Ferenc József császárságának s a tündöklő Monarchiának egyik legutolsó nagy operettje Kálmán Imre Csárdáskirálynője. Bemutatójára már az első világháború csatazajában, 1915-ben került sor, s mire az akkor már világhírû operettet a bécsi siker után 1916 novemberében Pesten is színre vitték, Ferenc Józseffel együtt egy egész történelmi korszak a sírba szállt. Ezen a színpadon azonban még teljes pompájában tündököl a Monarchia operettvilága - talán utoljára.
Keresztes Attila rendezésében, Incze G. Katalin zeneszerző és karmester zenei vezetésével az előadás az idei színházi évad egyik legnagyobb vállalkozásának ígérkezik: teljes, élő zenekarral, a mûfajhoz méltó kiállításban viszi színre a társulat a valaha íródott legsikeresebb operettet. A Csárdáskirálynő nem először kerül színre Sepsiszentgyörgyön: 1956-ban, majd az 1960-as felújításkor az akkori Állami Magyar Színház egyik visszhangos sikere volt. Szilviát Kovács Kató, Bóni grófot Botka László és Vadász Zoltán, Miska pincért Király József, Edwin herceget Belényi Ferenc játszta. Az akkori szereposztásból ma már egyedül Botka László játszik (több száz Csárdáskirálynő-előadással háta mögött), a nagy öregek árnyékában azonban - ki tudja? - talán új operettcsillagok felnövőben.
Az előadás főszereplőit faggattuk a bemutató izgalmairól, szerepükről s a nagyoperett mesebeli világáról.
Keresztes Attila, az előadás rendezője
- Több szórakoztató előadást rendeztél a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál. Programszerûen keresed a könnyûnek nevezett darabokat?
- Tekinthetjük úgy is, bár tíz évvel ezelőtt eszembe nem jutott volna, hogy valaha is operettet fogok rendezni. Hogyha programszerûséget keresünk ebben, akkor pusztán ennyit fogalmazhatok meg: kihívás különböző mûfajú szövegeket színpadra állítani a maguk sajátos követelményei szerint. Nem rémülök meg semmilyen mûfajtól - legalábbis egyelőre nem.
- Mit jelent számodra az operett mint mûfaj?
- Nem tudjuk pontosan, hogyan kell játszani operettet: nem láttuk, amikor fénykorát élte ez a mûfaj. Saját idejében az operett nagyjából a mai szappanoperának felelt meg: bódító, könnyed történetek ezek, kis problémákkal és nagy megoldásokkal, amitől az emberek három órára elfelejtették, hogy milyen gondjaik vannak, hogy háború van stb. A Csárdáskirálynő ily módon kivétel ez alól: a darab abban a legforróbb pillanatban íródott, amikor szerzői számára már világos volt, hogy romlik a világ, és a fejetlenség, a kegyetlenség lesz úrrá mindenen. Ez a világvége-hangulat nagyon erősen benne van a Csárdáskirálynőben, ettől tud többrétû lenni maga a történet. Az a csodálatos, hogy ebben az operettben valóban van történet: a sztori mélyén egy nagy dráma vonul végig. Sokan azt mondják, remélik, hogy egy nagyon könnyed kis előadást fognak látni - én a magam részéről azonban remélem, hogy nem egészen így lesz.
- Az operettet mint mûfajt a Monarchia teremtette meg a saját képére, a saját igényei szerint. Mi az, ami a ma számára érvényes maradhatott ebből?
- Legelőször is egy sajátosan magyar érzés a ,,boldog békeidők? nosztalgiája miatt: az Osztrák-Magyar Monarchia által képviselt prosperitás és főként a békeidők rendezett világa után való vágyakozás. Természetesen, akkor is nyomorogtak az emberek, de a nosztalgia miatt hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni.
- Mennyire könnyû ez a ,,könnyû? mûfaj?
- Egyáltalán nem könnyû. Rengeteg technikai és színésztechnikai igénye van. Mindenekelőtt el kell énekelni, és nem akárhogyan. Külön éneklési technikája van az operettnek: nem musical és nem opera, hanem a kettő közt egy prózai-énekes keverék, ami sajátos hangfekvést, sajátos hangképzést igényel. És persze ott a zenekar, amihez alkalmazkodni kell. Tudom, hogy ezeket a dalokat kocsmákban is éneklik, de a színpad teljesen más hozzáállást, más technikát követel meg.
Kicsid Gizella - Verecki Szilvia
- Mik az első emlékeid a Csárdáskirálynőről? Lemezen hallottad? Filmen, színházban láttad?
- A tévéből ismertem a dalokat? A Csárdáskirálynő-filmet nem láttam, de a szüleimnek volt lemezük, s a közismert dalokat, a Te rongyos életet, a Jaj, cicát ismertem - azokat a dalokat viszont, amiket én éneklek, nem.
- Milyennek tûnik számodra az operett?
- Valójában mindig is vonzott ez a világ, bár nekünk, fiataloknak sokszor kicsit túl sok az érzelem, és ezt ma, úgy hiszem, nagyon nehéz megszólaltatni, élővé tenni. Ami ma is érvényes, az a boldogságkeresés: minden ember küzd a szerelméért, minden ember boldog szeretne lenni. Ez az a gyönyörû és mégis keserves élet, ez a ,,rongyos élet?. Emiatt úgy érzem, hogy a kliséken túl, az ,,operettes? máz alatt életszaga is lehet ennek a történetnek? Ezt az életet keresem Szilvia megformálásában is.
- Mit gondoltál Vereczki Szilviáról, mikor először kézbe vetted a szerepedet?
- Ez a szerep egy büszke, egy erős nőé. Szilvia egy énekesnő, akinek lábai előtt hever az egész orfeum, egész Budapest. Desdemona egy finom lélek volt, igazi hölgy - Szilvia azonban erős, néha (ha kell) közönséges is. Ez az erő volt az, ami ebben a szerepben számomra új volt.
- Milyen ember ez a sanzonett?
- Ennek a nőnek az ars poeticája a Nincs szebb, mint a szerelem címû dal. Szilvia szeret szeretni. Olyan nő, aki boldog, ha látja, hogy szerelmet ébreszt. Szeret szeretni, és kívánja, hogy kívánják - ilyen ő. Tudja magáról, hogy ő csak egy egyszerû sanzonett? nem grófnő vagy hercegnő. Én azonban úgy érzem, hogy Szilvia sokkal többet ér, mint a Cecília-féle ,,csárdáskirálynők?.
Váta Loránd - Edwin herceg
- Milyen ember, akit a Csárdáskirálynőben játszol?
- Az Edwin-szerep a klasszikus operett szerkezetében a bonvivánszerep. Talán ez a legnehezebb szerepkör, mert nem tartozik sem ide, sem oda: a bonvivánról és a primadonnáról, az ő szerelmükről szól az egész történet, de valahogy nekik a legnehezebb a történetet bonyolítani. Mint ember, Edwin határozatlan: rengeteg minden múlik rajta, ez a történet az ő döntéseinek, illetve döntésképtelenségének története.
- Herceg és sanzonett szerelme, az arisztokrácia és az orfeum gyökeresen ellentétes világa - mindez a múlté már. Hol lehet ezt bekapcsolni a mába?
- Annál a felismerésnél, hogy Edwin és Szilvia szerelme több egy édeskés szerelmi történetnél. A darab nagyon hangsúlyosan e két ember vergődéséről szól. Az operettkörnyezet ezt feloldja ugyan, de csak látszólag: a dalok, az áriák mindvégig ezt a vergődést, ennek a szerelemnek a problematikusságát tükrözik. Edwin azonban éppen ezektől a daloktól lesz ,,Edwin herceg?. Az operettben maguk a dalok teremtik meg a szerelmeseket.
- Milyen élmény zenekarral énekelni? Úgy, hogy húsz-egynéhány muzsikus kíséri az éneket?
- Hagyományos, szimfonikus zenekarral először énekelek: nagyon jó érzés. Nagyon szép a zene, s amilyen kevesen vagyunk, a kórusrészek is gyönyörûen megszólalnak. Nehéz, nem könnyû ez! Nagyon figyelni kell?
*
Ha operettről beszélünk, mindenekelőtt a táncos komikus jut eszünkbe: a boldog békeidők mindig mosolygós, poénokkal teli vidám figurája. Töretlen optimizmusával, pajzán humorával, csábos grisette-jeivel egy személyben képviseli az operett picit romlott, ám mindig életvidám világát.
Diószegi Attila - Bóni gróf
- Elképzelted magadat Bóninak?
- Nem képzeltem el, mivelhogy soha nem hittem igazán, hogy én énekelni is tudok. A főiskola első éve óta kedves énektanárom unszolására teljesen felhagytam a próbálkozással: azt mondták, hogy nincs hangom, és ettől nagyon begörcsöltem. Negyedéven zenés darabokban már énekeltem ugyan, de csakis úgy, hogy valamelyik kollégám mindig mellettem énekelt, úgy még elment valahogy. Incze Kati azonban azt mondta, hogy én ezt el tudom énekelni. Végül magam is meglepődtem azon, hogy szól a hangom. Persze, ha operában, profi operaénekessel látnám Bónit, lehet, meg sem próbálnám, bár ebben a szerepben ének és játék teljesen összefonódik: úgy érzem, a kettő csak együtt lehet élő. Nem csak a szöveg felmondása vagy a kotta tökéletes kiéneklése a fontos, hanem éppúgy az is, hogy meg tudjuk mutatni, miként éreztek és éltek ezek az emberek, hogyan léteztek ebben az atmoszférában... Az orfeum világa ma is létezik, csak valahogy másként néz ki: most is előfordul, hogy gazdagok fiai felélik apjuk vagyonát, hogy lecsukják őket, hogy elzüllenek, ugyanaz, csak kicsit átalakult. Szeretnék mindent megtenni annak érdekében, hogy a Bóni szerepével azonosulni tudjon, aki a nézőtéren ül, hogy azt gondolhassa: én is ilyen lehetek, vagy éppen ilyen vagyok, mint ez a Bóni.
- Milyen ez a Bóni gróf, akit játszol? Emberként milyennek találod?
- Bóni egy léhûtő. Egy bohém, akinek nagyon tetszenek a nők: minden nő. Valaki, aki mindent odaad a nőkért. Ez az ember azonban életében egyszer a nagy szerelemmel is találkozik: az igazi szerelemmel, és abba képes belehalni is. Úgy érzem, hogy Bóni egy nagyon jószívû ember. Olyan ember, aki nagyon-nagyon tud szeretni, és nagyon őszinte tud lenni. Lehet, hogy ez köt össze minket, én magam is kicsit ilyen vagyok: nagyon nehezen tudok haragot tartani, s szeretem az embereket körülöttem boldoggá tenni, vagy legalábbis úgy megmozgatni őket, hogy a hétköznapjaik se legyenek szomorúak.
Ferenczy Gyöngyi - Stázi
- Milyen emlékeid vannak a Csárdáskirálynőről?
- Gyerekkoromban, olyan hét- vagy nyolcéves lehettem, Vásárhelyen láttam a kolozsvári magyar opera előadását. Arra emlékszem, hogy nagyon nagy tömeg volt, a páholyokban is csüngtek az emberek, mi is csak a lépcsőn találtunk helyet. Nagy siker volt. Akkor láttam először s utoljára a Csárdáskirálynőt. Soha nem gondoltam volna, hogy én is szereplője leszek valaha ennek az előadásnak.
- Milyen ez a Stázi nevû kontessz, akit játszol? Mi az, amitől számodra kedves tud lenni, amitől számodra szeretetre méltó?
- Az, hogy a szíve szerint választja meg a társát. Nem azt választja, akit a szülei és a társadalom rá akar erőltetni. Azt hiszem, picikét lázad is az ellen a karót nyelt világ ellen, amiben él. Éppen ezért tetszik meg neki Bóni, aki teljesen ellenkezője ennek: szabad ember, gesztusaiban, életformájában egyaránt más figura.
Kőmíves Mihály - Miska (orfeumi főpincér, később lakáj, majd impresszárió, egyben sajtótitkár, szendvicsember és rikkancs)
- 1960, Marosvásárhely - dal a Leányvásár címû operettből: Fésû, kefe, tû, ó, be gyönyörû, karcsú kicsi női körömolló, kesztyûtágító, hajbodorító. Kovács György, Tompa Miklós, Erdős Irma, Csorba András - ezek az óriások ültek velem szemben a felvételi bizottságban. A versem után Kovács György kérdezte meg, hogy: ,,És tud-e még valamit?? Mondtam: hogyne-hogyne, és énekeltem: fésû-kefe-tû? Dőltek a kacagástól.
- Olyan jól énekelte?
- Dehogy, hiszen botfülem van. De érvényes volt itt is Zrínyi mondása: ha botfüled van, toldd meg egy? Hogy is van? Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel! Ha bot a füled, toldd meg egy játékkal. Így énekeltem be magam a főiskolára 1960-ban. És 2005-ben a Csárdáskirálynőben - most, hogy pályám félideje körül járok - azt éneklem a tisztelt publikumnak, hogy: ,,gyerünk-gyerünk-gyerünk, mert gyors az élet!?
Kérdezett: Czegő Csongor