
Még meg sem alakult az 1944-es Ideiglenes Nemzetgyûlés, a szovjet vezetők eldöntötték, hogy a leendő belügyminisztériumi hatásköröket csak kommunisták gyakorolhatják. Ezzel kezdődött el az a tíz év, amikor a kommunista diktatúra törvényen kívül álló szervei az egész országot rettegésben tartották, a társadalom többségét üldözötté tették - saját hazájában, később, 1946. október 4-től a PRO a BM Államvédelmi Osztályaként (ÁVO), majd 1948. április 1-jétől Államvédelmi Hivatalként (ÁVH) mûködött. Csak Rákosinak és Farkas Mihálynak tartoztak felelősséggel.
E szervezet alapelve szerint a vádlottnak magának kell beismernie bûnösségét. A ,,beismerő vallomásra?, amelyet fizikai és pszichikai kényszerítéssel csikartak ki, az esetek többségében hozzá is jutott ,,a párt ökle?, ,,a kard éle? - ahogyan az ÁVH-t a kommunista párt nevezte. Mondhatni róla azt is, hogy ,,a párt szeme és füle volt? kettős felderítő- és bizalmi, vagyis besúgóhálózata révén. ,,Munkájukat? segítették az önkéntes feljelentők. Csak 1952-ben 400 000 személyt jelentettek fel.
A volt nyilasok és volksbundisták internálása után a Magyar Közösség, a Független Kisgazdapárt, a Magyar Cserkészszövetség tagjainak letartóztatása, a páter Kiss Szaléz-ügy számított ,,nagy fogásnak?. A fordulat évétől (1947) a Magyar Dolgozók Pártja a ,,reakció elleni harcban? számított az ÁVO-ra. Felépítése szerint A, B, C, D, E, F ügyosztályból állt, amelyek alá összesen 20 alosztály tartozott. De 1949 júliusában újra átszervezték az ÁVH-t. Kimondották nyolc vidéki és a fővárosi szervezet létrehozását, és állományát 8760-ról 28 000-re emelték. A vidéki osztályok központjai Szombathely, Pécs, Székesfehérvár, Szeged, Szolnok, Miskolc, Debrecen városokban és Buda környékén voltak.
Az államosítással és ateista neveléssel szembeszegülő egyház is útjában állt a kommunista diktatúrának. A papok üldözése 1948-1951 között érte el tetőpontját: az ÁVH besúgói révén és a hivatalos hangulatjelentésekből szerzett tudomást arról, hogy egy-egy intézkedés milyen következményt váltott ki. Például pontosan tudták, hogy az 1126 papból 650 lépett fel az államosítással szemben. Többségüket megbüntették.
Politikai perekben 1949-1952 között az ÁVH közremûködésével 29 személyt ítéltek halálra, 95 személyt öt évnél hosszabb börtönbüntetésre. Csak 1945-1950 között a rendőrséggel karöltve 59 000 személy ellen folytattak eljárást ,,háborús bûnös? címen. Közülük 479-et kivégeztek, 26 196-ot elítéltek.
Beszolgáltatás elmaradása miatt 1948-ban két és fél ezer személy ellen indult eljárás. 1949-ben megközelítően 54 000 személyt soroltak a kuláklistára, 1951-52 között ez a szám 167 000-re emelkedett. Ezeket tetemes pénzbüntetéssel sújtották. Magzatelhajtásért 1952-ben mintegy 900 nőt ítéltek el.
1950-51-ben nem csak hûtlenségi és kémperekben keletkeztek súlyos ítéletek, hanem kisemberek ezrei ellen is indítottak eljárást ,,élelmiszer-rejtegetés? címén. Házkutatások alkalmával megtalált egy-két kiló cukor is elég volt ehhez. A beszolgáltatás elmaradása sorozatos büntetésekkel járt a parasztságra nézve. (?)
Értelmiségiek, volt katonatisztek, hivatalnokok, gyárigazgatók, a régi középosztály és úri osztály tagjai szintén útjában álltak Rákosiéknak. Az ,,új osztálynak?, a hatalom képviselőinek és kiszolgálóinak tulajdonszerzési igényét is szolgálták a kitelepítések: 1951-ben 6531 családot, 17 351 személyt hurcoltak el lakóhelyükről távoli vidéki internálótáborokba és munkatáborokba.
A diktatúra és a terror általános bizalmatlanságot szült. Maga a hatalom is áldozattá vált. Elérkezett a tisztogatás ideje a politikai rendőrségnél is. Így történhetett, hogy 1952 decemberében az ÁVH egykori szervezőjét, volt belügyminisztert, Kádár Jánost is elítélték. Péter Gábort és 17 társát 1953 januárjában tartóztatták le. A vádirat szerint azért, mert ,,az államvédelmi munkában népellenes irányba ferdítették el az állami büntetőpolitikát, és tudatosan félrevezették a párt- és kormányszerveket, lábbal tiporták az állampolgárok jogait, az emberi szabadságjogokat, törvénytelen módszerek honosításával, ártatlan emberek bebörtönzésével, aljas és önző személyes igényeik kielégítése érdekében bûnözőkkel szövetkezve fosztogatták a népvagyont, miáltal mérhetetlen károkat okoztak a népgazdaságnak?. Princz Gyula államvédelmis tiszt saját bevallása szerint 200 embert kínzott meg, közremûködött az ÁVH volt helyettes vezetője, Szûcs Ernő és testvére agyonverésében is.
Nagy Imre (felvételünkön) kormányra kerülése idején, 1953-ban 39 547 elítélt ült a börtönökben. A közkegyelem 748 000 személyt érintett. A börtönökből 12 963 férfi és 2798 nő került szabadlábra.
A ,,munkások, parasztok, dolgozó értelmiségiek állama? éppen ezekből a rétegekből szedte áldozatát. Például 1952-53-ban a súlyosabban elítélt személyek összetétele így alakult:
munkás 7070
mezőgazdasági munkás 2108
kis- és középparaszt 1087
kulák 2075
tszcs-tag 390
Érdemes mellékelni egy másik kimutatást is. Nagy Imre leváltása után a Politikai Bizottság ,,az államvédelmi munka megerősítését? parancsolta meg. Újabb perek hulláma következett - újabb elítéltekkel. Az 1955. október 31-i összesítésében az elítéltekről ezek az adatok szerepelnek:
munkás 19 950 = 56,9%
mezőgazdasági munkás 3474 = 9,8%
tszcs-tag 1129 = 3,2%
kisiparos 169 = 0,5%
középparaszt 2218 = 6,4%
kisparaszt 3275 = 9,3%
kulák 800 = 2,5%
tőkés, deklasszált 2214 = 6,4%
értelmiségi 1727 = 4,9%
Ekkor újból 37 027 fő töltötte szabadságvesztés büntetését, de a börtönök telítettsége miatt 14 000 személy várakozott szabadlábon.
Tíz év alatt, pontosabban 1945 és 1956 között politikai okok és megkülönböztetések miatt 1 136 434 személy ellen indítottak vizsgálatot. Ez azt jelenti, hogy minden harmadik család sérelmet szenvedett. Kimondhatjuk, hogy 1956 őszén egy sértett ország fordult szembe a megsértőivel.
Tíz nap, amely előkészítette a forradalmat
Október 13-án az MDP visszavette Nagy Imrét a pártba. Ezen a napon újból temettek: a tábornokok perében kivégzett Sólyom Lászlót, Illy Gusztávot, Bereznay Istvánt, Révay Kálmánt, Porffy Györgyöt, valamint Korondy Bélát és Horváth Hönigsber Ottó rendőrtiszteket. De a napnak még mindig nem volt vége. A József Attila Színház ezen az estén mutatta be Gáti József ellenzéki hangvételû drámáját, a Szabadsághegyet.
Október 15-én, majd 17-én az Írószövetség pártszervezete rendkívüli kongresszus összehívását javasolta a párt megtisztítása céljából a rákosista elemektől. Október 22-én a Petőfi Kör csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez.
Október 16-án Szegeden az egyetemi ifjúság azért ült össze, hogy bizonyos szociális és oktatási intézmények reformjáról nyíltan és nyilvánosan kifejtsék véleményüket. Hamarosan szóba került azonban a katonai kiképzés és az orosz nyelv kötelező tanulásának eltörlése. A szegedi ifjak nem álltak meg itt. Éles bírálattal illették a párt ifjúsági szervezetét, a Dolgozó Ifjúsági Szövetséget, és ebből kilépve megalakították a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét, a MEFESZ-t. Éppúgy, ahogy a Petőfi Kör nyomán valamennyi egyetemi városban megalakultak a helyi körök, ezúttal a MEFESZ bontott szárnyat ezekben a városokban.
Ez a fordulat meghatározta az októberi eseményeket. Az egyetemisták és a főiskolások túlléptek a reformkommunisták követelésein, hiszen az igazi független szervezet létrehozásával megbontották a kommunista párt hegemóniáját. Szerte az országban az újonnan alakult MEFESZ ülésein a tartalmukban hasonló vagy azonos határozatokban, kiáltványokban a magyar nemzet létkérdései öltöttek testet. Ezek sokszorosításával, terjesztésével lényegében a követelések kiharcolására szólítottak fel.
Október 20-án visszaállították Nagy Imre akadémiai tagságát, és bemutatták Németh László drámáját, a Galileit. Ezen a napon a MEFESZ szegedi alapító szervezete már nem csak a pártvezetés megújítását, de új kormányt és a szovjet csapatok kivonását is követelte.
Az új autonóm diákszervezet október 22-én Budapesten és az ország öt vidéki egyetemi városában egész nap ülésezett. A Budapesti Mûszaki Egyetemen a 10 pontos kiáltványt 17 pontra bővítették. 1. A szovjet csapatok kivonása; 2. Demokratikus választások az MDP-ben, új kongresszus összehívása; 3. Nagy Imre alakítson kormányt, tisztuljon meg a párt és a közélet; 4. Állítsák bíróság elé Farkas Mihályt és társait, és vonják felelősségre Rákosi Mátyást, 5. Általános, egyenlő és titkos választások, többpártrendszer, a sztrájkjog biztosítása, nemzetgyûlés összehívása; 6. A kölcsönös be nem avatkozás elve alapján a magyar-szovjet, magyar-jugoszláv kapcsolatok felülvizsgálata; 7. Az ország adottságainak megfelelő új gazdasági tervek; 8. A külkereskedelmi szerződésekről, a jóvátételekről, a magyar uránról adjanak valós tájékoztatást; 9. Vizsgálják felül a normákat, állapítsák meg a létminimumot; 10. A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálása, a magángazdálkodók egyenjogúsítása a tszcs-ben dolgozókkal; 11. Valamennyi politikai és gazdasági per felülvizsgálása független bíróság előtt, általános amnesztia, a Szovjetunióba szállított elítéltek hazatérése; 12. Teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió, MEFESZ-újság, a káderanyagok nyilvánosságra hozatala; 13. A Sztálin-szobor eltávolítása, helyére ?48-as emlékmû felállítása; 14. Új nemzeti címer, új egyenruha a katonáknak, a magyar hagyományokhoz illő; 15. Március 15-e, október 6-a legyen nemzeti ünnep; 16. Szolidaritás a lengyel néppel; 17. Az október 27-én összeülő diákkonferencia vitassa meg ezeket a követeléseket.
A Mûszaki Egyetemen a diákok éjszakába nyúlóan gépelték és sokszorosították a kiáltványukat. Közben valamennyi budapesti és vidéki egyetem, főiskola kapcsolatban állt egymással. Nagy jelentősége volt annak, hogy a budapesti mûegyetemen, akárcsak Miskolcon, igen sok munkás- és parasztszármazású fiatal tanult nappali és esti tagozaton is, így az egyetemi ifjúság mozgolódására nem lehet úgy tekinteni, mint az értelmiségi elit, a ,,szalonforradalmárok? szûk csoportjának klubjára. A kiáltvány első, 10 pontos változatát a diákok be akarták olvasni a rádióban. Ezt a rádió vezetői elutasították. A DISZ lapja, a Szabad Ifjúság vállalta, hogy a másnapi számban közzéteszi a kiáltványt, de ebből kimaradt a Szovjetunióra vonatkozó rész.
Az esti órákban Budapest egyetemi ifjúsága elhatározta, hogy másnap békés, a lengyel eseményekkel szolidarizáló tömegtüntetésre gyûlnek össze. A minél nagyobb részvétel érdekében mozgósítani óhajtották a főváros lakosságát is. Ugyanezen a napon a Petőfi Kör az Írószövetség határozatát az új pártkongresszus összehívásáról teljes egészében támogatta. De az egyetemisták követeléseit csak részben fogadta el - a szovjet csapatok kivonásával nem nyitottak vitát. (?)
Mikoján szovjet pártvezető akár jóslatnak is tekinthető sorokkal zárta jelentését az SZKP elnökségének 1956. július végén: Nagy Imre kizárása, bár rászolgált, hiba volt, mert párton belül köteles volna alávetni magát a pártfegyelemnek. ,,Világosan értésére kell adni Nagynak, hogy a párt elleni harc révén nem juthat vissza a párt soraiba. A párt elleni harc útja olyan út, amely elkerülhetetlenül börtönbe vezet.? (...)