Nemzet-nemzetiség: Egy városban kettő

2006. január 19., csütörtök, Archívum 2003–2007

Utca- és egyéb névvitáink a hatalommal csattanós választ kapnak a kettős elnevezések használatában. Új keletû névhasználati szokásról van szó, melynek legutóbb Szatmárnémetiben láttam egy érdekes, a hivatalos elismerésig eljutott példáját.
Előrebocsátanám egy emlékemet kezdő riporter koromból. Épp a szatmári megyeközpontban járván, egy általános iskolát kerestem fel, s ott készülő ankétomhoz egy nyílt eszû és készséges tanár segítségét vehettem igénybe, aki az osztályban is lehetővé tette számomra, hogy szóba elegyedjek a gyerekekkel, mi több, egy felmérésféleséget is elvégezhettem körükben. Ott történt, hogy lediktált kérdéseim egyikében szerepelt a Szatmárnémeti szó, aminek hallatán az én kedves pedagógusom arcából egyszer csak kifutott a vér, majd gyorsan kijavított, nehogy a gyerekek azt higgyék, megváltozott az addigi névhasználati rend. A Szatmárnémeti elnevezést ugyanis használati tilalom sújtotta, a diktatúra idejének merev szabályai erre éppúgy vonatkoztak, mint bármilyen egyéb tabura, melytől eltekinteni nem volt tanácsos a nyilvánosság előtt, ha az ember nem kívánt valamilyen megtorlást a saját fejére idézni. Akkor értettem meg, hogy a település hagyományos neve nyilván a város ama magyar múltját jelképezte, és emiatt került a tilalmas listára, amelyre emlékezni sem lett volna szabad, de írásban rögzíteni vagy nyilvánosan beszélni róla ugyancsak nem az éppen folyó románosítás, a nagyarányú betelepítések idején. 1986-ot írtunk, a század legsötétebb korszakainak egyikében éltünk.
Az esetet azért idéztem fel, hogy bizonyíthassam: volt előítéletből, a magyar névanyag használatból való kitiltása dolgában helyi tabu éppen elég Szatmárnémetiben magában is, amikor az újabb, szabadabb világ ránk köszöntött. Aztán, hogy a kellemes meglepetés, melyről alább beszámolnék, minek tulajdonítható, nem tudom, de nyilván szerepe van benne ama körülményeknek is, melyek lehetővé tették, hogy pillanatnyilag magyar polgármestere lehessen egy mára bizony már román többségû városnak. Nos, az állomás felé sétálva látom kiírva a hatalmas városi park kapujára, hogy az GR?DINA ROMEI, és alatta magyarul - most tessék megfogózni - KOSSUTH KERT!
Azóta sem győzöm dicsérni a logikát, mely a városatyák zömét vagy a névadó bizottságot - gondoljuk meg, hány áldatlan vita zajlik miattuk minálunk, és az mennyi rossz vért szült - arra vezette, hogy e salamoni döntést meghozza. Mely döntés nyilván hangzott úgy, hogy a park visszakapja hagyományos magyar és román nevét, és elvetették azt a lehetőséget is, hogy holmi magyarra fordítással - Római Park? - alázzanak meg minket és múltunkat egy látszólagos egyenjogúsítás színlelésével. Nem ez történt, hanem szabad teret kapott a hagyomány, amely persze, a 19. és a 20. századokról lévén szó, hangsúlyozottan nemzeti fogantatású, és e szellemiség meglehetősen jól tükröződik az idézett példában. Melyet íme mégsem csak a kölcsönös kizárólagosság, a végletes szembenállás formájában lehet felfogni, hanem másként is. Például úgy, hogy mindkét közösségnek megadjuk a jogot ahhoz: hagyományos nemzeti jelképei tiszteletére megszokott névvel illesse egy és ugyanazon sétateret - de a kör tágítható bármilyen intézményre és nyilvános helyre.
Miként ma már újságjainkban is bevett gyakorlattá válik a kettős elnevezések használata. Gyermekkorom Kolozsvárján a Mihai Viteazul teret mi mindig Széchenyi térként emlegettük, barátnőmmel a Deák Ferenc utcában adtunk találkát egymásnak, hazafelé az Únió utcán jöttem végig, az Óváron átvágva - pedig eme utcák-negyedek akkor már rég az erőszakos hatalmi keresztelők martalékaként az épp fennforgó kommunista vagy nacionalista jelképvilág névtábláit ,,viselték? magukon. Elismerést nyer ilyenformán, ha nem is a legadekvátabb formában még, egy tényigazság: a két közösség léte, és tulajdonképpen az is, hogy itt párhuzamos társadalmak élnek vagy kellene hogy éljenek háborítatlanul egymás mellett, hogy tehát az egy város valójában kettő, mert két világot zár magába - s ennek a nevekben is tükröződnie illik.
Minálunk a Petőfi utca kavarta fel legutóbb a kedélyeket. Ráadásul egészen képtelen jogi mutatványok kísérték a dolgot, mikor is a magyar prefektus utasította jogászait, hogy a kiegyensúlyozott javaslatnak, mely Petőfi és Eminescu közt osztotta volna meg az utca felső végét, egyúttal meghagyva a December 1-nek is, ami az övé - nos ennek nyakát szegék. Ismerjük el, e méltatlan névháború még a hagyományos hatalmi vetélkedés szellemében zajlik. Belenyugodni Petőfi nevének számûzésébe számunkra nyilván nem lehet, remélhetőleg az előbb-utóbb hivatalosan is felkerül majd a színházépület Kossuth utca felőli oldalára - addig is azonban nem érdektelen a kettős névhasználat szokását meghonosítani, amely akár úgy is jelentkezhet, hogy nem csupán szóban használjuk az általunk kívánt megyar nevet, hanem azt a másik, általunk nem választott alá akár fel is íratjuk arra a falra!
B. Kovács András
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép