szükség szerint konferencia-, de bálteremmé is átalakíthatók. A pavilonok környezetében kijelölt helyeken nagyméretû, kemény és tûzálló fémből hegesztett szalonna- vagy pecsenyesütők - grillezők -, rostéllyal, parázs- és hamutartóval ellátott alkalmatosságok találhatók. Ezektől illő távolságra esztétikusan kiképezett, a kukázó medvék és egyéb állatok elől elzárt konténereket helyeznek el a háztartási, konyhai hulladék tárolására. A környezetet erdőfelégetéssel, épülettûzzel nem veszélyeztető grillezőhelyek körül masszív tölgy- vagy fenyőfa padok, asztalok vannak. Semmi sem hivalkodó, nem feltûnő, látványként is környezetbarát. Még a víztározó duzzasztómûve is a környezetébe simuló, nem azzal tündöklik, hogy ,,én mekkora, milyen erős vagyok, milyen nagyra nőttem?, s aztán az első nagyobb áradás elsodorja, hanem szerényen beleolvad a tájba.
A legérdekesebb az, hogy maga a nyaralóbázis sincs a tó közelében. Az ottaniak által kabinoknak nevezett tágas, légkondicionált, modern konyhaberendezéssel és felszereléssel, két szobával, társalgóval, fürdőszobával megépített épületek itthon, Erdélyben villának is beillenének. A boronaházak a tó fölötti hegy nyergén kialakított tisztáson, árnyékos, hatalmas fákkal övezett területen épültek.
Bérleti költségeik a mi zsebünkhöz mérvést nem ,,méltányosak?, de vendéglátóink számára elviselhetőek: légkondicionált, két hálószobás ,,Forest Cottage? (erdei házikó) napi 75, heti 385, a három hálószobás változat napi 85, heti 435 dollár. A Wildlife Cottage (,,Vadvilág?) épülettípus hetibére 485 dollár, a fenti árakhoz 13,5 százalék adó és 8 dollár foglalási pénz számítható. Mivel a Magyar Baráti Közösség heti Reménység tavi rendezvényére nagy többségben családok érkeznek, a költségek a családtagok számarányához képest nem nagyok.
Minden erdei házikó mellett is grillezőhely, uzsonnázó vagy társalgó, rusztikus szabadtéri asztal, napirendszerûen ürített-takarított háztartási hulladéklerakó konténer található, s a kocsi első vagy hátsó kereke beálláskor, tolatáskor nem durva betonba, hanem többnyire környezetbarát, idővel a természeti körforgásba visszakerülő gömbfába ütközik a gépkocsi-pihenőhelyen, azaz a parkolóban.
Ezek után, ugye, természetes, hogy a hatalmas fákon fenyőmag után futkározó mókusok nem félnek az embertől, a Lake Hope kristálytiszta tavában a nagy bajuszú és a mienkhez képest furcsa farkú termetes harcsák, mindenféle halak félelem és rettenet nélkül úszkálnak, s a tó levegőegében nagy szárnyfesztávolságú sasfélék keringenek?
Az általam leírt környezetet most szíveskedjenek egybevetni azokkal az itthoni, sok esetben rémálombeli vízparti építkezésekkel, ahol a bódék vagy éppen hivalkodó kiskastélyok egymás hegyére-hátára zsúfolódva torlódnak, lépcsőjüket, talapzatukat a belehúgyozók testváladékaival együtt a víz nyaldossa. Utána pedig mi magunk.
Egész Székelyföld legcsodálatosabb értékét, az ásványvizeket, gyógyvizeket, ezek természeti környezetét nem csak a területfoglaló kivásárlók veszik-viszik el tőlünk, hanem mi magunk tesszük tönkre, rohasztjuk szét. És így megy ez mindaddig, amíg szülők - helybéliek és jövevények egyaránt -, az óvó nénik, tanítók, tanárok, papok, hatóságiak, polgármesterek, mindenki, aki él és mozog, erkölcsi alapon ki nem ,,szûri? maga közül a szemetet és a szemetelőket, s az, akinek ez a tiszte, a törvény szigorával nem csap le rájuk.
Az Egyesült Államokban, amikor a mai világhírû nemzeti parkok létesültek, az első ,,menetben? katonaságot is kirendeltek, sőt laktanyákat is építettek a természet védelmére.
Ma már ezek is históriai-természeti relikviák - az emberek ugyanis leszoktak az önpusztító szemetelésről, a csendsértő óbégatásról és természetgyalázásról, s aki ezt mégis meg meri szegni, az borsos árat fizet érte.
Mi több: kiközösíti és megveti a környezete. A nemzeti parkokban például van, ahol ,,csak? 75 dollárt, de van, ahol éppen 750 US-dollárt fizet az, aki ,,véletlenül? eldobott egy papírfecnit.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép