
Szerepek százai
1. Vándorszínészek kora
Régóta készülök erre a beszélgetésre kedves színészemmel, Botka Lászlóval, aki tud egy és mást a vándorszínészet erdélyi hőskoráról, hiszen maga is vándortársulatoknál kezdte sikerekben páratlan pályáját? De hát elég, ha az ember Krúdyt vagy Jókait olvas, s máris kirajzolódnak a vándorszínészet ,,hősi? motívumai, megejtő anekdoták, nagy szerelmek, a fiatal urak, amint a mondjuk éppen megközelíthetetlen szubrett ablaka alatt éjjelizenét adnak, s a piros lámpás házban későbben a lányok nem értik váratlan szenvedélyüket. Vagy az urak, amint a vendéglőben a cigánnyal húzatják, hogy csak egy kislány van a világon, s a szubrett piciny topánkájából isszák a francia pezsgőt, mivel poharukat már jóval azelőtt amúgy legényesen, magyarosan belevágták a tükörbe, tán hogy ne látszodjék a komor jelen, ha már múlt nincs, s bizonytalan a jövő is? Simonyi Imre gyulai költő páratlanul mélakóros versezetekben zengte tovább a nyári színkör és a lila csokros lányok dicséretét, s még maga Kosztolányi is így örökítette meg egy szép táncosnő emlékét, hogy táncosnő volt, és Krakkóban táncolt, fehér nyakán egy halványlila lánc volt? Folytathatnánk a sort Arannyal és Petőfivel, akik maguk is színészkedtek bohó ifjúkorukban, s ha Arany hamar abba is hagyta. Persze, a vándorszínészet hőskorának ez amolyan romantikus vetülete, s valami a romantikus máz alól már Petőfi bizonyos színészi múltját felelevenítő verseiből látszik. Gondoljunk a Megyerit felidéző versre, amelyben azt is elmondja, hogy bizony a színész úr kabátja zsebébe dugá a tintásüvegét, s miközben vígan ugrándozott, kifolyt a tinta, de ,,foltja megmaradt. / Megyeri elbúsul - kedvét szegi / Neki / A folt, / Mivel csak egy kabátja volt, / Amint mondom, csak egy kabátja volt. // Mi több: kabátja éppen sárga volt, / És így annál jobban látszott a folt. / Eldobnám - szólt -, de mással nem bírok. / Ez ok / Miatt / Hordá, míg széjjel nem szakadt, / Amint mondom, míg széjjel nem szakadt.?
Ebből is kiviláglik, vándorszínésznek lenni nem volt éppen leányálom, nem azok állottak vándorszínésznek, vállalva a nélkülözést, a rengeteg utazást úttalan utakon, nyáron porban, tavasszal-ősszel sárban, télen hóban, akik mondjuk megütötték a temesvári lutri főnyereményét?
Az erdélyi vándorszínészet húszas évekbeli hőskoráról megejtő képet rajzol Ignácz Rózsa bevallottan önéletrajzi ihletésû Rézpénz címû regényében?
Írásunk és korunk hőse, Botka László jó tíz esztendőkkel későbben próbálgatta, milyen ülés is esik Thalia örökké nyikorgó erdélyi kordéján, úttalan utakon, setét éjszaka, két szerep között időnként korgó gyomorral, viszont töretlen életkedvvel, mely életkedv, sőt, életöröm későbbi szerepein is átsugárzik, pedig az ő vándorszínészi, majd állandó színészi élete sem volt mindig - hogy is mondjuk? - fenékig tejföl?
Petőfi versében (ezért is idéztük) megalkotta a vándorszínészet hősi emblémáját: a sárga kabátot, amelyen ottan virít a kék tintafolt?
Persze, a világot jelentő deszkák Csajágaröcsögén is a világot jelentették (éppen azt, ugye, ahol voltak!), és a taps, a közönség szeretete sok mindenért kárpótolt. Volt rivalda, nem volt, fény hullott mindig a színészre, időnként vakította, időnként hunyorgott, de a vastapsokért s a figyelemért talán érdemes volt (?).
És igen: a játék öröméért, mivel köztudott ugye, ezt már a páratlan brit drámaköltő megírta, hogy: színház az egész világ.
No hát meséljünk s vigadjunk is, amíg még lehet s ahogy lehet.
S nem utolsósorban: amíg még hagyják az égi hatalmak!
2. De hol van már az eleje?
- Hogy hogyan kezdődött? S mikor? A negyvenes évek elején. Igen, talán 1943-ban, tudom, mert javában zajlott már a háború, s felforgatott mindent körülöttünk, de én boldog voltam, mert Szatmáron, a Vasas Munkásszínpad Mûkedvelő Színjátszó Csoportjába felvételt nyerve eljátszhattam első szerepemet. Az ilyesmit nem felejti el az ember, még akkor sem, ha akarja, az ilyesmi benne marad. A cigány címû népszínmûben léphettem először színpadra, Petit, az öreg cigányt alakíthattam (én, a fiatal kölyök!), aki elkerül otthonról, majd híres hegedûmûvészként kerül vissza? Három évig cipeltem a zongorát a mûkedvelők között, akkor már éreztem, az én életem a színpad, a színház? Minden vasárnap délután felléptünk, s este is a római katolikus egylet termében? Közben élni is kellett valamiből, a Princ edénygyárnál dolgoztam mint gyakornok lakatos. Hitted volna rólam? Ezekkel a kezekkel? No, ment ez 1946. május 13-ig, ekkor hívott vitéz Jakabffy Dezső a szatmári színházhoz, ahol kóristaként, segédszínészként minden operettben feltûntem. Ekkoriban történhetett, hogy Imrédy Géza - akkor a színház bonvivánja - észrevett bennem valamit, mert félrehívott, s azt mondotta nekem: Lacikám, menj el innen egy hivatásos színházhoz! Így aztán, bátoríttatva Imrédy szavai által, s kalandvágytól is hajtva, nem tagadom, a szülői háztól megszökve Enyeden kötöttem ki, a Kollektív Vándortársulat igazgatója akkor Király László színész úr volt - így kellett szólítani, ezért is nem felejtettem el -, igent mondott, s felvett. Hétfőn érkeztem meg, kedden már felléphettem a Júlia nevû operettben, ifjú Kálmánt alakíthattam, partnerem - ezt figyeld - Kovács Apollónia volt, aki az ifjú Júliát játszotta. Nagy énekesnőkkel tehát együtt kezdhettem a pályát, s azért ez is valami, nem?? Későbben elváltak az útjaink, ő elment, én maradtam?
3. Első közbevetés
Hogy Botka László színész úr jól tette-e, hogy maradt, nem tudom. Van véleményem, de ezúttal nem tárom az olvasó elé, annyit azonban ritka filmszerepeire emlékezve mégiscsak megvallanék, ha Botka, mint annyi idősebb vagy fiatalabb kollégája vagy pályatársa, kimegy Magyarországra, páratlan filmes karriert csinálhatott volna, ehhez ugyanis minden figurális adottsága, átélő képessége, alakteremtő ereje megvolt. Emlékszem, egy román filmben kis szerepben is észre tudta vétetni magát, egy vándor trombitást játszott, aki szomorúan megy be a kocsmába, rendel egy felest, s kezében csillog az aranytrombita. Nézi pohara tükrében arcát s a hangszerét? Persze, nem minden arany, ami fénylik. De a vándortrombitás itt van? S ami megtörtént, megtörtént, ha a nagy filmes karrier el is maradt, talán kárpótolták Botkát sikerei és a közönség szeretete, haknijain éppen úgy, mint nagy szerepeiben, amelyekről még lesz szó.
4. A fiatal bonviván
S jöttek az operettek egymás után. Laci bácsi szeme elhomályosul, miközben sorolja, játszhatta Maxi grófot a Mágnás Miskában, Bódi grófot a Nótás kapitányban, Ferkót A nóta végében, Ferit a Vadvirágban? Az ember - ha élénk a képzelőereje, mint e sorok balcsillagzat alatt álló írójának is - már-már látja a hol így, hol úgy megvilágított, kisebb-nagyobb színpadokon a fiatal bonvivánt s a nézőket, amint tenyerüket veresre tapsolva lelkesen újráznak. Érdekes korszak volt a háború utáni néhány esztendő, amikor még nem dőlt el végérvényesen, hogy merre megy a világ, s az örök erdélyi reménykedőknek olyanok lehettek a vándortársulatok operett-előadásai, mint szomjúhozó vándoroknak sivatagban az oázis. Elvarázsolta őket szürke, monoton életükből egy másik csillogó világba, a magyar operettek bizarr világába, egy talán soha nem volt élet figurái és helyzetei kavarogtak egymás után, s a jó, akárcsak a hollywoodi filmekben meg természetesen a mesékben, mindig győzedelmeskedett. Ha nem, hát nem?
Mindent akkor sem lehetett.
S az idő méhében - hogy fogalmazzunk, ha nem is bonyolultan, de legalább metaforikusan - már készülődött a változás, ami azután el is seperte ezt az operettvilágot, meg nem is, de kétségtelenül valami más kezdődött. A munkásosztály már készülődött a hatalom átvételére. Persze, ma már tudjuk, soha nem került oda! (a hatalomba), nevében karrierista s megszállott elvtársak kerültek, akik azután hol egyetértésben, hol egymással is marakodva eldöntötték, hogy milyen legyen az élet, s hogy - az operettek slágervilágán belül maradva - miről álmodjon a lány. Nehogy már hófehér paripákon érkező királyfiról. Főként, hogy a fiatal király is a távozás hímes mezejére lépett, s a kommunista párt egyre határozottabban mutatta az utunkat. Egy szép, új világ felé, amely sem szép nem lett, sem új, de itt most nem az agitkorszak kritikáját írjuk, hanem egy szépreményû vándorszínész ifjú éveinek töredezett krónikáját.
- Persze, nem csak és kizárólag operettszerepekben tündökölhettem - emlékezik derûsen Laci bácsi. - Egy idősebb tanárt is alakíthattam, fiatalon, a Légy jó mindhaláligban. Kedves szerep volt, a közönség is szerette. A társulatnál mindazonáltal három hónapig bírtam, hat egységben fizettek, hogy ez mennyi volt, ma elég nehéz kifejteni, az éhhalál elkerüléséhez éppen elég, de nem éppen sok? Így aztán, mialatt a mi társulatunk szabadságra ment - soha nem lehetett tudni, hogy ez meddig tart -, elszerződtem egy bizonyos Vajda András igazgatósága alatt mûködő vándortársulathoz. Ez a Vajda (erre határozottan emlékszem) meglehetősen durva ember volt, ez azért is emlékezetre méltó, mert a számtalan erdélyi vándotársulat vezetői általában bohém és kedves emberek voltak, bár színészeiket egyikük sem fizette túl. Vajda közülük is kitûnt fösfénységével, valósággal lehúzta az emberről a rókabőrt, mintha életcélja lett volna, hogy minél kevesebb gázsit fizessen. Hát továbbállottam, s így kerültem Hunyadra Gáthy Magda csapatához, ez a hölgy nagyon kedves, megnyerő asszony volt, társulatával 1946. szeptember 15-től 1947. február 12-ig jártam a dél-erdélyi településeket, a Zsil völgyét is akkor ismertem meg közelebbről, azután Vajdahunyad, Hátszeg, Déva úri közönségét. Itt már nyolc egységre rúgott a gázsim, előrukkoltam vezető táncos komikussá, de megejtett Zsil völgye varázsa, a Zsil-völgyi Munkásszínházhoz szerződtem. Itt későbbi kedves kollégáimmal játszhattam: Darvas Dezsővel - te még emlékszel rá, nem? -, Polgár Annával, Szirmai Gabriellával, Kis Ellivel, s itt keveredtem életre szóló barátságba Berkó Gyurival, későbbi partneremmel, akivel színpadon és színpadon kívül is annyiszor derítettük jobb kedvre a Székelyföld jobbat érdemlő közönségét. Hamarosan ide került szubrettnek Kovács Apollónia is. Sajnos, már látszott, hogy a vándorszínészetnek befellegzik, a társulatot is lehetetlen helyzetbe hozták a hatóságok, különféle elvárásokkal, előírásokkal, mit tudom én, mikkel, úgyhogy 1947 decemberében fel is oszlott. Az ok: akartak indítani a Zsil-völgyi Munkásszínházban egy román szekciót is, viták voltak, senki nem vállalta, ment mindenki, amerre látott, mi Darvassal s Berkóval Jódi Károly vándortársulatához szerződtünk, karácsonykor már megint mint vezető táncos komikus tündökölhettem a Száz piros rózsában. Ha meggondolom, itt már tényleg menő színész lehettem, hisz a legmagasabb vándorszínészi gázsit sikerült elérnem, a tíz egységet, s az operettszerepeket kezdték felváltani a prózai szerepek. Ekkor játszhattam el a Csárdáskirálynőben egyik visszatérő, máig kedves szerepemet, Bóni grófot, de felléphettem a Szibillben, s a Viktóriában Rigó Jancsit alakíthattam, ami máig kedves emlékem. Első komoly prózai szerepem is ezekre a hónapokra esik. Miközben körülöttünk forrongott a világ, kezdtünk drámákat is előadni, Gorkij Éjjeli menedékhelyében alakíthattam Aljoskát? Az orosz szerzők kezdtek megjelenni a repertoárban. Nem azért mondom, de Aljoska szerepére ma is szívesen emlékezem, s azt is meg kell vallanom, hogy a Jódié volt a legjobban menő vándortársulat. Plakátaim nagy része meg is van. A Kaméliás hölgyben is alakíthattam egy szerepet, a Dankó Pistában a kontrást, de hirtelen lett vége az egésznek, az államosítás után már látszott, hogy a vándorszínésznek tényleg beintenek, lecsengett az egész?
5. A változás
- 1948. december 6-án közölték a társulattal, hogy vége, fel is út, le is út! Nagybányán állítottak le, az elején el sem tudtam képzelni, mi lesz velem - akkor már megszoktam a színészkedést, a vándoréletet, a sikert, a tapsot, az állandó utazásokat, volt ennek rossz oldala is, de volt szép is, mert akkor voltam fiatal, s hittem, nekem minden sikerül -, hogy ne maradjak pénz nélkül, elszegődtem, jobban mondva, a beköszöntő új kor szóhasználatával, felvettek a Főnix gyárhoz tánccsoportvezetőnek. Reggel hatra kellett bemenni, ez volt a legfájdalmasabb, soha nem szerettem korán kelni. Ott találkoztam ismét Dálnoki Bandival, ő a színjátszó csoportot vezette, törtük a fejünket, mit csináljunk. A gyár valahogy nem volt nekünk való, így azután amikor meghallottuk, hogy a váradi Állami Magyar Színház 1949 elején versenyvizsgát hirdet, gondoltunk egy nagyot s merészet, s Bandival és Nagy Iza kedves kolleginánkkal elmentünk a bizottság színe elé. Én a Ludas Matyi egy jelenetével akartam elkápráztatni a vizsgáztatóbizottságot, Nagy Iza volt a partnerem... Hogy miért a Ludas Matyival? Érthető, nem? Operettről szó sem lehetett. Mindenesetre dr. Gróf László, a váradi színész-rendező rendes ember is volt, éreztem, engem meg is kedvelt, szerződtettek két évre, csakhogy megint közbeszólt a sors - és váratlanul behívtak katonának, még meg sem melegedtem a váradiaknál -, már az is hihetetlen volt, hogy egy állandó színház szerződtetett tagja vagyok, s máris vehettem fel az angyalbőrt, s vonulhattam be Dorohoiba... De olyan voltam, mint a macska, talpra estem, s itt is színjátszó és tánccsoportokat vezettem, noha románul nem tudtam, de nem is kellett, 1500 magyar gyerek volt ott, háromszékiek, csíkiak, gyergyóiak. Tudni kell erről az egységről - talán már nem államtitok? Elmondhatom, hogy egy kiképzőközpont volt, ahol kiváló mesterek is voltak. A tisztek, persze, ittak vagy kurválkodtak - vagy mindkettőt cselekedték kedvükre -, őket ugyanis rendszerint büntetésből helyezték ide, de én éltem a magam életét. Volt egy értelmes, zeneakadémiát végző tiszt is, aki egy orosz nőt vett el, azután elhagyta, s ezért helyezték ide, de rájött, ha jó a színjátszó és a tánccsoport, jó pontokat is szerezhet... Nem éltem rosszul - azaz élhettem volna rosszabbul is -, a váradiak rendesek voltak, megírták, visszavárnak, küldték a pénzt cigarettára, sörre, de a szentgyörgyi gyerekek bedumálták nekem, hogy náluk van az arany világ, s egy elszánt pillanatban írtam is egy levelet az akkori szentgyörgyi igazgatónak, Bokornak, hogy ez és ez vagyok, válaszoljon postafordultával, kellek-e vagy nem, mert ettől függ a jövő, hogy Váradon folytatom-e, vagy Sepsiszentgyörgyön?! Egy hét múlva nagy döbbenetemre meg is jött a válasz: ahogy leszerelsz, várunk. Hát így dőlt el az életem?
6. A jegenyék
- 1951. november 8-án érkeztem meg, már Brassóban megismerkedtem Holló Ernővel, a költővel, vele utaztunk, ő vezetett be a városba, gyalogoltunk a jegenyék alatt az úton, vele ittam meg az első fél decit is, ,,érezd itthon magad, Lacikám!? - mondotta. - Ahogy belépek a színházhoz, az első ember, akivel találkozom, Darvas Dezső. Rögtön otthon éreztem magam, olyan szeretettel fogadott. Bokor Andor igazgató épp akkor rendezte Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár tiszteletére az ünnepi mûsort, s félrelépett. Akkor még csapóajtók voltak, s miközben instruálva a szereplőket hátrált, óvatlanul beesett a súgólyukba, s bordatöréssel szállították kórházba. Másnap jelentem meg a betegágyánál, hogy megírjuk a szerződést. Két évre szólott, ő öt évre akarta, s azt is hitte, annyira szól, három év múlva azután észrevettük, hogy nincs is érvényes szerződésem, s újraírtuk.
Hát így maradtam itt.
Hogy megbántam-e?
Azt hiszem, nem, de ennyi esztendő után már olyan mindegy. Jöttek a szerepek. Soha nem panaszkodhattam?
7. Szerepkavalkád
- S lassan megismertem az itt élő embereket is. S ők is engem, mert mondom, állandóan színpadon voltam, mondhatni, kitáncoltam a szentgyörgyiek szeretetét.
Ha jól emlékszem, egy szovjet darabban mutatkozhattam be, sem a címe, sem a szerzője nem ugrik be, nem is fontos. Egy tangóharmonikás lurkót alakíthattam, utána jött Caragiale Zûrzavaros éjszakája, a kisinas szerepében mutathattam meg, mire vagyok képes. A sors kifogyhatatlan szeszélye folytán harminc évre rá, ugyanebben a darabban, Seprődi Kiss Attila rendezésében játszhattam el Spiridont, a már öreg inast. Utána újra egy kedves szovjet komédia jött egy nagycsaládos emberről, akinek én voltam a hatodik fia, akinek volt valami kevés köze a matematikához, a tudományok tudományához, a diákok el is neveztek átmenetileg Plusz-mínusznak?
Soroljam még?
Az újság megtelhetne a szerepeimmel.
Így ment ez 1987. július 1-jéig, akkor mit ad az Isten, eljöttem nyugdíjba? Hogy körülbelül hány szerepet alakíthattam? Hát úgy százötven darabban vagy hatszáz különféle szerepet, volt olyan előadás is, amelyben két-három szerepet is osztottak rám, mindig jól tudtam váltani. Ezek között persze rengeteg operett is volt, s zenés vígjátékok is. Most csak a szívemhez legközelebb állókat sorolnám. Itt újra eljátszhattam Bóni grófot a Csárdáskirálynőben - ez a bohém figura többször is feltûnt az életemben, de jó szívvel emlékezem a maga korában botrányos Szent Johannában nyújtott alakításomra is, s a Sosem lehet tudni pincérére, Voitin drámájában (Emberek, akik hallgatnak) egy öreg órást alakíthattam, akkor még fiatalon, s ezután jött életem első díja. A remény címû szovjet darabban - Remény, ez volt a hajó neve! - egy öreg halászt játszhattam, az előadással megnyertük a fiatal színészek országos versenyét, s jutalomként elutazhattunk Kijevbe és Moszkvába. 1957 októberében történt, akkor lőtték fel az első Szputnyikot?
8. Második közbevetés
Botka szerepeit egyébként hosszan lehetne sorolni, itt csak hirtelen egy orosz szerző fekete komédiájában, Az öngyilkos, avagy a véres hurka bosszújában nyújtott emlékezetes alakítását említeném, pályája végig töretlennek látszott, megtartva komikusi adottságait, állandóan bővült a szerepköre, s a hajdani táncos komikusból kiváló színésszé érett. Ezért is hatott - s gondolom, nem csak számomra - váratlanul, hogy pályája csúcsán, 1987-ben nyugdíjba vonult. Ez, gondolom, számára is óriási trauma lehetett. Pályája egyebekben Istennek hála, nem fejeződött be, tovább játszott. 1991-ig nem szerződött állandó jelleggel színházhoz, akkor gondolt egy nagyot, s útnak indult. Hat hónapig játszotta Temesváron a kis huszárt A kérőkben, majd 1992 őszén Szatmárra hívta Ács Alajos, áldott emlékezetû kollégája, ahol A napsugár fiúkban bûvölhette el a közönséget. Az előadást Parászka Miklós rendezte, több mint ötvenszer játszták? Ács Alajos és a darab említésekor felderül az arca, kérdésemre, hogy tulajdonképpen miért is ment nyugdíjba, és hogy azután hívták-e vissza volt színházához, újra elkomorodik. Látszik, ezekről a dolgokról nehezen beszél. Csak a szépre emlékezik?
9. Díjak, elismerések
- Tulajdonképpen kapcsolatom a színházammal teljesen azokban az években sem szakadt meg, ott dolgoztak a barátaim, kedves kollégáim, de tény, hogy tragédiaként éltem meg a nyugdíjaztatást, s volt bennem egy dacos vágy is megmutatni, hogy még nem vén a legény, ezért is mentem Temesvárra, Szatmárra. Haza 1994-ben hívtak vissza egy kabaréba, s azóta még mindig dolgozom kisebb-nagyobb szerepekben, s jólesik a bizalom, hogy számítanak rám? Persze, a színház is változott, 1995-ben jött ide Bocsárdi László a figurásokkal. Először Az árnyékban játszhattam Bocsárdi rendezései közül egy nyomorék pénzügyért. Azért a legjobb férfi epizódalakítás díját kaphattam meg Kisvárdán, a határon túli magyar színházak fesztiválján. Aztán jött Barabás Olga Moli?re rendezése, a Scapin furfangjai, amiért színészi díjat kaptam, s ezek után jött életem nagy elismerése, 1998. november 26-án vehettem át a Szentgyörgyi István-díjat? Persze, kaptam én díjakat, elismeréseket 1989 előtt is - 1971-ben például, de azok mégiscsak mások voltak, a kulturális emlékérem első osztálya vagy az 1998-ban Kisvárdán elnyert életmûdíj között azért mégiscsak van különbség. S a város is elismert Pro Urbe-díjjal, ez is jólesett, hiszen amióta Holló Ernővel végigsétáltunk az azóta kivágott jegenyék alatt, a régi hídtól a város felé, valahogy szívemhez nőtt Sepsiszentgyörgy. Nem dicsekvés talán, ha megemlítem díjaim, elismeréseim között nézőim változatlan és kitartó szeretetét, ami sok mindenért kárpótolt, és mindig is erőt adott, hogy elkerüljem a buktatókat, amelyek ezen a pályán legalább annyira leselkednek az emberre, mint első itteni igazgatómra ama bizonyos nyitott súgólyuk, amelybe óvatlanul, színészeit instruálva belelépett?
Hát, Lacikám, ennyi lenne a nagyja, a sommája pályám emlékezetének, sok minden óhatatlanul kimaradt persze, de csak a szerepeim felsorolása oldalakat töltene ki. Egy a lényeg, a jelszavamhoz, amit még az elején megfogalmaztam magamnak, mindig is hû maradtam, ez valahogy úgy hangzott, hogy a hitemet, nemzetemet, családomat, színházamat el nem hagyom. Betöltöttem a hetvennyolcat, de még mindig izgat a színház, a rivaldafény, a tapsok, a jelmezek, a smink, szóval mindaz, ami a színház és ami az életem? Ha az Úristen adna még tíz évet, ha elintézné valahogy, őszintén szólva nem bánnám. Éppen egyik utolsó nagy, sikeres előadásommal, a Hárman a padonnal bizonyíthattam, gondolom, hogy van még bennem tartalék. Hát ennyi volt. S jaj, igen, még annyi, semmit sem bántam meg?
Persze, szerepelhettem volna többet filmen, ha mondjuk kivándorlok Magyarországra, és rám harapnak. De hát nem vándoroltam ki, s 1989-ig, ha fel is figyelt rám, mondjuk, egy filmrendező, elég nehéz volt kivinnie, Szabó Lajos vagy Liba (ti. Bencze Ferenc) vagy Bács Feri is csak azután csinált filmes karriert, hogy kimentek. Szerepelhettem a Szivárványgömbökben, amit a ma Ausztráliában élő Demjén József rendezett, egy görög trombitást alakíthattam, egy hányódó kisembert. 1998-ban, már öregen hívott meg Vidnyánszky Attila a Bál a pusztánba, erre a komédiára is szívesen emlékezem?
10. Epilógus
Egy életinterjúból, természetesen, sok minden kimarad, Thalia kordéja például, vándorszínész korában ezt is megtapasztalta, s utána a szentgyörgyi színháznál a rozoga autóbuszokon való örökös zötykölődést, évtizedekig ,,tájoló? színház volt a szentgyörgyi, sokat jártak falura? Kimaradtak - és ez egy külön írás is lehetne - az anekdoták is, amelyek Botkáról széles körben keringenek. Szándékosan hagytam ki most őket, a pályára akartam koncentrálni, és az emberre.
Adjon az Isten még számtalan szerepet, drága Laci bácsi?