Létkultúra: Rendes Dénes esete a privatizációval

2006. január 18., szerda, Archívum 2003–2007

Rendes Dénes nem egyszerû munkásember: ő rendes munkás ember. Nem szereti az elintézetlen ügyeket, számláit idejében fizeti, kinnlevőségeit hasonlóképp idejében behajtja. Nincs sok adósa, honnan is lenne? Tenyérnyi kertecskéje van, azt maga mûveli meg. Még bírja. Míg még bírja. Kölcsön nem ad, nyugdíjából nem futja. Második, harmadik lakása, mit albérletbe, szintén nincs. Szolid befektetésre sosem futotta. Gondolt rá, hogyne gondolt volna. Míg fiatal volt, akkor is, csak hát akkoron nem olyan idők jártak. Bár akkoriban fizetéséből valamicskét még félre tudott tenni, kuporgatott is, amennyit lehetett, az összegyûjtött pénzecskéjéből befizetett egy Daciára, aztán az is elúszott. Jött a demokrácia, minden összeomlott - na nem, nem bánja szemernyit sem, hogy kimúlott az a világ, nem volt jó sora akkor sem a szegény embernek. És azóta sincs. Dolgozott látástól vakulásig az átkosban, mégsem vitte semmire. Dolgozik látástól vakulásig most is, mégsem viszi semmire. Ezt nem érti. A munkát, a kétkezi munkát nem becsülik. Önkéntelen kérges tenyerére pillant, a reggelente zsibbadó bütykökre. Nem fordítja meg kezeit, másik oldalt az összekopolt körmöket látná, valamelyik most is véraláfutásos, bal kezének gyûrûsujján egyszer a köröm kifordult házából, csonkán, elváltozottan nőtt vissza. Mindkét tenyerével végigsimítja arcát, a borosták sercegnek a felhámlott bőrkeményedésektől. Borotválkozni is kellene. Minek?
Szolid befektetés? Miből? Mibe? Persze, sokat törte rajta a fejét, olykor még mostanság is gondolkodik rajta. Adni-venni, s közben valakit átverni - nincs hozzá gyomra. A gyors meggazdagodás sosem vonzotta, valami stabil üzlet, csak kis haszonnal, hogy éppen megéljen belőle, igen, ez talán. Valami olyan, amit ő maga csinálhat, nem áhítozik patron lenni, nem jó az, ha másokkal kell elvégeztetni a munkát, manapság ritka a rendes munkaerő, a fusizó melósok csak rossz hírnevét keltenék. Álmodozik még kicsit, nyitott szemmel, nem gyújt lámpát, hallgatja a hajnali neszeket. Ahogyan ébredeznek a szomszédok, ajtócsukódások, ürülő vécétartály, bizonytalan csoszogás a lépcsőházban, a vasajtó robaja, amint a rugó visszahúzza. Ismét belenyilall a keserûség. A tegnapi rossz érzés. Mikor elment a bankba kivenni éves jutalékát. A részvénye utánit. Igen, ez kellett volna legyen élete szolid befektetése. A nagy állami privatizációkor is sokat töprengett, hol, melyik vállalatnál legyen résztulajdonos. Akkoriban még a csőd tartalom nélküli kifejezés volt, ismerte a fogalmat, tudta jelentését, de hogy még néhány év, és mindennapjait behálózza, arra nem gondolt. Nem is ilyen meggondolásból választott céget részvényének, hanem hogy minél nagyobb hasznot hozzon. Mi az, amire mindig szükségük lesz az embereknek? Élelmiszer, elsősorban. Ital. Mindenféle újonnan alakult részvénytársaságok kínálták magukat, nem volt bizodalma irántuk. Valami megbízható, jó renoméjú vállalat felelt volna meg neki. És akkor belenyillalt a felismerés. Benzin! Az jó! Igen, az jó lesz, autók csak lesznek eztán is, belátható időn belül, de lagalábbis éltében a napenergiás, vizes vagy egyéb kacifántos motorok úgysem kerülnek forgalomba. Részvényese lett hát az akkori állami olajtársaságnak. Eleinte kicsit rosszallóan nézte, amint gombamód szaporodnak el a benzinkutak, hogy az ő cége miért engedi betörni a piacra a riválisokat, aztán megnyugodott, látván, hogy az ő vállalata szépen terjeszkedik, minden útkereszteződésben létesít egy állomást, s majd kis időre rá elkezdődött a felújítási hullám is, szép sárga-kék egyenruhába bújtak a benzinkutak, na jó, egy kis flancolás is volt ebben, de hát meg kell mutatni, hogy mi vagyunk a legjobbak. Autóját világért sem tankolta volna más benzinkútnál. Hiszen pénze egy része visszatérül, gondolta. Néhány évig ugyan nem osztott jutalékot a cég, a szolid befektetésről alkotott elképzelésében már-már csalatkozni látszott. Aztán mégis eljött a nagy pillanat, kilencvenhatban lehetett, ha jól emlékszik. Nem volt nagy pénz az akkoriban sem, talán két pakk cigaretta ára. Vagy másfélé. Nem emlékszik már. Azzal nyugtatta magát, hogy kell a cégnek a pénz a fejlődéshez, lesz még idő, amikor nagyobb jutalékot adnak, öregebb napjait megédesítendő. Két vagy talán három évig ment ez így, közben a pénz értéke csökkent, az éves jutalékból lassan már csak egy csomag cigarettára futotta. Míg cége, az ő kedves, szolid befektetést ígérő részvénytársasága egyik napról a másikra meg nem feledkezett a kisemberekről, felfüggesztve az éves jutalékosztást. Rosszulesett, persze, de hamar túltette magát rajta, egyéb gondjai, a hétköznapiak kötötték le figyelmét. Aztán a napokban újfent eszébe jutott részvényesi mivolta. Nosza, ki a cég székhelyére, második nekifutásra már szóba is állott vele a kompetens személy, megnézte részvényét, meg személyazonossági kártyáját, s ez már rosszul indult. Merthogy harmincezer lejbe kerül a részvény cseréje. Amit azért kell, mert időközben személyazonosságit cserélt, más a kártya száma, mint volt a könyvecskének. Persze, tudja ő, hogy rend a lelke mindennek, de nem maga akarta a cserét, akinek nem tetszett a régi buletin, az fizesse az összes költséget. Ennyiben maradtak. Különben is, a részvénybeli adatok pontossága csak akkor szükségeltetik, ha eladná a papirost. Dehogy, azt már nem. Nem afelől érdeklődik ő, félre tetszett érteni, kezit csókolom, csak a jutalék kellene. Ha van. Esetleg visszamenőleg, merthogy néhány évig nem vette ki, most, ha lehetne, elvinné. Nem mintha meg lenne szorulva, de az úgy helyes, hogy ami neki jár, azt meg is kapja. Újabb papírok, számlák ezúttal, hogy egyeztessék az éveket. Igen, akkor annyi volt, abban az évben annyi, igen, a másik esztendőben nem osztottunk jutalékot, a következőben sem, azután ismét, de azt már nem lehet kivenni. Hogyhogy nem? Hát nem. Elveszett, és kész. De ne sajnálja, nem volt az olyan nagy összeg. Ismét ennyiben maradtak. Aztán valami van-e? Igen, a 2003-as jutalék. Az sem nagy pénz. Mennyi? Hát? úgy harmincezer lej. A bankban lehet kivenni. Vissza a központba. Bank, sor, aztán másik sor, merthogy csak egyetlen helyen tudják kiadni a jutalékot. Valóban harminc-annyiezer lej, s a bank abból is letart valamennyit kezelési költségként. Nem sokat, de a jutalék összegéhez képest jelentős summát. Mindegy, aprópénz így is, úgy is. Már egy csomag cigarettára sem telik belőle. Rendes Dénes szájában megkeseredik a nyál, amint felidézi újabb megaláztatását. A városvégi benzinkútra gondol, amit nemrég romboltak a földig. Helyére vadonatújat építenek. Az ő pénzéből is, az elsinkófált jutalékból, a másik évi szemkiszúró alamizsnából. Felkel, már nem kell villanyt gyújtania. A félsötétben elbotorkál a fürdőszobáig. Hideg vízzel mosdik. Készül egy újabb napra.
Váry O. Péter
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-01-18: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás