
1.
1956... Az én ötvenhatom, a te ötvenhatod, a mi ötvenhatunk. Igen. Ilyen is van. A mi ötvenhatunk. A nemzet, a magyarság 1956-ja. És a nemzet, a magyarság 1956-ja az én ötvenhatom, a te ötvenhatod, a mi ötvenhatunk.
Hogy mi történt 1956-ban? Hogy mi történt?
Megkérdezem az embereket. Téged, őt, őket. Titeket kérdezlek meg, nemzettársaim. Titeket, magyarokat itt és ott, szerte a nagyvilágban. Mert ötvenhat általad, általam, általunk, általatok sorsunk részévé vált.
Bár a vallomás-mozaikkockákat igyekeztem a történések időbelisége és színhelye szerint egybefûzni, e könyv célja elsősorban mégsem ?56 eseményeinek a dokumentumszerû, hiteles felidézése. Hanem egy nagy betekintés a lelkek birodalmába. Egy nagy betekintés azokba az emberi sorsokba, melyek valamiképpen ötvenhat függvényében alakultak, formálódtak.
Ezúttal köszönöm meg annak a mintegy háromszáz nemzettársamnak, akik megosztották sorsukat velem, megosztották sorsukat velünk. Megnyitották a lelküket, elmesélték emlékeiket. Ama sok száz óra, mikor hozzám beszéltetek, a modern kor egyik csodájára, a mágneses hangszalagra mondtátok sorsotokat, emlékeiteket, lehetővé teszi, hogy a mozaikkockák ezreiből összeállhasson 1956 hiteles története. Úgy, amint veled, vele történt. Úgy, amint velünk történt. Mert az élet, az emberi élet a legcsodálatosabb valami. És 1956 - így is és úgy is - sorsunk, életünk meghatározójává vált. Mert ami velünk történt, ami sorsunkba beleépült, annak meghatározójává vált, az onnan kitörülhetetlen. Nélküle - még ha Ti, barátaim, annyit szenvedtetek is miatta - fakóbb lenne történelmünk, fakóbb lenne a lelkünk arca. Mert ?56-ot mi csináltuk. És ?56-ot TI csináltátok. Ti, nemzettársaim, ti, akik fel tudtátok emelni addig lehajtott fejeteket. Ti, akik egy adott pillanatban a történelem, a világtörténelem irányítóivá lettetek. És aztán - Istenem -, aztán... Ezerkilencszázötvenhat - még ha alig két hétig tartott is - súlyos és jelentős meghatározó elemévé lett a magyarság tragikus történelmének. A szenvedések ellen lázadtatok fel, a szenvedésekre fel kiáltottatok ÁLLJ-t, és saját szenvedésetekkel fizettetek érte. Fizetett a nemzet, fizetett a magyarság. Olyanokat éltetek meg - előtte is, utána is -, ,,amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi megértünk, emberek. / Amire nincsen szó, / s talán nem is lehet már...? (Illyés Gyula)
Nem is lehet már, mert a nemzet története: a szenvedések története. De e szenvedések, az örök harc, az örök küzdelem szenvedései, megpróbáltatásai nélkül mit érne a lét? Mit érne a nemzet? A magyar lét részévé vált történelme során a szenvedés. Ti sem voltatok különbek, kedves barátaim, ti, e könyvben megszólalók, mint a tatárjárás korának népe, mint a török hódoltság korának, a Nagymajtényi síkon letört zászlónak a népe. Mint Kossuth és Széchenyi népe. Mint Trianon népe. Néha felemeljük fejünket, felkelünk a szenvedések ellen, és szenvedéssel fizetünk érte. És mégis: szebb így, mint sorsunkba beletörődve élni. Valahogy így tudtunk megmaradni is. Mert - Ady Endre szavaival - ,,Nekünk Mohács kell. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk, végünk.? Így hát 1956 a nemzet élni akarásának is a nagy megnyilatkozása. Mert ami előtte volt, még rettenetesebb volt.
Börtönország rácsai mögött
Igen. Ami előtte volt, az még rettenetesebb volt. Az odalökött, odataszított ország! A Gonoszság Erőinek prédájául vetett ország lettünk, ország voltunk. Ránk zúdult a salak. Ránk zúdult a fertő. Ránk zúdult a világtörténelem egyik legaljasabb és legembertelenebb rendszere minden torzságával. A törvényerőre emelt gonoszság, gyûlölet. Melynek apád, anyád, otthonod, nyugalmad esett áldozatául. Ki kellett tépni a gyökereinket, a szégyen fátylával kellett letakarni munkás előéletünket, alkotómunkánk, szorgalmunk gyümölcseit. ,,A múltat végképp eltörölni? - énekelték a milliók, mert énekeltették a szennyvízcsatornákon felbuggyanó alattomos erők, az új hatalom megtestesítői. Az ész, az értelem, az érték - üldöztetettségében még védekezni sem tudott. Mert megvonatott tőle még a védekezés joga is. A tehetség rácsok mögé került. Bûn lett a becsület. Üldözött lett a szeretet, a hit, a jóság. Azok az emberi értékek, melyeket a humánum termelt ki az évezredek során. A ne hazudj, ne lopj, ne ölj! A becsüld embertársadat! Értékeld a munkát! A ,,Hass, alkoss, gyarapíts! S a haza fényre derül!? gondolat. És az azzal járó tett. A kővel dobáltak kenyérrel sem dobhattak vissza. Mert bûn lett a krisztusi erkölcs, a felebaráti érzés is. Bûn lett a becsületesség. Bûn lett a józanság, a gerincesség. Verték, agyonverték az emberi méltóságot?
Az 1946-56-ig terjedő tíz év volt a magyar nemzet sorsának a XX. században a legszörnyûbb évtizede. Ez kimondatlanul is érezhető volt mindenki számára, aki itt élt. Csonka Magyarország valahol a háborúig talpra állt, szépen fejlődött, gazdaságilag stabilizálta magát, erkölcsileg megerősödött. Keresztény Magyarország volt. És? (Lechner Ferenc, Szombathely)
Nem a magyar nép akaratából, hibájából, felelőtlenségéből lett ilyen, amilyen, hanem egy idegen érdekeket szolgáló hálózatot hoztak külföldről, szerveztek be belföldről, és nekünk ebben kellett vergődnünk, és aki nem volt olyan képességû, hogy ki tudjon ebből látni, legalább ki merjen látni, kénytelen volt ebben élni. (Rácz Sándor, Budapest)
Az úton...
A templomba édesanyámmal együtt jártunk. Vasárnap délután a litánia után hazamentünk a nagymamámékhoz, és ott a sok gyereksereg játszott, míg az idősek beszélgettek. Nagy kút volt az udvaron, dinnye volt benne, nagyanyám mindig mondta, vegyetek ki dinnyét, s akkor mindig a legerősebb vette ki a dinnyét. És mi, gyeremekek ettük, ettük. Mintha boldogok is lettünk volna. (Sándor János, Szolnok)
Szombaton sepertük az utcát, vasárnap mentünk a templomba. Másmilyen volt az a vasárnap. Egész más volt. Nem tudom, hogyan tud az a nap megváltozni, hogy nem olyan, mint a hétköznap. Mindig mentünk a templomba. Édesapám presbiter volt, mikor úrvacsora volt, ő adott bort, édesanyám megsütötte a kenyeret úrvacsorára. (Domokos Péterné Cseresnyés Lídia, Budapest)
Olyan Magyarország volt, mely a magántulajdont tisztelte, fejlődésében az egyéniségek kibontakozását elősegítette, s a polgárosodás útján - ha gyöngén is - megindult, gazdaságilag kezdett felzárkózni. (Lechner Ferenc, Szombathely)
1942-43-ban úgy nézett ki, hogy a népmozgalom békés úton, a maga szellemi hatásával politikai mozgalommá érik, s pár év alatt meghódítja az egész magyar társadalmat teljesen szabályos módon. (Püski Sándor, Budapest)
?39-ben mentem első osztályba. Izsákon, a kis faluban, egy palavesszővel, egy kicsi ronggyal a madzagon, s ez volt az összes felszerelésünk. Nem került tízezer pengőbe a fölszerelésünk, az első napon megtanította a tanító bácsi, hogy: Magyar vagyok, magyarnak születtem, / Magyar nótát dalolt a dajka fölöttem, / Magyarul tanított imádkozni anyám, / És szeretni téged, gyönyörû, szép hazám? Nos, az a felismerés, amely ma is meghatározza az életemet? Nem könnyû, nem boldog emberi élet. Igen nehéz. (Rácz Sándor, Budapest)
Nemcsak gazdaságilag, szellemileg is keresi önmagát a magyarság, felerősödik a népi-nemzeti gondolat, egyetemisták járják a falvakat megkeresni és megtalálni ősi értékeinket, menteni, amit lehet, menteni a tegnap értékeit a holnapok számára. Féja Gézák és Kodolányi Jánosok kutatják a BAJ okait, Németh Lászlók és Tamási Áronok álmodják a nemzet jövőjét. A Minőség Forradalmáról, a Kert-Magyarországról, az édes anyaföldről, annak felemeléséről álmodoznak. Teleki Pálok munkálkodnak a trianoni sebek gyógyításán, az ébredés lehetőségének a megteremtésén. Kezd feltámadni az ország.
És akkor... Akkor...
Belekényszeríttetünk a háborúba.
*
Mi, szerencsésebb fajta erdélyiek, szûkítve: észak-erdélyiek, ebbe a Magyarországba fogadtattunk vissza. Egy országba, ahol az élet alapja az erkölcs volt, s ahol ha voltak is társadalmi problémák - súlyos társadalmi problémák voltak, szegénység volt, nincstelenség volt -, de gyökereink voltak, s éltek a nemzet értékei. Élt a munkaszeretet, élt az erkölcs, élt a hit, a jövő hite, a feltámadás hite.
És így zúdult az országra a háború. Végigéltük, végigszenvedtük mi is. És: elveszítettük mi is. Csak mi duplán veszítettük el. Elveszítettük a régi, hagyományos magyar értékrendet, de elveszítettük Magyarországot is.
Hogy itt mi történt? Tudjuk vagy tudják, akik éltek abban a korban. Magyarországról mégis egy illúzió élt bennünk. Hogy ott más! Ott jobb! Mert az a magyarok országa.
Dehogy volt jobb, dehogy volt más!
Magyarország újra elveszett. Lent volt a mélyben, a történelem feneketlen gödrében, valahol ott, ahonnan már alig nyílnak utak. Ahonnan csak kikapaszkodni vagy ahol ottveszni, benne veszni lehet. Egy lelkileg letört, meggyötört, megtizedelt nemzet lettünk. Nem csak a frontok, a genocídium is megtizedelte a nemzetet. Szerte a Kárpát-medencében mindenütt bûnhődniük kell a ,,bûnösöknek?. Közönséges népirtás, magyarirtás folyik nemcsak Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben, de az újra trianoni határai közé szorított országban úgyszintén. Berendelik ,,háromnapi élelemmel?, majd büntetőlágerekbe viszik az otthon maradt férfiakat, hatalmas külső és belső ellenséges erők rontanak rá az egész nemzetre.
És akkor 1944-ben édesapámat elhurcolták malenkij robotra az oroszok, s nem is jött vissza a fogságból. Vitték a magyar férfiakat a Kárpát-medence minden részéből. Nem jött onnan vissza ő sem, és sokan mások sem. (Molnár V. József, Budapest)
Voltak, akik tudták, hogy mi vár az országra. Tudták, mert látták Szibériában, látták a hatalmas szovjet birodalom lágereiben. Az ideiglenesen meghódított ukrán falvakban. És inkább az idegen kenyeret választották. 1945 és ?48 között Nyugat-Európa tele van magyar menekültek lágereivel, akik közül csak a kevesebbek térnek haza. És akik hazatértek, lágerekben, börtönökben vagy szovjet kényszermunkatáborokban kötnek ki.
Mindenki menekült, s elindultak Ausztria felé, s az angol zónában, ha jól emlékszem, édesanyám vagy édesapám jobban tudna mesélni erről - először egy menekülttáborban voltak, és még egy ilyen erdei kis házikóban, ilyen faházban, arra emlékszem. Akkor beírattak engem az osztrák elemi iskolába, én elkezdtem járni, édesapám meg az angol repülőtéren segített vagy szolgált. Hát abban az időben nem sok élelem volt, az osztrákok is jegyre kaptak mindent, a menekültek is. Akkor édesanyám elment dolgozni egy osztrák szabóhoz, ahol az ejtőernyőselymeket is felgombolyították, azokból horgolt nekünk pulóvereket, varrt hozzá kabátot, s így megvoltunk. S ?49-ben sikerült kivándorolni Franciaországba, s onnan Algériában kötöttünk ki. (Boor Jánosné Juhász Márta, München)
Voltak, akik még megpróbáltak bízni, megpróbáltak hinni. Hitték, hogy a lerombolt országot fel lehet és fel is kell építeni.
A népi kollégiumban kapcsolódtam én bele a politikába, meg ott tanultam meg azt, hogy mi az, hogy közösség, meg hogy az ember felelős azért, hogy mi történik abban az országban, ahol él. Én a Kommunista Pártba léptem be, ez látszott a legaktívabbnak itt a világmegváltást illetően. És aztán történt az, hogy négy-öt év alatt zajlott le az a folyamat, hogy itt kiábrándult mindenki, aki őszintén akart valami jót ezzel az országgal. (Holda Alice, Budapest)
Akkor hagytak ezzel a reménnyel teljesen föl, amikor a Podmaniczky Mauzóleumot a Kőrösfői Krisch Aladár-freskókkal együtt egyszerûen szétrombolták. S elvitték tyúkólnak, a téesznek? Úgyhogy amikor ő nem tudta elintézni, hogy megmentse az értéket, mert a ,,bûne? az volt, hogy ez egy ilyen rekvizituma a grófoknak, akkor azt mondta, az egésznek semmi értelme. (Laborcz Flóra, Rákoskeresztúr)
És elkezdődött a kommunizmus szörnyû birodalma Magyarországon. Az értékek rombolása, a múlt rombolása, a gyökerek irtása, tépése. Irtása mindennek, ami szép, ami jó, s ami a miénk volt. Mindennek, ami magyar volt.
Igen. Magyarországon is vétek lett magyarnak lenni!