Bár három napon át, a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának idején hessegessünk el magunktól mindenféle kishitűséget, ne kicsik, merjünk nagyok, merjünk magyarok lenni. Merjünk lángolni, fellángolni. Van hozzá múltunk, jelenünk is, s lesz jövőnk is. A falvak és községek seregét, a városainkat elárasztó tenni akarás, cselekvési és versengési láz olyan, a lakosság köréből felfelé áramló, a helyi közösségeket a tőlünk elszármazottakkal, a testvértelepülésekkel és az érdeklődőkkel összeboronáló mozgalom kerekedett, aminek párját a történelem során csak nagy históriai fordulópontok idején lelhetjük fel.
Pedig a mostani eseménysor nem csomópont — de ha a közösségek megérzik az együttlét, az együttérzés, az értékmegőrzés és értékteremtés szépségét, egyesített erejük nagyságát, lehet ez a Szent István-napra ráfutó, s ezt a háromszéki hegyek magasságába emelő rendezvény egy új háromszéki zarándokhely jelet adó lángra lobbanása, avató ünnepe is a Maksa-eresztevényi Lármafa-tetőn.
Ezekben a napokban több faluba, községbe és egypárszor a maksai Lármafa-hegyre is el kellett látogatnom. Lenn a háromszéki lapályon vagy a hegyek hónaljában oltalmat találó településeken páratlan nyüzsgésre figyelhettem fel. Alsó- és Felsőcsernátonban nem csak Rákossy Árpád szobrát avatták nagy Kárpát-medencei asszisztenciával, hanem az új aszfaltcsík felkúszik majdnem Ika-váráig, az épülő sportcsarnokok fémváza ipari grafikaként hat, a felsőcsernátoni kultúrotthon mintha mindezek előtt tisztelegne, levette tetőzet-kalapját, hogy az újat emelje meg az események előtt. Ojtozban soproniak, háromszékiek és vendégeik tisztelegnek az egykori Honvédkő másánál.
A maksai Lármafa-tetőn monumentális szimbólummá emelkedik a tájművészet eme páratlan létesítménye. Jókai, Orbán Balázs és a mai alkotók fantáziaszüleménye a fennköltség, az égi magasság felé emeli kőbe vésett, oszlopokra futtatott, kőpadra helyezi históriánk, együvé fogózkodásunk tárgyiasult és szellemi jelképeit.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni — mondjuk József Attilával —, / Hogy melegednének az emberek. // Ráhányni mindent, ami antik, ócska, / Csorbát, töröttet s ami új, meg ép (...) Dalolna forró láng az égig róla, / S kezén fogná mindenki földijét. // Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hisz zúzmarás a város, a berek... / Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni / És rakni, adjon sok-sok meleget. // Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy fölengednének az emberek.
