
1994. október elsején ünnep, nagy ünnep volt Illyefalván, nemcsak Sepsiszentgyörgyről omlottak százával az érdeklődők a szomszédos településre, hanem ott volt mindenki, aki számított Erdélyből is, egyházi méltóságok, mûvészek, közéleti emberek. Gyermekfalut avatott a KIDA-alapítvány és a református gyülekezet, szinte tucatnyi család befogadására alkalmas pompás házakat, melyek árát, ahogyan Kató Béla illyefalvi református tiszteletes fogalmazott, Európából koldulták össze. A kétszintes, tágas lakások egy része hamar benépesedett, ünnep volt beköltözésük is, és az árvaházakból, kórházakból összeszedett első gyermekek érkezése is. Kató Ibolya pszichológus, a Gyermekfalu mûködtetésének felelős-mindenese el-elkönnyesedő szemmel emlékszik a tízéves zavartalan mûködésükre, s az utolsó év kálváriáira.
Kérdések
a végletek világában
- 1992-ben kezdtünk elgondolkodni azon, hogy miként segíthetnénk az árvaházakban tengődő, a kórházakban felejtett vagy szándékosan otthagyott, a létbizonytalanság pengeélén küszködő kisdedek életkörülményeinek megváltoztatásában, hogy mit tehetnénk azokért a gyerekekért, akiket elhagytak, akikről lemondtak vagy selejtnek tekintenek. Mert természetes az, hogy szeretteinkre vigyázunk, gondoskodunk róluk, de miben különböznek ezek az ártatlan életek a többitől, miért ne lehetne joguk egy kiteljesedett életre? Felelősek vagyunk-e ezekért a gyerekekért, a kitaszítottakért, a társadalom peremére szorultakért? Megannyi kérdés, ami nem hagyott nyugodni bennünket. Azt észleltük, hogy egyre inkább a végletek világát éljük: sokan mindent föláldoznának, csak megkaphatnák a gyerekben megtestesülő áldást, mások meg eldobják maguktól, mint egy szükségtelen tárgyat. Elhatároztuk, hogy létrehozunk egy gyermekfalut. Tervünk két év alatt megvalósult, és 1994. október elsején meg is nyitottuk, azzal a szándékkal, hogy segítsünk azokon, akik valamiben nagy hiányt szenvednek: az árván vagy elhagyottan maradt gyermekeket és azokat a szülőket, akik nem osztozhattak a gyermekáldás örömeiben. Úgy terveztük, hogy a gyermekfaluban családi rendszerben mûködő nevelést valósítunk meg, hisz minden elhagyott vagy árva gyermeknek joga van ahhoz, hogy családban nevelkedjék, mert - közhely ez ugyan, de igaz - mégis ez a legegészségesebb nevelési környezet. Mert semmi sem pótolhatja azt az élményt, amit az együvé tartozás érzése jelent mindannyiuknak. Így azok a családok, akik a gyermekfalu lakói lettek, fokozatosan gondozásba vettek négy vagy öt apró csecsemőt, akiket többnyire a kórházakból hoztunk el, olyanokat, akikről eleve lemondtak természetes szüleik. Körülbelül hat év alatt népesedett be teljesen a gyermekfalu hét háza. Ma is úgy érzem, hogy rendkívüli események tanúi voltunk nap mint nap, amiért hálásaknak kell lennünk. Hisz, ha a gyermekáldás örömeiben osztozni nem tudó házaspárok lehetőségére gondolunk, ha az általuk fölvállalt szerep merészségét érzékeljük, ha az árva és elhagyott gyerekek megmentett életére tekintünk, vagy ha a külföldi testvéreink áldozatkészségét, segíteni akarását éltük át nap mint nap, akkor észre kellett vennünk, hogy nem mindennapi események történtek Illyefalván.
Nem a tökéletességet
kerestük
- Sokat töprengtünk azon, hogy vajon a legjobb utat választottuk-e az árva és elhagyott gyerekek nevelését illetően, hisz oly kevés volt a tapasztalat még ezen a téren. De ha az anyai öl melegében és biztonságában felnövő kicsinyekre gondolok, ha a ,,nem is tudjuk, hogy mit veszítettünk volna, ha nem próbáljuk ki ezt a lehetőséget? megállapítás cseng vissza a fülembe, akkor talán nem tévedtünk olyan nagyot. Nem ideális szülőket kerestünk, hanem csupán hozzánk hasonló, hétköznapi embereket, akik a családi otthon melegével, biztonságával és féltő gondoskodásával fordulnak kicsinyeik felé, akik tudják, hogy a szeretet fontosabb, mint a tökéletesség, és akik megszabadulva a gyermektelenség olykor gyötrő érzésétől, a legkisebb eredménynek is tudnak örvendeni. Mi lelki támaszt és anyagi segítséget szerettünk volna nyújtani, lehetőséget adván vágyaik beteljesülésére, a bennük rejlő csoda megszületésére, a már nem remélt áldás befogadására, hogy sikerüljön elvezetni az általuk választott piciny csecsemőket az anyai öl biztonságából a felnőttkor küszöbéig, annak is tudatában lévén, hogy ezt csak az képes megcselekedni, aki szeretetet kapott, hogy szeretetet adhasson?, az elhagyott gyerekeknek pedig kézzelfoghatóvá tenni, hogy létezik a kegyelem. Hogy ez mennyire sikerült, mindenki maga tudja, és mindenki maga felelős a cselekedeteiért. Tizenegy évig mûködött így a gyermekfalu.
Közbelépett a törvény
- Miért a múlt idő? A szülők itt járnak-kelnek, a gyermekfalu élni látszik, az udvaron játékok, hinták, homokozó?
- Tavaly novemberben a munkaügytől jött egy személy, aki közölte velünk, hogy az örökbe fogadó anya státus, amivel alkalmazták a mi anyukáinkat, nem létezik Romániában, ezért most tizenegy év után el kell végezniük a hivatásos nevelőszülői iskolát. Mi akkor el is végeztettük ezt a képzést, ami ugyan nem sokat jelentett, mert meggyőződésem, hogy a tizenegy éves gyakorlat sokkal többre megtanította őket, mint ez a néhány órás tanfolyam. Abban viszont biztosan segített, hogy megismerjék az éppen érvényben levő törvényeket. A következő lépés az volt, hogy a KIDA-alapítvány, mint civil szervezet, nem tarthat fenn hivatásos nevelőszülői hálózatot - annak ellenére, hogy három minisztérium és a Kovászna Megyei Gyermekjogvédelmi Bizottság általi jóváhagyásunk van e tevékenység folytatására. Más nem maradt, mint hogy az anyukák és velük a gyermekek átmenjenek a gyermekjogvédelem hatáskörébe.
- És a KIDA a gyermekfalu nélkül maradhat?
- Természetesen nem. A családokat nem küldtük el azokból az otthonokból, ahová tizenegy évvel ezelőtt kb. huszonöt éves időszakra hívtuk meg abból a célból, hogy a gyermekeket felneveljék. De valójában a gyermekjogvédelmi felügyelőséghez tartoznak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az anyák fizetését a mai napig mi álljuk, mert nem lévén benne a költségvetésben, a gyermekjogvédelemnek nem volt erre pénze. Egyéves szerződést írtunk alá arról, hogy ez idő alatt mi havonta átküldjük az anyák fizetését a megyei tanácshoz, ők leosztják a gyermekjogvédelemnek, ahol kiadják az anyukának a havi illetményt, amit mi folyósítunk nekik.
Megpattant bennem
egy húr
- Hogy éltétek meg ti, az alapítók és a szülők, gyermekek ezt az enyhén szólva furcsa változást?
- Nagyon nehezen, én személy szerint úgy érzem, mintha megpattant volna bennem egy húr? Nem azért, mert tovább nincs mit cselekednem, hisz nem ettől teszem függővé az események további alakulását, de ezt soha nem tudtam volna elképzelni, hogy megtörténhet?
Ami az anyagi juttatásokat illeti, másképp alakult a helyzet, mint eddig volt. 2005 januárjától új törvény jelent meg. A gyermekek után járó pénzjuttatásokat, ami az élelem és ruháztatás költségét jelenti, annak a megyének kell fizetnie, ahonnan a gyermek származik. 1994-ben, amikor mi ezeket a családokat felkaroltuk, több helyről hoztunk gyermekeket: Bihar és Szatmár megyéből, Marosvásárhelyről, Hargita megye falvaiból. Rengeteg időbe és fáradtságos, kimerítő beszélgetésekbe, hiábavaló utazgatásokba került, amíg a támogatások egy részét sikerült megszerezni. Sajnos, Hargita megye a tíz gyerekéből csak három gyerek költségeit vállalta fel, arra hivatkozva, hogy ezek a gyermekek tizenegy éve Illyefalván élnek, családi gondozásban, már szülői jogfosztottak, s ezért nem tudják felvállalni őket, csak abban az esetben, ha Hargita megye területén élnek. Három hónapig jártunk a nyakukra, kilenc alkalommal kellett ennek rendezésére csak Csíkszeredába utaznunk. Végül átvette őket a Kovászna Megyei Tanács, vállalva ezzel a rájuk eső költségek fedezését. Ennek ellentéte Nagyvárad volt, az ottani igazgató úgy érezte, a tizenegy éves gondoskodást úgy tudja viszonozni, ha fizeti az onnan elhozott gyermekek nevelési költségeit.
Befészkelte magát életükbe a félelem
- A családok mit érzékeltek ebből az átszervezésből?
- Nagyon felkavarodott a családok élete, attól való félelmükben, hogy esetleg elveszíthetik a gyermekeiket, ők is pánikba estek, néha az volt az érzésem, mintha elvesztették volna józan ítélőképességüket, amin viszont nem csodálkoztam. Minden tíz évet betöltött gyermekkel külön el kellett menniük a törvényszékre, a pereket háromszor-négyszer halasztották, felzaklatták mind a szülőket, mind a gyermekeket, és nagy bizonytalanságba kerültek a családok. Három hónapra felfüggesztették a kihelyezési pénzt, mintha valaki hibás lett volna az események ilyetén alakulásáért. Nem beszélve arról, hogy amikor egy gyermeket tíz év után elvisznek a törvényszékre, és ott esetleg találkozhat azzal, aki elhagyta, nem kellemes állapot. Volt olyan természetes szülő, aki azt sem tudta, hogy él a gyermeke, de a legtöbb el sem jött. Félelem volt a szülőkben, a családokban, a gyermekekben, vajon miért történik mindez. Azt a nyugalmat, amit itt megéltek, ami tizenegy évig mûködött, azt a rendszer teljesen felborította. Én azt hiszem, mi a tizenegy év alatt bebizonyítottuk, hogy tudjuk, miért vállaltuk fel ezt a tevékenységet, és ehhez nem szabadott volna hozzányúlni. Nálunk az volt a lényeg, hogy a gyermek első pillanattól kötődjék ahhoz a személyhez, aki mellett felnő, és az volt a plusz mindenféle más neveléshez viszonyítva, hogy a gyermek nem vált szülőt, nevelőt három-négyszer, hanem ugyanahhoz a családhoz kötődik.
Az állam
a maga módján nevel
- A mostani állami nevelési rendszerben szülőt vált a gyermek?
- Romániában ma már lassan megszûnnek az árvaházak, a gyerekek vagy hivatásos nevelőszülőkhöz, vagy családi típusú otthonokba kerülnek. Az első esetben addig marad a gyerek a hivatásos nevelőszülőnél, amíg rendeződik a sorsa: örökbe fogadó szülőt találnak, vagy esetleg természetes családja vissza nem fogadja. A családi típusú otthonokban 8-9 gyerek nevelkedik, ahol 4-5 személy gondoskodik róluk, természetesen fizetett alkalmazottként, nyolcóránként váltva egymást.
Mivel a mi gyermekeinkről lemondtak a biológiai szüleik, az, hogy más családokba kerüljenek, fel sem merült. Mi azt akartuk, hogy a gyerekek családi környezetben nőjenek fel, legyen apukájuk, aki dolgozik, anyukájuk, aki velük van, rendezi a nagycsaládot, és ők mindannyian együvé tartoznak. A szülők úgy tekintenek a gyermekekre, mint sajátjukra, és a gyermekek is hasonlóképpen viszonyulnak a szülőkhöz. Mert ugyan szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy elhagyták őket, de ugyanakkor megérezhették és megtapasztalhatták azt is, hogy valaki felkarolta, oltalmába vette és szereti őket.
Lejegyezte: Simó Erzsébet
(folytatása holnapi lapszámunkban)