Nagy mókás emberek az Taliánok. Az legderakabb, legelőbbrevaló embert is, ha valami furcsaságon kapják, - nem hogy bélátnák jószivvel, keresztyén irgalmassággal, hogy mindenkivel megeshetik emberi gyarlóság - hanem annyisokat tréfálnak, gunyolódnak, hanczuroznak, kaczagnak, vihognak, röhögnek, kajabajál-nak fennen, előtte-mögötte és vége-szakadatlan, hogy még az eszit is veszik nagy csúfolkodással az legjámborabbnak is.
Így jára az jó barátom, jó Jacopo Po szabómester uram, őkigyelme, kinél szállóvendég valék Florentium városába menéskor - jövéskor is hozzá térek bé négy hónap múltával.
Hej! De megváltoza ez négy hónap alatt! Ez jó szabómestert elsőben pirosan pozsgásan találám, - öröm vala látni derekas poczakját, - de visszatértemkor hát mit látok?! El van nyüve, elvénhedve, összelöttyenve, mint az régi duda, kiből a szusz nemcsak az sipján fut ki, ahogy annak rendi, de mindenféle léken felül is, alul is, mindenünnét.
No mondék magamban, itt valami történt! Vajjon mi lehete? Hát ezeket hallám szavahihető embertől:
Ott kezdődik históriája jó Jacopo mesternek, hogy a Florentiumi szabó czéhnek éppeg olyan statutuma vagyon, mint minálunk. - Czéhmester a praesidiumban, látó mesterek, kik itélkeznek, ha valami panasz van munkajóságáról, csinálásról, ruha erkölcsiről, - atyamester penig, ki az legények dolgát intézi, bajukat istápolja, pártfogolja. Jó Jacopo Po barátom ő Kigyelme vala ez időben az atyamester. Csak egyben különb az ottani törvény az mienknél. Abban, hogy míg nálunk valamelyik mesterlegény megbetegedvén az többi legények maguk ápolgatják, maguk zsebéből vesznek medicinát, vágatnak eret rajta (nagy terü ez rajtuk), itt Florentiumban az szabólegények fél-fársáng idején nagy maskurás czé-czót vezetnek végig az városon, - muzsikával, táncczal járják körül az piaczokat és az bámész néptől alamizsnát szednek, miből felesen jut ápolóasszonyra, borbélyra, köpülyözőre és pióczára akár egy esztendeig is. Emberemlékezet óta, - tán még pogányság idejiből, - ez a szabadsága vagyon az szabólegényeknek. Ugy mondják: régente, nagy urak is véllek jártak, de máma csupán az fiatalabb mestereket, kiket az legények megkérnek, azok járnak véllek. Ezek öltik fel az méltóságosabb állatok ábrázatit is: ki szarvast, ki sárkányt, unikornist, leopárdust. (...)
Megértés okáért kelle ezeket mondanom.
Már most, hogy a jó Jacopo Po megcsufolására térnék, ugy történe ez dolog, hogy egy odavalósi szabómester, valami Felipe, ki vagy három évig vala udvari szabója az Frankus királynak, visszatért vala Florentiumba. Üres lévén egy mesterhely az czéhben, az mivelést meg nem tagadhaták néki az szabómesterek, bár felesen valának közülek, kik nem jó szemmel nézék hazatérését Felipe mesternek. Érték ezek ésszel, hogy a Florentinus polgárok már kiváncsiság mián is gunyát bestellálnak, olyatén szabónál, ki még királynak is singgel mérte az felséges alfelit.
Még jobban megtorpadának, midőn észbe vevék, hogy uj módit kezd az gonosz Felipe. Béhozá az városba az plundra nadrágot!
Plundra nadrág! Bőséges, szárközépig lenyult nagynadrág! Rettenetes dolog! Mikor ők Florentiumi szabók időtlen-idők óta legis-legszükebb nadrágot szabtak, miben még a bolha is sirva vánszorog.
Hová legyenek ők! Mi lesz, ha rákap az polgárság az uj módira?! Mikor ők nem tudnák, mint kell azt kimérni, kiszabni?!
De még egy dolog jöve! Az szabólegények megszólíták Felipe mestert, vonulna ő ki fehérbika képiben a félfársángi czéczónál.
Fehérbika plundra nadrágban! Óh!
Hát ez több a soknál! - gondolá jó Jacopo Po és mások is felesen. Ha még az bika is uj módiban jár, többet meg nem állithassák annak terjedésit.
Elsőben az látómestereket hivák maguk elejébe; azok tiltanák bé az plundrát, ő dolguk lévén minden ruhának az mivességét birálni.
De hiába invokálá nékik jó Jacopo Po ő Kigyelme, hogy a szük nadrág, mint pánczél ugy megfogja a testet, - ildomosan kell lépni benne, - minden hanczurozásnak, ugrálásnak, kicsapongásnak, rugdolózásnak és gerjedelemnek gátat vet az, - örül az ember, ha valahogy belefér nagy szerénységgel, mig az bőséges plundra buja kényelmesség, paráznaság nadrágja, - (lám a hitetlen török is azt viseli!) - az látómesterek mégsem állottak kötélnek. Azt felelték: ,,mi panasza lehetne, ha még király is azt viseli.?
Mit lehet hát tenni az plundra módi ellen?! Mi lesz, ha a civisek nem látnák bé, hogy ilyetén nadrágban járni istentelen dolog? Hová lesz az régi szabók becsületi!?
Igy hát elindulának, legeslegelől jó Jacopo Po mester, elindulának házról-házra, hogy rábeszéllenék az jómódú polgárságot: ne gyülnének ki az piaczokra félfársáng napján, alamizsnát se adnának az legényeknek, - mert, hogy orczátlanság vala ezektől az uj módi szabóját az nagytiszteletü bika képivel megbecsülni. Ugy gondolák az régi florentiumi szabók, jó tanulság lészen ez az legényeknek is!
Jöttek-mentek, handázgatva ki s be jártak, nagy hangossággal argumentáltak, vociferáltak, széltiben-hosszában addig s annyit, hogy az egész város lázbaesett az plundra-dolog mián. A város peniglen két táborra szakada. És nemcsak az férfiak ágáltak egyik-másik párton, de az fehérnép is egymásra mene szitkokkal-átkokkal, sok csúf szavakkal, kiket leirni sem lehet. Isten láta ilyen kavarodást!
Nem vala olyan utczasarok, hol valami zándorodás ne lenne, sem olyan sikátor, hol az gyermekek is ne püfölnék egymást.
,,Plundra!?
,,Contraplundra!?
Ez csatakiáltással pofozkodának széltiben az fattyak.
Hát az legények persze meghallák ez dolgot. Bosszusan is vevék, hogy a mestereik és legfőbben az ő atyamesterük, az biztatná a várost az ő kárukra, - féléssel is, hogy majd az ő kassájuk szenvedi meg ez sok handázást-bandázást.
VALA penig közöttük egy szabólegény, valami Malbuffo nevezetü, ki tanácskozásukkor azt mondá nékik:
- Ne féljetek, pajtások, majd én teszek róla.
Mivel peniglen az a Malbuffo nagy csinytevő pernahajder és ismert malefactor vala, az többiek kissé megnyugodának. Malbuffo félreszólíta két más mesterlegényt, állan-dó társait sok gonoszságiban s hosszasan pusmoga azokkal.
Még aznap este bélépe azután jó Jacopo Po belső házába, mert hogy véletlen éppen ez jó mesternek ő vala az egyik legényje. Nagy pallérozottsággal megálla az ajtóban és igy szóla az álnok:
- Tudom, édes jó majsztram, atyamesterünk is, hogy nem igen pártol engemet Kigyelmed, penig én nagy hivséggel vagyok Majsztram uram irányában. Meg is bizonyitom rögvest. Tudnék módot, mint lehet kaszát vetni annak, hogy az a gonosz Felipe mester bika-képiben kimenne. Nem tudna egyet is lépni virradástól-napestig! - ha Kigyelmed az én szavamra hallgat.
Megörüle az jó Jacopo Po ez szavaknak.
- Mi volna annak utja? - kérdezé serényen.
- Megvallom - mondá Malbuffo - hogy bár jó keresztyén volnék, sokszor erőt vészen az bünösség rajtam. Mert az fiatalembert sok-felé elviszi az gerjedetesség éjszaka idején. - Igy ismerék meg két varázstudó asszonyt. Vén csúf szipirtyók ezek, de nagy az tudományuk. Ezek meg tudnák kuruzsolni az Felipét, ahogy mondám, hogy egyet léphessen.
- Nincs ebben ördöngösség? - kérdé az mester, mert ő igen jámbor ember vala.
- Világért se! - kiálta az go-nosz Malbuffo és elkezde esküdözni, fogadkozni, hogy csak fehér bübájosság az, kit azok az asszonyok tesznek. Sok nagy szóval szóla és addig hazudozott, ?s addig esküdözött, míg az jó Jacopo Po reá álla arra, hogy elmennének együtt oda az czé-czó előtti estén. Mivel Malbuffo mondá: az legnagyobb varázslás sem fog, ha nem azon az éjjel csinálnák.
Pár napig nem is jöve az mühelybe Malbuffo, ugy mondá: Az bübájos némberekkel alkuszik. Azonban mielőtt elmene, egy vég hupi-zöld flandriai posztót titkon elemelt vala az ládafiából. Jó Jacopo Po nem vevé ezt észbe, mert ő sem vala otthon. Dübbeszkedve, poczkoskodva jára az városon és az ,,Contraplundrás?-okat egyre biztatá: ,,Ne féljetek! majd meglátjátok! Teszek én róla!?
FÉLFÁRSÁNG előtti estén békocczintott Malbuffo az atya-mester ablakán.
- Jőjjön Kigyelmed, minden rendén van. Az varázslatos nénék várják kigyelmedet. De hozzon magával tizenkét florinumot, ennyiben alkudtam meg vélek.
Igy beszéle az gazfickó.
- Sok az! - mondá jó Jacopo Po, - elég lesz tán hat is.
- Akkor nincs vásár - felelé Malbuffo s ugy téve, mintha indulna, mire az atyamester mégis csak vállalá, magához téve tizenkét szép liliomos tallért és elindulának. (...)
Nagy sötétségben, zeg-zúgokon át botorkáltak, bandukoltak, míg egy hurubába érének, melyben lobogó tüz égett nagy vaskondér alatt.
Két fekete képü szörnyü banya ült a tüz mellett. (...)
Ülve köszönték az mestert, aztán hozzákezdének valami mormogáshoz. Az egyik a fejével mind csak bólongatott, másik meg az füstöt szippantgatta, hangos szortyogtatással. - Igy tarta ez soká. Végtére az szakállszőrös szipirtyó nagy ón kupával meritett az kondérból és odanyujtá az jó Jacopo Po-nak.
- Igyál, igyál, igyál! - mondá az sirmélységü hang.
Jacopo megitta. Nem volt rossz. Főtt bor vala, ,,de nagyon fûszeres?! - gondolá magában. Amint benne volt a bor, valami zsibbasztó zsibongás, csiklandás mene végig rajta.
Innét tova már nem igen világos, mi történe vélle. Csak ugy zavarosan emlékezett, hogy tánczoltaták, forgaták, pörgeték az banyák valami beste énekszóra, meg is itaták többször az kondérból, - a tüzen is átugraszták szakadásig és mikor végül összeroskada, ereje fogytával, erőszakkal lehuzák róla azt az ő szük nadrágját akárhogy védekeze is, igen szemérmetes ember lévén az jó Jacopo Po. (...)
Az gunyát azután elkezdték a tüz fölött perzselni, füstölni, pörkölni; addig s addig, miglen lobbot vete. Nagy, zsíros, tündöklő langgal égett az a nadrág, - de ezt már nem is tudta bizonyosan szegény Jacopo mester, inkább csak álom-látás vala ez, mielőtt béborult sötétségbe az ő egész világa.
Innéttől nem is emlékezett semmire.
Világos nappal vala, mikoron fölébredt. Ugy hivé, mindez csak képzellés. De bizony ahogy végignéz magán, hát íme meglátja, hogy nadrágot nem lát a lábaszárán, hanem csak úgy csórésággal ül ott magának deréktül!
Körülnéz. Hát nem az hurubában vagyon, ahová vitte volt az a gonosz Malbuffo, hanem az hostát belső szélin valami romladozó fal alatt, ott találá magát.
Ahogy mármost szörnyülködve nézelődik szegény, hát ott előtte, kiteritve szépen egy kőre - mi van ott? - nagy öblü széles, bővel szabott óriási nagy plundra nadrág van ott, hupi-zöld, tágas plundra! - és legott megösmeré: az ő drága flandriai posztójából szabták, kit ő a ládafiában annyi éve őrzött!
Oh az a gaz Malbuffo! - Nincs ilyen gazember más széles e világon!
Mit tehetett azonban a jó Jacopo Po? - Bizony föl kellett húznia azt az istentelen nadrágot, mert igy puczéran csak nem mehetne házához. Fölvette hát szegény, de akár tőrt ütöttek volna az ágyékába, úgy érezé, mikor belébujt abba a gyülöletes gunyába. És ahogy benne vala, hát elindula rögvest nagy sietéssel hazafelé, hogy még béjusson idejében az városba, az tulsó parton lévő mühelyébe.
De utközben annyit lapulgata, rejtőzködve, ha valamely járókelőt neszelt, - meg ne lássa senki ez szörnyü gunyában! - hogy igenigen megkése. Igy aztán mire az Öreg-híd kapujához ére, hát már ott állt az szabólegénység, az félfársángi menetelre készen.
Rögvest megláták az jó atyamestert, - vagy tán már lesték is? - mert az két elsőbbik mintha az éjjeli két boszorkány lenne! - Hajrá, mindjárt reávetik magukat mind, nagy vivátozással.
Kézenfogák, huzák-vonák, nagy lelkendezéssel vállukra is kapák, kézről-kézre adák, röhögve, hajrázva. És már indult az vonulás bé az városba, középen az fársángruhás állatábrázatok, Felipe mester középen az bikaképiben! Ennek hátamögötte szegény Jacopo Po, az plundra nadrágjában, kit magasra emele tiz erős legény karja.
Az polgárság penig, mikor meglátá az atyamestert az hupizöld plundranadrágjában, elsőben megdöbbene. De azután olyan harsogó kaczagás töre ki, ahová csak vivék, vonszolák, hogy mint az égszakadás, olyan hahotálás vala! Az emberek hajladozva, tántorogva dültek, rogytak egymásnak és sirásig kaczagának.
És az perselyek zörögtek a kaczagó nép között, teltek, kövéredtek, soha annyit még nem szerzett a szabólegények kassája. Mert hogy vigságban könnyen vetik a pénzt az emberek.
FÉLHOLT vala szegény jó Jacopo Po, mikor az este hazavivék az legények.
Ez naptól ki sem mere lépni az ajtaján. Még azért sem ment ki, hogy béjelentené az czéhnél, miszerint az ő szabólegénye, az a gonosz Malbuffo elsudamlott, megszökött, szó nélkül nyomaveszett néki.
Penig erre birságlás vagyon a statutumban. Meg is birságolák 3 floriumra. Ez birság adá néki az utolsó döfést. Igy találám én Rómából megtérve az barátomat, mint lótetü az gazban, kiből kiveszett az élet, üres burka vagyon már csak.
Ideirám ezeket tanulságul, hadd lássák, tanulják, az kik elolvasnák: milyen nagy vigyázással kell lenni annak, kin rajta vagyon az emberek szeme.