Színház, Godot-ra várva. Persze, elmegyek, már rég nem voltam, érdekel, mindenki dicséri. Megérkezem, leülök, és egészen érdekesnek találom a látványt. Szürke színpad, tele cipőkkel. Első látásra azt gondolom, hogy ez nem egy konkrét hely, legalábbis nem földi. Kialusznak a fények, kezdődik a játék. Egy színész, aki cipőjét akarja lehúzni, majd egy másik, aki előbb nézi, majd segít neki. Végül sikerül.
Ez lenne az a híres darab? Ezt dicséri mindenki? Kissé csalódott, kissé tájékozatlan vagyok. Nem értem, hol is vagyunk. Látom a színpadot, hallom a szöveget, nevetek is néha, de nem értem. Ülök, gondolkodom, próbálom összerakni az egészet, de valahogy nem megy. Majd újabb alakok, egy férfi meg egy nő. A nő inkább kutyaként viselkedik, és mégis azt mondják rá, hogy ember. Gazdája parancsára táncol, csomagokat cipel, sőt, még ,,gondolkodik? is!
Még mindig kitartóan figyelem az előadást, de még annyira sem értem, mint az elején. Akkor legalább elképzeltem valamit, próbáltam ,,lefordítani? a helyzeteket, de sorra kiderült, hogy minden elképzelésem hamis.
Vége az első felvonásnak, és semmi. Csak ülök a helyemen, szívem szerint ki sem mennék szünetre, csak láthassam a folytatást.
Végre elkezdődik, és én székembe szögezve figyelek tovább. A groteszkre hangolt jeleneteken akár nevetni is lehet, ez az alaphang már nem fog változni, ez már nyilvánvaló, de értelme is kellene hogy legyen, vagy nem? Közeledünk a befejezéshez. Velem lenne a baj? Én nem értem? Még van idő, ha kevés is.
És nekem van igazam! Még egy monológ, még egy-két mondat, és vége. És összeáll bennem az előadás. Úgy érzem, értem. Boldog vagyok, de a megértésnek ára van. Megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdéseket cipel magával a néző: ez a huszadik század? És a huszonegyedik is? És általában ilyen (lett) az ember? Vagy még kevesebb?
Nem vagyunk többek, mint a pásztor nélkül maradt nyáj. Isten nélkül az ember csak egy töredék. Hajtunk, törtetünk, akarunk, de tulajdonképpen nem tudjuk, hogy mit. Nem vesszük észre, talán nem is akarjuk, hogy nem haladunk, mert valahol eltûnt a haladás, sőt, a létezés alapfeltétele: a tér és az idő. Élünk, ki tudja, mióta és meddig. Nem látunk utat, nem érzékeljük a lényeget, talán nincs is. Nem tudjuk, hogy miért vagyunk itt, hogy meddig, és mi lesz majd, ha már nem leszünk. Csak várunk, reménykedünk, de nem tudjuk, miben. De az is lehet, hogy már nem is vagyunk, lehet, hogy rosszul emlékezünk, talán nem is velünk történik mindez, csak egy lepusztult világ szemétdombján a tévében látjuk a múltat, mindazt, ami már megtörtént velünk. Mi nézzük a tévét, vagy a tévéből figyel valaki minket? Már ez sem fontos.
Egy biztos: ez az előadás TÖBB egy mulatságos komédiánál. A magunk torz világát látjuk a színen, s az már rég nem (csak) komédia.
Dombi András
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.