Történetem nem különleges, mégsem hétköznapi. Sok ember úgy gondolja, Amerika nem a megfelelő hely az európai gondolkodású embereknek. Sokan nem tudják elképzelni, hogy ott éljék le életük hátralevő részét, és még többen úgy gondolják, hogy Amerikában már csak újgazdag emberek kocsikáznak méregdrága autókkal, ami, mi tagadás, igaz is valamennyire. Viszont az értékek még nem vesztek el teljesen, sőt, úgy érzem, találtam, pedig nem sokat kerestem.
Félénken szálltam le a sárga iskolabuszról, bámultam a sok rohanó embert. Első napom az iskolában megdöbbentő volt. Akarva-akaratlanul úgy éreztem, mindenki engem néz, pedig ez csak az én szememnek tûnt így. Nem én voltam az egyetlen, aki más országból, más kontinensről érkezett. Akkor azt még nem tudtam. Nem is gondolkodtam sokat, csak vándoroltam osztályról osztályra, hiszen ott úgy a szokás. Minden teremben más-más emberrel találkoztam, akik először fel sem figyeltek rám, csak akkor, amikor a tanár harmadjára próbálkozott a nevem kiejtésével. Nevettem, aztán lefordítottam angolra. Sok szempár figyelőzött, egyesek arra gondolva, vajon hol van az a Románia, és mit keresek én itt. Mások érdektelenül továbbmentek, csak a saját életükkel foglalkozván. Idővel hozzászoktam.
Szorongásom körülbelül két hétig tartott. Utána már mentek a dolgok majdnem zökkenőmentesen. Az emberek - köztük sok színes bőrû - hamar befogadtak, nem néztek le, és nem is közösítettek ki.
Leginkább egy barát hiányzott... Volt ugyan sok diáktársam, akivel nap mint nap beszélgettem, segítettek nekem, cserébe én is meséltem az itteni életemről.
Aztán egy nap valaki az én nevemet kiáltotta, hátranéztem... Kék szempár, szőke hosszú haj... Tarának hívták, és érdekelte, tudok-e teniszezni. A kérdés megváltoztatta az egész ottlétemet, sőt, az életemre is nagy hatással volt.
- Igen, tudok - válaszoltam. És így történt, hogy bekerültem a teniszcsapatba, igazi barátokra találtam, mind ügyes és értelmes lányokra, akik nem olyan kérdésekkel faggattak, hogy: Romániában van-e gyorsétterem? És hogy ez az ingem onnan van-e, mert ha igen, nem is vagyunk mi olyan rongyosak. Na meg: Romániában vannak már autók?, esetleg: Windows Xp?? vagy: híres emberek??... feledvén azt, hogy a mi földünkön Mátyás király uralkodott, amikor Kolumbusz Kristóf még csak odatévedt. Ezekkel a kérdésekkel minden héten szembetaláltam magam...
A teniszpályán minden megszûnt. Az edző sok versenyre elvitt, és akkor úgy éreztem, talán mindig is ismertem ezeket az embereket. Akinek csak tudtam, elmeséltem, hogy nem úgy van az, ahogy ő gondolja. Pedig, nem tagadom, sokszor elbûvölt az amerikai iskola, nem csak azért, mert volt medencéje, fitneszterme, teniszpályája, foci- és atlétikapályája, miniszínház, tévéstúdió, és minden osztály projektorral ellátva, amelyekkel a tananyagot vetítették ki. Inkább azon csodálkoztam, hogy az emberek mennyire összetartanak, és otthon érzik magukat az iskolájukban. Saját kabalát neveznek ki, ez esetben egy tigrist, és minden pénteken az iskolájuk színét viselik, hogy kifejezzék tiszteletüket iránta. Ilyenkor mindent elönt a narancssárga és fekete.
Hihetetlen, mennyire összedolgoznak iskolájukért. Részese voltam számtalan ilyen rendezvénynek, amikor az iskola háromszáz tagú zenekara szórakoztatta a közönséget, és a focipályán küzdöttek a narancssárga és fekete színû játékosok. Picit erőszakosabban, mint itt, Európában, pomponlányok dobálták egymást, és énekelve biztatták iskolájukat. Már-már otthonosan éreztem magam, pedig közeledett a hazaindulásom napja. Vártam is, meg nem is. Tarát a barátomnak éreztem, és vele együtt még sok más lányt. De a napok teltek-múltak. Tanáraim búcsúbuliban részesítettek, mint ahogy a csapattársaim is. Tudtam, hogy dönthetek. Jövök vagy maradok... De jöttem.
Néha úgy éreztem, egy filmben játszom, amikor szünetben elindultam, és kinyitottam a folyosón levő szekrényemet, az órámra sietve.
A filmek sokszor hamisak, mert az ember azt látja, milyen vagány az iskolai rendszer Amerikában, nem is kell sokat tanulni, az ottani diákok csak lötyögnek és szemtelenkednek a tanárokkal. Vajon ez tényleg így van?!
Érdekes, hogy minden reggel 7.30-kor álltam az út szélén a buszomra várva, és minden hónap végén a postaládában találtam jegyeimet. Aztán egy délután csengett a telefon. Felvette a ,,pótmamám?, miután azt kérdezte tőlem, miért hiányoztam két órát az iskolából, mert egy ,,robot néni? ezt hajtogatja. Pedig ez alatt a két óra alatt csak meséltem Erdélyről egy másik osztályban. Nem hinném, hogy mindenki tudja, milyen rend és szigorúság van egy amerikai iskolában.
Ültem a gépen, de már nem úgy, ahogy érkezésem napján. Gondoltam én mindenre. Hiányzott a hinta, a teniszpálya, még az ágyam is, amelyben az első hetemet majdnem átvirrasztottam. Egyszóval, minden! Jó volt kívülről látni a ,,dobozom?, és megismerni az ismeretlent. Szép ,,világocska? volt, csupa jó emberekkel, szeretettel és odafigyeléssel, de kemény munka volt számomra.
Hazaértem. Kicsit elszürkülnek a színek... na meg az iskola is ázik... Ez nem éppen az, amire számítottam, és már nem csupa narancssárga és fekete minden. Nem az, de szeretem...
Zsuzsa baráti meghívásnak eleget téve tartózkodott két hónapot Belleville-ben (Michigan) - szerk. megj.
Mikó Zsuzsanna
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.