Estébe hajló időben vagyok úton, ropogós téli idő, mindjárt sötétedik, s az egyik országúti letérő után férfit látok az integetőben. Atlétatermetû, magas fiatalember sportos öltözetben. Felveszem. Hova, merre? Megmondja. Beszélgetünk.
- Fûzze be magát - mondom - ezek éjszaka is látnak.
Bekapcsolja az övet, de megjegyzi: csendőr vagyok.
- Magyar csendőr?
- Igen, magyar.
És sorolja, hogy rajta kívül hány magyar csendőr van abban a megyében. Nincsenek sokan, de vannak. Beszédén érzem a tájjelleget, de az iskolázottságot is, ebből ítélve a fiatalember minimum érettségizett. Rá is kérdezek, és mondja, hogy egyik jó nevû székelyföldi iskolában érettségizett, s utána felvételizett a csendőrakadémiára. Az arcát nem látom, hogy mosolyog-e az akadémiai magasságba emelt csendőrképzésen. Rá is kérdezek, hogy s mint lehet bejutni erre az akadémiára?
Elmagyarázza. Közvetlen társalgó, a csendőr szót félrelöki, s a népiesebb, familiárisabb zsandár kifejezést használja. Igaza van, a magyar csendőrt fél évszázad alatt megpróbálták riasztóvá, rettenetessé faragni, és csak egy-egy élő relikviaként megmaradt idős kakastollas emlékeztet arra, hogy a háború után fasiszta billoggal ellátott intézménynél szolgáltak derék emberek is, akik rendet, régulát tudtak tartani a környezetükben. Természetesen, a rablók és tolvajok, az izgágák nem kedvelték őket.
- Milyen érzés magyar zsandárnak lenni? - tapogatózom.
- Meg kell felelni az elvárásoknak.
- És mik az elvárások?
- A kollégák románok. Olyannak kell lenni, mint ők. Ne gondolják azt, hogy én mást gondolok, s másképpen látom a dolgokat. Hiába ismerem az illetőt, akivel dolgunk akad, hiába beszélem a nyelvét, én a törvényt képviselem. Gondolja el, amikor éjjel jönnek ki a diszkóból, ittasak, kötekednek, randalíroznak - a legtöbb bajunk a diszkósokkal van, mert ha a rendőrök nem tudnak rendet teremteni, akkor tőlünk kérnek segítséget -, szóval, van egy ilyen eset. Felismerem az egyiket. Éppen az unokatestvérem. Szerencsére maszk van rajtam, nem ismer meg. Bekísérjük az őrsre. Ott aztán kijózanítják.
- Ilyenkor elcsattan egy-egy pofon is?
Nem kerüli meg a kérdést, válasz nélkül hagyja.
- Verekedni nem szabad. Az illetőt benntartják. Ha étlen-szomjan ül a zárkában, a végén megpuhul.
- A román kollégák miért nem tanulnak meg magyarul? Vagy ha tudnak, miért nem beszélnek? Ez a divat?
- Ezt szokták meg. Most már van olyan is, aki megszólal. Változik a világ.
- Fizetés?
- Nem panaszkodom.
- Ki lehet-e lépni ebből a kötelékből?
- Ki. Persze van felmondási idő.
- Meddig fog zsandárkodni?
- Még nem látom a végét. Fiatal vagyok. Nőtlen.
- És a lányok?
- Van.
- Vannak? Vagy van?
- Van. Az őszre tervezzük a házasságot.
Megérkezünk. Fizetni akar. Elhárítom. Udvariasan elköszön.
Olvasom, hogy magyar rendőröket, csendőröket toboroznának.
Az én útitársam nem vet rossz fényt a cégre.
Sylvester Lajos
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.