
Csak ki kellett menni a Nyugatihoz, bele lehetett keveredni szinte mindig valami csődületbe, tüntetésbe. (Nem mindjárt adta meg magát a város.) Most ugyan mintha nem nagyon történne semmi éppen; csak belülről, a Westend felől (sohasem tudtam igazából, mi az a ,,Westend?, egy ilyen homályos folt volt az csak inkább, bennfenteskedő képzet, mintha csak tudni lehetne tényleg, micsoda hol van: s pont abban a pontban, mára, egy bevásárlóközpont képében, mostanára, a régi ,,Westend? helyén megsemmisült az idő és a tér; nem mintha azt képzelném, érzékeny veszteség ért azzal, hogy halvány fogalmam sem volt nekem, budainak, akkor sem, amikor azon a komor novemberi napon nem tudom már, honnan, a Marx térre értem, és meghallottam a ,,Westend? felől valami kiabálást, tömeg mormogását, micsoda az a ,,Westend?), mondom, csak a Westend felől hallatszik valami kiabálás, tömeg zúgása; arrafelé veszem hát lépteimet.
Így, ahogy van, a pályaudvar oldalában a régi királyi váró, balra tőle a hosszan elnyúló, macskaköves tér tele van emberekkel. Fent, a falból enyhe lejtéssel kiugró esőfogó üvegtetőn egyszál egymagában géppisztolyos karhatalmista áll ,,pufajkás?, mint akkoriban neveztük őket.
Mindenki pufajkásoknak nevezte őket, a szónak nem volt semmiféle társadalmi konnotációja (hogy ,,a kétkezi dolgozók hideg időben mind ilyen pufajkát viseltek, vattatöltésû téli kiskabátot, és a ?pufajkások? állandó emlegetése mélyen sértette volna őket?, mint Czakó mondta egyszer - az akkori jelenből nézve szimpla tévedés): tréfálkozó megvetés volt benne, s a nép találta ki. (Ha a lakótelepi emberek közül 1990 után sokan úri huncutságnak érezték az ötvenhatról való beszédet, meglehet, az az időnek olyasféle átváltozására vall, mint ha az álmodó, ki lefekvéskor, este még teljes bizalommal ereszkedett alá a nagy folyóba, reggel egy jégtömbbe fagyva találná magát.) Elképzelhetetlen, hogy ugyanez a nép egyszer majd egy pufajkást válasszon miniszterelnökének. De nem akarok az eseményeknek elébe vágni, belemenni olyasmibe, ami épp onnan, a térről volna szívszorító hosszúságú ugrás.
Szállna, szállna az ugró, évtizedeken át, a haja megőszülne, az arca megráncosodna, kihullanának a fogai, és még mindig nem volna ott, ahová, ha vesszük, eljutni nem is akarna.
A tömegből némelyek fölfelé meredtek az üvegtetőre, öklüket rázták a pufajkás felé, megállj, te gyilkos; mások a Westend irányába néztek, ahol hat másik pufajkás, egymás melletti sorban, sietős léptekkel épp elhagyta a helyszínt; a többség meg csak úgy állt, némelyek beszélgetésbe merülve.
- Mi történt?
- Megölt egy lányt.
Fönt, az üvegtető fölött, az egyik ablakon kibújt egy munkáskülsejû férfi, két kezeslábasban, pajszerrel a kezében, és elindult a karhatalmista felé. Az használhatta volna a géppisztolyát, de csak hátrált, védekezőn maga elé tartva a kezét. Közben nem figyelt, hova lép, az üveg beszakadt alatta: alul megjelent két kalimpáló láb. A munkáskülsejû férfi ütésre emelte a pajszert.
Lesújtott-e vagy sem, nem tudtam meg soha. Az önbíráskodás helytelen voltáról lehet beszélni, de minek; nov négyike után a független magyar bíróságokba vetett remények füstbe mentek. Akkor, abban a pilanatban az igazság a munkáskülsejû férfi kezében van vagy senkiében. Nekem azonban sok volt a látvány; elfordultam és visszamentem a térre. Nem a jogérzékem háborodott fel, csak elfogott megint valami bánat.
Ott kint, a téren láthatólag senki sem tudta, a pályaudvar oldalában mi történt. Mintha két egymás melletti színpadon más-más drámákat játszanának, vagy ugyanannak a darabnak más-más felvonásait, mint középkori, emeletes misztériumszínpadokon. Meghalt-e az a lány? Lelőtte-e tényleg az odafenti pufajkás? Lezuhant-e a pufajkás teste a térre? Az egész egyetlen pillanat volt, mint amikor az ember álmából felriadva kinyitja a szemét, s nyomban behunyja. Évtizedekkel később némely ötvenhatosok megpróbálták Horn miniszterelnököt a Nyugatinál lejátszódott események miatt perbe vonni. Többször is gondolkodóba estem, ne jelentkezzek-e tanúnak; újra meg újra megállapítottam azonban, elbeszélésemnek aligha vennék hasznát.
Inkább csak a sorsnak, ennek a nagy rendezőnek a színészmozgatása tartott nyûgözetében. Ilyenkor állóképpé válik a dolog, jóval több időt halmozva fel magában, mint az óra járásával mérhető más pillanatokban: nem hiába beszélnek színpadra állításról. Miközben az az állókép azért csupa mozgás: a bárányfelhős égre hasonlít széljárta frissességében. (Jobb kéz felől a Szurduk, alattam még a forrás.)
Az erőviszonyok sebes változásai képesztettek el, ahogy a tetőablakon kimászó munkáskülsejû egyén életét kockáztató felháborodottból győzelmes bosszúállóvá lesz (szinte, ha nem volnánk tudatában, hogy a pufajkás számára persze kínos lassúsággal érkező következő pillanatban talán már elfogják, elhurcolják, bíróság elé állítják, kivégzik a munkáskülsejût), a terpesztett lábbal lövöldöző pufajkás pedig magába roskad pipogya áldozattá; és szinte elgyönyörködtetett a másik hat pufajkás elvonulása mint természeti jelenség, az emitt túlzottan megrekedt feszültséget amarra elvezetve (köztük van-e vajon a Horn, vagy csak most érkezik, teherautón, sokadmagával?); s kiváltképp önmagamon csodálkoztam el, hogy ennyire lefoglal még mindig az iménti, odabenti esemény képe mint mozgásrendszeré, ahogyan pedig háttal állok már neki, s az egész visszahullik egy hovatovább negyvenöt évnyi múltba, metamorfózis; mint ahogyan, évmilliók tanulságait foglalva magába, a bárányfelhős nyári ég is: morális fantazmagória.
Az előbb még senki sem volt itt, most meg a tér tele van emberekkel. Honnan kerültek ezek ide? Ezek azok, akik semmit sem tudnak, sejtelmük sincsen, mi történik odabent. Elkezdték énekelni a Himnuszt, nem egészen értettem, most miért énekeljük, de ott voltam velük, és ott álltam és énekeltem. A Himnuszt végigénekeltük, és elkezdtük énekelni a Szózatot; akkor robogtak be valamerről a teherautók.
Csupa pufajkás; leugráltak a teherautókról és lövöldözni kezdtek.
A hatalmas tömeg, amilyen érthetetlenül termett ott a téren épp az imént csak, ugyanolyan hirtelenül el is tûnt. Ha már elkezdek valamit énekelni, végig is akarom énekelni: furcsa volna az éneklést, pláne a Szózatét, csak mert itt lövöldöznek, abbahagyni. Ott álltam egyedül a téren, egyedül álltam és énekeltem. Jó, hát lehettünk ketten-hárman; ott álltunk ketten-hárman és énekeltünk.
És akkor mégis elkezdtünk szaladni.
Hallottam a lövöldözést, de lőni senkit sem láttam. A pufajkások a térnek a Bajcsy Zsilinszky út vagy a Szent István körút felőli oldalán csoportosultak. Közeledtek-e, nem tudom. Az Oktogon irányába futottam, és akkor már biztosan egyedül. Voltak-e áldozatok a téren, nem tudom azt sem. Magány és csend vett körül újra. (Glutty-glutty, mondta a forrás.) Ha voltak halottak, ott lehettek, amerről a fegyverropogás jött, és a gyilkosok csak a pufajkások lehettek, mert akkor kezdődött a piff-puff, amikor ők leugráltak a teherautókról. Abban a tétova reményben, hogy csak a levegőbe lőnek, hátrafelé már nem nézegettem; ma úgy mondják, nemcsak a levegőbe lőttek.
A leendő miniszterelnök természetesen lehetett ezek között is.
Félvállról vettem a veszedelmet. A pufajkások csak amolyan hátramaradó problémát jelentettek nekem, valamit, amivel az ember már nem törődik, mert nincs rá érkezése; a Nyugatiból felém forduló veszedelmet próbáltam volna inkább semmibe venni. Fent, a lépcsősor tetején szovjet katonák álltak, géppisztolyaikat reám szegezve.
Másra nem szegezhették őket, egyedül ügettem a járdán, a hosszú lépcsősor alatt.
- Mint egy államfő a díszszázad előtt - szoktam mesélni. - Ha valamelyiküknek eszébe jut meghúzni a ravaszt? különösebb ügy nem lett volna belőle.
Elnyújtott, hosszú léptekkel futottam, mint tornaórákon egykor a Lónyayban, ahol a grafio csúfnevet ragasztották rám ezért a futóstílusért. ,,Grafio?, gróf, valami frank vagy milyen főnemesi cím volt.
S már túl is voltam az egészen. Egy édességbolt nyitva volt, ott ácsorogtam aztán vagy fél óra hosszat, sokadmagammal. Zsúfolva volt a kicsi üzlet, sokáig hallatszott még a lövöldözés.
*
De akkor a Marx téren az utolsó harangkondulás még ott remegett a hideg levegőben; még ott zúgott fülünkben az az óra, amelyben nem is hogy a nép, hanem maga az ország kirobbant önmagából, mint a gejzír, elárasztva Budapest útjait, utcáit és tereit; még mindig ugyanazzal a hullámmal birtokába vette a kapualjakat és a lépcsőházakat, és végül, ami a legkevésbé tûnhetett volna valószínûnek, helyenként még a lakásokba is eljutott.
Mert országnak én nemcsak a határai (a hajdan természetes, ma már csak a győztes nagyhatalmak által megrajzolt, önkényesen körülnyírt határok) közé zárt földterületet nevezem (,,a rajta élőkkel együtt?), hanem azt az eseményt is, lobogjon bár egyetlen éjszakán vagy három hónapon át vagy tündököljön ezer évig, amelyben nép és tájék (hegység vagy puszta, szurdok és patak, egy utca hossza vagy egy villamos szitává lőtt oldala) egyetlen óriási fény- és hangjelenségben egyesülnek, vagy már meglévő, valamikor az ősidőkben létrejött egységüket mint egy, csak érzelmeink számára látható földi Nap folyamatosan kinyilatkoztatják.
Egészen közel volt még az a délután, amelyen rohanni kezdtünk, irtózatosan ordítva,
aki magyar, velünk tart!
(?)