Irigylésre méltó országban élünk. Semmi panaszunk nem lehet létkörülményeinkre, amíg ama mindennapi ürülékünk megadatik ma is. Mindennapi frusztrációinkkal, rögeszméinkkel, okoskodásainkkal és kicsinyes kíváncsiskodásainkkal együtt. Persze, ha mindez szorgalommal is párosul, a témának és az X-aktának nem kell sokáig a földön hevernie.
Dezső Bernát úrnak nem volt elegendő az egyszerű, felelősségteljes válasz, amint az a 2009. szeptember 18-án a Háromszék hasábjain leközölt írásából kiderült. Nos, megismételjük: a LAM Alapítvány földjeire senki nem hord szárnyasürüléket — nem szeretem a közönséges megnevezését, hadd használja azt szagának beszippantója —, nincs semmiféle szerződésünk az Abo Farmmal, az alapítvány mintafarmjának faragott kapus bejáratán keresztül pedig nincs átjárás a termelőterületre, ugyanis idén tavasztól teljes mértékű udvarrehabilitációra került sor, a gépek kizárólag hátulról közelíthetik meg a farmot. A bérlőnek van saját szippantója, azelőtt pedig bérelte, hisz a farmon tejelő mintegy hatvanöt szarvasmarha is termel trágyát, amelynek egy részét az ülepítőből szippantóval kell eltávolítani — és, természetesen, ezt a saját földjeire is kihordhatja a gazda, ezt egyetlen törvény sem tiltja. Csak a kapcsolódási pontokkal van baj, mindennek semmi köze Sepsiszentgyörgyhöz, a Jókai Mór utcához és az Abo Farmhoz. Ha mégis lennének kapcsolódási pontok — és itt elégíteném ki a Dezső úr kíváncsiságát: mit is kereshettek az abós traktorok a faragott kapu előtt? —, annak csak két oka lehet. Az első, hogy Botond vitéz leszármazottjaiként azok vezetői a nyitott kapu előtt is ösztönösen megálltak, és buzogány után néztek. A másik: nem vagyok teljesen biztos benne, azonban úgy hallottam, hogy idegen hírszerző szolgálatok közvetítésével, ürülékkel impregnált tyúktollat szállítottak Afrikán keresztül egy kaukázusi megrendelőnek, aki mindebből földrészeket elpusztító biológiai fegyvert állít majd elő. Aki nem hiszi, az szaglásszon bátran utána.
Nos, ezt a polémiát lezártnak tekintem. Úgy vélem, a gond orvoslásának lehetősége nem nálunk van, és semmiképp nem haladja meg Sepsiszentgyörgy közigazgatási hatáskörét. A kommunikáció értelme az esetek többségében pragmatikus, s a siker kizárólag azon múlik, hogy a résztvevők hisznek-e abban, hogy megértik egymást. Ha nem hisznek a megértés lehetőségében, a legtökéletesebben definiált szókészlet sem segít. Míg ha hisznek, akkor a hallgatás is tökéletes eredményt hoz. Ehhez tartjuk majd magunkat.
Klárik Attila
