Godot-ra várva

2005. december 22., csütörtök, Archívum 2003–2007

Színház, Godot-ra várva. Persze, elmegyek, már rég nem voltam, érdekel, mindenki dicséri. Megérkezem, leülök, és egészen érdekesnek találom a látványt. Szürke színpad, tele cipőkkel. Első látásra azt gon­dolom, hogy ez nem egy kon­k­rét hely, legalábbis nem földi. Kialusznak a fények, kezdődik a játék. Egy színész, aki cipőjét akarja lehúzni, majd egy másik, aki előbb nézi, majd segít neki. Végül sikerül.
Ez lenne az a híres darab? Ezt dicséri mindenki? Kissé csalódott, kissé tájékozatlan vagyok. Nem értem, hol is vagyunk. Látom a színpadot, hallom a szöveget, ne­vetek is néha, de nem értem. Ülök, gondolko­dom, pró­bálom össze­rakni az egészet, de valahogy nem megy. Majd újabb alakok, egy férfi meg egy nő. A nő in­kább kutyaként visel­kedik, és mé­gis azt mondják rá, hogy ember. Gazdája paran­csára tán­col, csomagokat cipel, sőt, még ,,gondolkodik? is!
Még mindig kitartóan fi­gyelem az előadást, de még a­nnyira sem értem, mint az elején. Akkor leg­alább elképzeltem valamit, pró­báltam ,,lefordítani? a helyzeteket, de sorra kiderült, hogy minden elképzelésem hamis.
Vége az első felvonásnak, és semmi. Csak ülök a helyemen, szívem szerint ki sem mennék szünetre, csak láthassam a folytatást.
Végre elkezdődik, és én székembe szögezve figyelek tovább. A groteszkre hangolt jeleneteken akár nevetni is lehet, ez az alaphang már nem fog változni, ez már nyilvánvaló, de értelme is kellene hogy legyen, vagy nem? Közeledünk a befejezéshez. Velem lenne a baj? Én nem értem? Még van idő, ha kevés is.
És nekem van igazam! Még egy monológ, még egy-két mondat, és vége. És összeáll bennem az előadás. Úgy érzem, értem. Boldog vagyok, de a megértésnek ára van. Meg­válaszolatlan és megvála­szolhatatlan kérdéseket cipel magával a néző: ez a huszadik század? És a huszonegyedik is? És általá­ban ilyen (lett) az ember? Vagy még kevesebb?
Nem vagyunk többek, mint a pásztor nélkül maradt nyáj. Isten nélkül az ember csak egy töredék. Hajtunk, törtetünk, akarunk, de tulajdonképpen nem tudjuk, hogy mit. Nem vesszük észre, talán nem is akarjuk, hogy nem haladunk, mert valahol eltûnt a haladás, sőt, a létezés alapfeltétele: a tér és az idő. Élünk, ki tudja, mióta és meddig. Nem látunk utat, nem érzékeljük a lényeget, talán nincs is. Nem tudjuk, hogy miért vagyunk itt, hogy meddig, és mi lesz majd, ha már nem leszünk. Csak várunk, remény­kedünk, de nem tudjuk, miben. De az is lehet, hogy már nem is vagyunk, lehet, hogy ros­szul emlékezünk, talán nem is velünk történik mindez, csak egy le­pusztult világ szemét­dombján a tévében látjuk a múl­tat, mindazt, ami már megtörtént velünk. Mi nézzük a tévét, vagy a tévéből figyel valaki minket? Már ez sem fontos.
Egy biztos: ez az előadás TÖBB egy mulatságos komé­diánál. A magunk torz világát látjuk a színen, s az már rég nem (csak) komédia.
Dombi András
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-12-22: Archívum 2003–2007 - :

Várva a sehol semmit

2005-12-22: Archívum 2003–2007 - :

Valahol Amerikában?