
3.
A királybíróval kapcsolatos kíváncsiskodásom eredményeként Ágoston bácsi egy érdekes legendával gazdagított ekkor. Mint az alig szivárgó erdei forrásból az egyre terebélyesedő patak, szavaiból úgy bontakozott ki előttem a régmúlt. - Mondtam hát, amit tudok, azt az öregektől hallottam. Nagyanyám mondta, hogy Xántus Keresztes egy igazságos, becsületes, vallásos székely ember volt. Úgy mondták, hogy igen szigorú volt, de a népéért mindent megtett. - Fejszéje nyelével ismét az előző irányba mutatott, és hozzátette: - Ahajt a hegytetőre, a Szekőre a csapáson valamikor jó szekérút vezetett egészen a kőházig, de rég benőtték a bokrok és az erdei fák. Amíg a királybíró élt, nem volt olyan vasárnap, hogy családjával ne ment volna el a ménasági szent misére. Tudták a ménaságiak, hogy a misére hívó harang megszólalása a királybíró érkezésétől függ. Az pedig úgy volt, hogy amikor a Szekőről kocsija elindult, fenn az udvarban elsütötték az ágyút. Ahogy Pottyondon meghallották az ágyúszót, a falu végén, a hegy lábánál lévő kiszögellésen a haranglábként szolgáló egykori lármafa építményén lévő harangot meghúzták, amelynek hangját a ménaságiak meghallva a templomban akkor harangozták az elsőt. Amikor a királybíró kocsija a pottyondi haranglábhoz közeledett, ott ismét meghúzták a harangot, s ennek hangját meghallva Ménaságon akkor másodoltak. A királybíró Ménaságra történő érkezésekor került sor a harmadik harangszóra, a beharangozásra. A királybíró fogatát a templom kapujánál ünnepi népviseletbe öltözve várta a falu apraja és nagyja. Az ő sorfaluk között vonult be a királybíró a templomba.
Az úton hallottak valósággal elvarázsoltak, csak akkor eszméltem fel, amikor beértünk a Bükk-hegy árnyékában elnyúló, békés nyugalmat árasztó Ménaságra. Mielőtt elváltak volna útjaink, Ágoston bácsi megjegyezte, hogy ahová megyek, erről a történetről még többet tudnak, hiszen éppen az Adorján Erzsike esküvője idején történt a tatárbetörés, amelynek áldozatául esett, sok székellyel együtt, Xántus Keresztes is. Ezzel útitársam egy Adjon Istennel elköszönt, és lépteit egy közeli székely kapu felé fordította.
Az Adorján portára érve bennem még a megtett úton szerzett élmények és emlékek kavarogtak. Rokonaimnál értesültem, hogy a család másnapra az Úz-völgybe tervezett kirándulást, a hasznost összekötve a kellemessel. Már elő is volt készítve a tehenek és a borjak részére a kősó, ami széna közé rakva a szekérderékban a másnapi indulásra várt. A család éppen vacsorázni készült, amikor egy rövid szoknyás diáklány libbent be az ajtón, valami üzenetet hozva sógoromnak. Mári néni mélyen barázdált homloka alól kivillanó kék szemeivel - a tizenkilencedik század szülötte - végigpásztázta a leánykát bokájától a térdét alig fedő szoknyája aljáig, és néma csendben várt, amíg el nem távozott a leányka. Csattant a kapu, és ekkor fejét felemelve csak annyit mondott Mári néni: - Szentséges Szûz Anyám, hát ide jutottak a leánykáink! Hát tudjátok meg, hogy ezért jön el ide is Szodoma és Gomorra!
Mivel másnap az Úz-völgybe készült a család, Mári néni megkérdezett, hogy jártam-e ott valaha. - Holnap majd ott lehetsz - mondta derült arccal nemleges válaszomat követően. Ekkor csillogó szemmel elkezdett mesélni az Úz-völgye egykori uráról, Úz Bencéről. - Csodálatos ember volt Úz Bence - kezdte. - Együtt élt állataival s az ő táltos lovával. - Miért volt táltos az ő lova? - kérdeztem. - Hát azért, mert a hátán nemcsak vitte Bencét, hanem beszélgetni is tudott vele gazdája. Egyszer, amikor Bence a Hargita vidékéről igyekezett haza, már estére járt az idő, de még igen távol voltak az otthonuktól. Ekkor Bence a ló hátán a nyeregből előre hajolt, és a lova fülébe súgta, hogy jobban kéne igyekezni, mert odahaza még el kell látnia az esti bajt, etetést, itatást. Ment is a gyönyörû ló, ahogy csak tudott, de Bence egyre sûrûbben sarkantyúzta lova véknyát. A szép és okos kanca egyszerre csak megállt, s fejét Bence felé fordítva a következőket mondotta: Tudd meg, Bence, hogy négy láb könnyebben elvisz egyet, mint hármat! Én nemcsak magamat és téged viszlek, hanem hasamban viszem a kis csikómat is, hát ezért nem tudok gyorsabban futni. E szavak hallatán Bence leugrott lova hátáról, hogy egy kicsit megpihenjen a jószág. Pihenő után Bence nem ült vissza a nyeregbe, hanem gyalog haladt lova mellett. A ló hiába kérlelte Bencét, hogy üljön vissza a nyeregbe, ő bizony nem ült vissza, amíg a kis csikó világra nem jött? Mári néni története végén sógorom mosolyogva felém kacsintott, amit a figyelmes öregasszony rögtön észrevett, és kissé sértődötten erősítette meg története igaz voltát. - Talán nem hiszitek el Úz Bence jóslatát sem - fakadt ki -, amit egész Alcsíkban igaznak tartanak? Most meg én kíváncsiskodtam Úz Bence jóslata felől. - Bence megjósolta, hogy igen csúf világ következik. Azt jósolta, hogy ezer eltelt, de ezer nem telik el, és meglátjátok, a völgyben olyan nagy csetepaté lesz, hogy Akó kapunál a vér a csákót felveszi? Akkor mesének tartottam Úz Bence jóslatát, de sajnos beigazolódott: a második világháborúban sok magyar vére festette pirosra az Úz völgyét.
A csíksomlyói búcsú emlékei közé tartozik a moldvai csángó asszonyokkal való találkozásom is. A szent mise után lassan sétáltam a kápolnák felé, és a sajátos moldvai csángó magyar beszéd ütötte meg fülem, s aztán be is vegyültem a népviseletbe öltözött csángók soraiba. Megtudtam, hogy csoportjukban több lujzikalagori, pusztinai, klézsei és bogdánfalvi zarándok is van. Egy középkorú bogdánfalvi asszonynak elmondtam, a század közepe táján rövid ideig Lészpeden és a Szeret-parti Trunkon tanítottam. Ettől a barátságos asszonytól megtudtam, hogy ő is abban az időben tanult meg írni és olvasni magyarul. Emlékezetemben felidéződött az a vasárnap, amikor a lészpedi Zöld Ferenc lelki jó barátommal, a leteai papírgyár alkalmazottjával átsétáltunk a dombon Pusztinára iskolát szervezni. Ez annyiból állott, hogy ismerősei nagy csoportot gyûjtve maguk köré, felkértek engem, hogy telefonáljak Sepsiszentgyörgyre a tanfelügyelőségre, hogy hozzájuk is küldjenek tanítókat. Trunkról a Szereten komppal keltem át Diószénre, ahol Baka kántor családjának a vendégszeretetét élveztem, Klézsén az éppen börtönben ülő Minuc páter családtagjaitól, leánytestvéreitől tudtam meg, hogy a becsületes papot koholt vádak alapján ítélték el. Frissen szerzett ismerőseim számára ezek a nevek már semmit sem mondtak.
Lefelé jövet aztán bementem a kegytemplomba, búcsút vettem a Szûzanyától, hisz korom és egészségi állapotom nem biztos, hogy megengedi egy újabb zarándoklaton való részvételemet. A templomból kilépve egy rég nem látott ifjúkori ménasági barátommal találkoztam. ? emlékeztetett az egykori ménasági bálra, ahol akkor mutatott be egy pottyondi lánynak, amikor a zenekar éppen a pottyondi sebes tánc zenéjébe kezdett. A lányt illett felkérnem, habár a táncot nem ismertem. Ezt az ûrhajósok tesztelésének is beillő, a terem szélén körben, egy irányban járt, folyamatos gyors pergő mozgásból álló táncot csak úgy sikerült átvészelnem, hogy alaposan belekapaszkodtam a táncban gyakorlott partnerembe. A gyors forgás szédületes iramában szemem előtt egyszínûvé váltak a csíki szőttes rokolyák. Barátom még most is derült az egykori eseten. Így haladtunk lefelé a Szék útján.
Csíksomlyóhoz kapcsolódik az az emlék is, amikor egyik nyár eleji szombaton, előzetes egyeztetés után, egy Csíkszeredában tanuló gimnazista barátommal együtt indultunk Ménaságra. Akkor is a Kis-Somlyó bozótos oldalán indultunk el a szokott úton. Barátom haza igyekezett szüleihez, én meg rokonaimhoz. Menet közben a Fitód felőli oldalon egy sétabotnak alkalmas vadrózsanövést pillantottam meg, amelyet a köves talajból igyekeztem kiásni zsebkésemmel. Amíg munkálkodtam, barátom a bokor közelében, az árnyékban különös képződményre lett figyelmes. A gyönyörû, fonott kalácsra emlékeztető pasztell színû képződmény nem volt más, mint egy darázsfészekszerûen összetekeredett vipera. Addig nem tudtam, hogy ezen az úton nemcsak őzikével, de viperával, sőt télen még farkassal is lehet találkozni. Szerencsére gyorsan sikerült kiásnom a rózsatövet. Olyan gyorsan iszkoltunk el a helyszínről, hogy még jó nyugovást sem volt időnk kívánni annak az undok portékának. Csak tisztes távolban fogtam hozzá a rózsatő tüskéktől való megszabadításához, ágainak lemetszéséhez. Az akkor kiásott rózsabotom gyökérrészéből Kovács Dénes tanárom faragta ki egy szakállas férfi fejét. Ezt a sétabotot még ma is őrzöm.
Ménaságon másnap egy emlékezetes ünnepély részese lehettem. Szentmise után a több évszázados mûemléktemplom kerítésén belül került sor a Szervátiusz Jenő szobrászmûvész által alkotott első világháborús emlékmû felavatására. A nagy kőtömbből kialakított, megformált mûalkotás a templomhoz mûvészi szempontból méltó értéket képvisel. Az avatási ünnepségen jelen lévő mûvészt ekkor láthattam első alkalommal. Nem felejthetem az avatóünnepséget követő délutánt sem, amikor is a falu plébánosa, Bakó Gábor és Adorján László kántortanító a szobrászmûvész tiszteletére pikniket szervezett a Vigaszóban, s itt az Adorján családdal én is részt vettem. Ez alkalommal közelebb kerültem a mûvészhez. A ligetszerû erdei tisztáson, egy szabad tûzhely melletti pokrócon letelepedett mûvész tekintete a hegyeket pásztázta. Nyírott bajusza volt, napbarnított homloka alatt meg éles szemei. Elnézve őt úgy véltem, hogy újabb mûvészi ötletek motoszkálnak benne, talán a székely sorskérdések megformálásán gondolkodik. Távolabb állt a cserjés szélén rövid nadrágos fia, Tibor, aki akkor még tíz-tizenkét éves lehetett, kezében mogyorófa vesszőből készült íj volt, s figyelte a tájat, talán a csodaszarvast akarta üldözőbe venni? Poharazás közben szóba került a felavatott, igen anyagszerû mûalkotás üzenetének a kérdése is. A faluba visszatérve már alaposabban szemre vettem az emlékmûvet, sokat gondolkodtam rajta. Szervátiusz ebben a mûvében az első világháborút követő összeomlás következményeitől elkeseredett magyar honvéd fájdalmát, bánatát juttatta kifejezésre kőbe vésve. A kőbe fagyott alak keze az ég felé fordított fej tarkóját markolja, a szólásra nyílt ajak egy nép keservét kiáltja az ég felé: Úristen, aki fenn vagy, még meddig tûröd szétszaggatott népem szenvedéseit?! Évtizedekkel később, a farkaslaki Tamási-emlékmû avatásakor üdvözölhettem újból és egyben utoljára a mûvészt?
Barátommal szinte észrevétlenül értük el a csíkszeredai főgimnázium épületét. Búcsút vettem itt tőle, s a rám váró autóbusz felé igyekeztem. Gondolatban megköszöntem a sorsnak, hogy Csíksomlyónak köszönhetően emlékeim filmjét leforgathattam. Felemelő érzésekkel, megújult lelkierővel feltöltődve, jó hangulatban indultunk hazafelé. Az autóbusz ablakából elnéztem az útszéli, felkiáltójelként álló kereszteket, a hegyekkel övezett vidék regényes panorámáját, s azon töprengtem, hogy népünk számos veszedelmet élt át a századok során, de megmaradt, mert ragaszkodott anyanyelvéhez, a megtartó családhoz, a hithez és a hazához. Azok, akik ezt a hagyományos értékrendet retrográdnak tartják, azok nemcsak a család intézményét, de az egész magyar társadalmat szándékoznak szétrombolni. Minden európai állam büszke nemzeti keresztény gyökereire. Akik történelmi, nemzeti s keresztény értékeinket egyszerûen klerikális nacionalizmusnak tekintik, azok a mi nemzetközösségünktől idegenek. Közben elhaladunk a Nyerges-tetőn álló 1848-as obeliszk előtt, gondolatban pár percet áldozunk a szabadsághősök emlékének. Ezen a tetőn a zsarnokság elleni küzdelemben Gál Sándornak több mint kétszáz hős katonája megfutamodás nélkül állta a harci vihart, mint a hegy fenyői, míg csak derékba nem törtek? A szerpentineken lefelé haladtunkban azon meditálok, hogy e csíksomlyói zarándoklaton a hit erejét megtapasztalt, reménnyel feltöltődött székelység, mely oly sokat szenvedett az utolsó száz évben is, vajon mikor fogja igazán boldognak érezni magát szülötte földjén, saját hazájában.