
Sehogyan sem tudta feledni azt a januári hófúvásos hajnalt. Akkor, a hegyek közti falucskában álmos volt még a sötét, mindössze egy-két rozoga teherkocsi kínlódott az erdő irányába. Fényszóróik előtt a hópelyhek vad, szemérmetlen táncot jártak, úgy kavarogtak a szélben, mintha homokszemek örvénylenének egy patakban. Mást alig lehetett látni a sikátorszerû utcákon, a töpörödött faházak némelyikében tétova fény hunyorgott, az ébredés sovány lángja. Egyszerre volt rezzenéstelen és sivár a falu, mintha csak téli álmát aludná az élet.
? maga pedig újra úton volt.
Előző nap este filmbemutatót tartottak az Isten háta mögötti településen, márpedig ilyesmi emberemlékezet óta nem volt errefelé. Igen, visszatért Franciaországból egy filmkészítő lány, ki gyermekkorának egy részét itteni, havasi házban töltötte, s ezáltal észrevétlenül összefonódott a magasban felejtett helységgel. Lüktető képsorain nem csak a görnyedt hétköznapokat, hanem játszadozó, álmodozó, jobb sorsban reménykedő gyermekeket mutatott? Mert a fenyvesek szorította tanyavilágon kesernyéssé váltak a napok, elviselhetetlenül hosszúvá a hetek, hónapok, évek. Egykoron nehéz, de vállalható élet volt itt az erdőket közönyösen aprító munkásemberek számára, erdei vasúton, ingatag vagonokban mentek dolgozni a távoli rengetegbe; vágták is konokul, rezzenéstelen arccal a fát, majd esténként, állandósult helyi szokás szerint, szinte mindenki szembenézett áfonyapálinkás poharával; s még mielőtt egy fárasztó nap után hazatértek volna elgyötört asszonyaikhoz, embereink a kuglipályán is összemérték ügyességüket, meglódították azt a nehéz golyóbist, és semmire sem gondolva, könnyed derûvel számlálták, hány bábu maradt még a pályán? Szikár favágósors volt ez pálinkás estékkel, az otthonok melegében szenvtelenül oldódó verítékkel.
Ám a tajtékos kismozdonyból, a sínpárokon zakatoló szerelvényből mára csak az emlékek maradtak, mert megváltozott időközben a világ: a sínek egy részét felszedték és eladták ócskavasnak, a rozsdásodó mozdonyok vakvágányra kerültek. Az egykor acélozott szívû masinákkal együtt nem csak egy életforma veszett el, hanem elillant az itt élők reménysége is, hogy az erdő kellős közepén kerül még a favágónak munka? Ezt a megrázó helyzetet rögzítette színes képkockáira a karcsú, elszánt lány, hisz maga sem tudott belenyugodni abba a tudatba, hogy itt mindennek vége; ennyi, csupán ennyi volt itt az élet.
Virradt.
Miközben némán taposta a havat, már belátta: valójában még mindig az előző esti képek hatása alatt áll. Hiszen őt magát is hatalmába kerítette egy ideje a táj, ismerte a település megannyi arcát, s talán azért is elbûvölte e hegyvidéki gőzösök és vasutasok foszladozó világa, mert nagyapja, kit személyesen nem ismerhetett, maga is mozdonyvezető volt?
A filmbemutatót egy fûtetlen teremben tartották, melyben egykoron bálok, úri mulatságok voltak, s maga a termetes épület pedig jobb időkben kaszinó volt. A vetítésre gyülekezők eleinte furcsálkodva vártak, fiatalok és öregek, gyermekek egyaránt üldögéltek a hideg padokon. Még a rendőr is eljött, pedig nem volt helybeli. Aztán úgy tekintettek a jelenetekre, mintha egy asztalnyi jégtükörre, mely éppen saját sorsukat mutatná. Néhány idős ember felsóhajtott: hej, azok a régi szép idők!? Pedig játszadozó gyermekek szőtték a történet fonalát, ám a korosabbak ráéreztek: elveszett illúzióik elevenedtek meg a piszkosszürke falon. A képeket a ködben ébredező falu látványa foglalta keretbe, s a bezárt deszkagyár tornyából készített légi felvételek sorozata. Minduntalan visszatért a kenyér, annak dagasztása, sütése, a kemencét tüzesítő miniatûr rönkök, pirosló bükkdarabok idomai. Igen, bizonyosan ez a felvétel hagyta a legmélyebb nyomot benne, mintha csak innen indulna az élet? Hogy, hogy nem, a vasúti csarnokban sürgő-forgó csemeték éppen azt színlelték, mintha dolgoznának a kihalt mûhelyben, a vagonok körül - miközben a falon véletlenül éppen egy friss gyermekrajz ékeskedett pöfékelő mozdonnyal! -, s az egyik gyermek pedig éjszakai álmáról mesélt, melyben azt látta, hogy a gőzös felvitte az ég felé, s fentről a falu szakasztott olyan volt, mint rég? Végül aztán a sínen gőzmozdony pöfékelt szembe az elkápráztatott nézőkkel, a masiniszta pedig komótosan, jól beidegződött szakértelemmel adagolta a hasábfát a kazánba, s a lüktető vasmûvön kislány mosolygott.
Már felgyúltak a terebélyes csillár villanyégői, amikor egy öregasszony odahajolt szomszédjához, s azt mormolta neki, hát ennyi maradt az életünkből. Néhány magába roskadt, komor arcon látta, nem szívesen indulnak haza, olyannak tûntek, mintha inkább valamerre máshova mennének, oda, hol nem csak az emlékek szépek.
A bemutató után a filmrendezőnél beszélgettek, egy faházban. A lány elmondta, szeretné, ha története eljutna néhány nyugati filmfesztiválra, s talán ezzel is felkelthetné a befektetők érdeklődését, hátha megtetszene nekik az itteni életforma, az elvarázsolt környezet, s talán a vendégjárás kihúzhatná a kátyúból a falut. E tétova töprengéseket csendben hallgatta egy helybeli lány is. Tanítónő volt az iskolában, de ő már csak az elköltözésben, a távozásban hitt. - Itt nincs jövő a fiatalok számára, aki csak teheti, elmegy innen, s boldog, kinek ez sikerül - mondta fürtjeivel babrálva. ? is hamarosan férjhez megy a szomszédos kisvárosba, folytatta, az számára megváltás lesz, mert lehet itt bármi, néhai kaszinó, vadászkastély, százesztendős müncheni gőzös, sípálya, az emberek csak a kínnal és a nyomorúsággal maradnak, nyaranta medvegombáért és málnáért, áfonyáért járják az erdőt, hajnaltól napestig, ez viszont kevés a megélhetéshez is, hát még a cseperedő gyermekek felneveléséhez. Igen, szomorkodott tovább a fiatal tanítónő, aki csak teheti, az elvágyódik innen, mást, jobbat szeretnének?
Nem akarta, de a menyegző után sóvárgó lány szavait felvevőgépként rögzítette. Lefekvés után is csak forgolódott, s bár fáradt volt, nehezen jött álom a szemére. Aztán elaludt, de hamarosan költötték: készülni kellett, s aztán indulni.
Kint volt tehát újra a szélben.
Már rég a havat taposta, s már menet közben töprengett, ugyan mi olyan sejtelmes ezen a hajnalon? Azóta számtalanszor a filmbeli gyermekek keserédes szomorúságára gondolt, az öregek reménytelenségére, a tanítónő szavaira. Aztán rájött, nem csak onnan, a hegy tetejéről kívánkoznak el az emberek, reménykednek változásban, hanem szinte mindenkor, mindenütt. Belátta: ő maga is mást, megnevezhetetlent, valami újat szeretne, nem azt, ami akkor, azon a dermedt januári reggelen is fogadta.