A meglódult időben a létbiztonság a legkeresettebb szükségletté vált, s amikor az emberek kezdtek némileg hozzáedződni a kapitalista munkapiac normálisnak tekinthető mozgásaihoz, beütött a krach, mely ezúttal a még jól vezetett vállalkozásokat is bajba sodorta.
Hogy szorultságában melyik cég milyen eszközökkel próbál felszínen maradni vagy beevickélni a kikötőbe, arról ma millió történet kering és kerül be a megélt családi tapasztalat nagy könyvébe. A realitások ismeretében, fonák mód, azt kell mondanunk, minden dicséretet megérdemel az a cég, mely úgy teszi utcára munkásait, hogy legális leépítés során azok munkanélküli-segélyhez jutnak bár egy ideig, és amíg új munkahelyet keresnek, nem maradnak minden támasz nélkül. A zűrzavar szorításában születnek botrányos döntések is, némely munkahely pokoli idegháború helyszínévé válik, melyben a korábbi legjobb főnök—beosztott viszony önmaga ellentétébe megy át, végletesen megromlik, és képtelen reakciókat, majd fejvesztett menekülést produkál. Nem egy példát sorolhatnánk ama időkből, amikor a megyeszékhely nagy gyárai csődközeli helyzetbe sodródtak, és a fellángoló ellentétek végsőkig elkeseredett embereket állítottak szembe egymással. Hasonlóképpen a ma is lehúzott rolójú boltokról, láncokról vagy inkább lánckísérletekről, melyeket mind eltemetett a külső kényszer, vagy belebuktak a vállalkozói hibákba.
A megbántott, felháborodott emberek történetei mély tanulságokat hordoznak. Ők egy cég vergődését, esetleg elvétett reakcióit alulról látják, az ráadásul saját személyes egzisztenciájukat veszélyezteti. Az alábbiakban egy példát kiválasztva a sokból, magát az egyéni szenvedést és becsülendő tisztázási kísérletet próbáljuk meg bemutatni. A cégvezetés álláspontjára még visszatérhetünk — egyelőre elzárkózik a nyilvánosságtól a korábban sokak rokonszenvét bíró vállalkozás (különben sem célunk egy adott céggel, inkább a sajnos gyakori jelenséggel kívánunk foglalkozni) —, a csőd hálójába került alkalmazott azonban, mint látni fogják, keményen megküzdött azért, hogy méltányos elbírálást és segítséget kapjon legalább az elkövetkezőkben, ha eddig nem az jutott ki neki, ami megillette volna.
Felívelő pályán
— Pár éve kerültem a céghez, amikor az a legjobban ment. Voltunk akkor kétszáznál többen, ugyanis úgy járnak el, hogy nyitáskor rengeteg embert vesznek fel, s azokból aztán válogatás útján a legjobb szakembereket tartják meg. Le is apadt a létszám kétharmadára. Ment is minden jól, amíg aztán, ahogy mondtuk, ,,csúfolkodni" nem kezdtek velünk.
— Persze, a minimálbért adták, akkor négymillió körül volt, engem azonban részlegvezetőként vettek fel korábbi beosztásaimnak megfelelően. Alkalmaztak nyolcmillióval, és egy hónap múlva már tízre emelték az eredmények láttán. Hosszú évek, évtizedek óta ezt csinálom, és értek hozzá, vezetőként beváltam már több helyen. Arra kellett törekednem, hogy minél több áru fogyjon, minél kevesebb legyen a leírandó cikk. Mikor odakerültem, meglehetősen sokat kellett visszavonniuk, nem figyeltek kellő módon, sok lejárt szavatosságú cikk maradt a polcokon. Én rendbe hoztam a részleget, tudok bánni a hamar romló élelmiszerekkel, megvan a módja annak, ahogy az ember cseréli, tálalja, csomagolja őket, s ahogy a vevőket rászoktatod arra, hogy nálad mindig friss árut kapnak, megugrik a fogyasztás. Nekem végül a fizetésem felment tizenkétmillióra, és részlegem az elsők közé került.
— A bajok akkor kezdődtek, amikor a cég egy másik városban hatalmas, majd minden erejét felemésztő beruházásba kezdett, egy négyszer vagy hatszor akkorába, mint a mi egységünk. Rengeteg pénzt befektettek az új létesítménybe, s úgy hiszem, minden haszon, amit mi a többi telephellyel együtt állítottunk elő, oda ment. Történt mindez tavaly, amikor a gazdaság a hanyatlás küszöbére érkezett. A cég a beszállítókat nem úgy fizette, mint korábban, esetleg később törlesztett, arra számított nyilván, hogy az új egység, ha elkészül, majd helyrebillenti az egyensúlyt. Igen ám, de az nyitás után alig hozott valamit vagy messze kevesebbet, mint amire számítottak, és bekövetkezett a mai helyzet. A veszteség hatalmas volt, nálunk a napi bevétel elérte és meghaladta, mondok egy számot, a másfél milliárdot, ott annak felét sem.
— Hogy nehéz volt-e a munka? Szerintem nagyon nehéz, bár én hozzászoktam. Ha oda áru jön, nem egy autó, mint egy kisebb üzletben, hanem jóval több, s mégis pár emberrel egy műszakban megoldottuk a rakodást. Volt, hogy csak a mi részlegünk kétszázmillióra árult naponta. Jött öt-hat raklapnyi áru, azt ki kellett rakni, és eladni. Egy raklapon, ha hatezer árucikk volt, azt mind ki kellett helyezni a polcra. Nem tartottam raktáron semmit, mindent vittem ki a polcra, hogy forogjon. Annyit rendeltem, amennyi két-három nap alatt elfogyott. Így, ha forog, mindig frisset kap a vevő, és odaszokik. Korábban csak a tejrészleg megtöltötte egy hónap alatt az eldobandónak szánt áruk hűtőjét, amikor én vettem kezelésbe, két hónap alatt legfeljebb félig, ha megtelt. Úgy felvittem az eladott mennyiséget, hogy végül a részlegfelelősök közül az én bérem lett a legmagasabb.
Lejtőn
— Már tavaly előfordult, hogy a ki nem fizetett cég megtagadta a további szállítást, a példák sokasodtak. Később valamivel levettek a bérünkből, maradtam tízzel. Év végén megvonták az ebédjegyet, márciusban visszaadták, de úgy, hogy a tovább csökkentett fizetésbe beleépítették, így jött ki a korábbi bér összege. Fokozódtak a nehézségek, tőlem azt kérték, vegyek át még egy részleget, ígértek tizenötmilliót, de végül tizenhármat kaptam. Persze, reggeltől estig lefoglalt a munkám, szombat-vasárnap sem pihenhettem rendesen, mert ha pár órára, de akkor is be kellett mennem. Az áru közben egyre kevesebb lett, a vevők panaszkodtak, hogy ezt sem találom, azt sem. Tavasz elejétől a hagyományos szállítók elpártoltak, nyilván okuk volt rá, és külföldi olcsó árukkal töltötték meg a polcokat, hogy legyen valami az üzletben.
A leépülés szomorú folyamatát még hosszan lehetne ecsetelni, alanyunknak végül három részleg vezetését kellett átvennie, de nyár elején már a béreket sem kapták két hónapon át, kihúzta nyár végéig, elképzelhető az elkeseredés, amit az elmaradó bérek kiváltottak. A belső zűrzavar idegháborúvá fajult, az azóta kitett vezető folyton kifogást talált az alany munkájában, aki emiatt gyógyszeres kezelésre szorult. ,,Nem bírtam idegekkel, hogy én, húszévi kereskedelem után egyszer csak nem értettem semmihez."
— Mi történt a többiekkel?
— Akit ki akartak rakni, azt előbb idegileg kikészítették, aztán kirakták. Ha múlt havi béredet ki akarod kapni, írd alá a felmondásodat, mondták. Ha nem írod alá, jöhetsz tovább munkába, de nem ide, hanem a száz vagy a hatvan kilométerre fekvő fiókvállalatunknál. Ezt ki engedheti meg magának? Hivatalosan nem építettek le senkit, de így megszabadultak sok embertől. Mások a feszültség miatt menekültek.
Aki azonban felmondással jön el valahonnan, az elesik a munkanélküli-segélytől, sokan megtapasztalták azóta, hogy manapság munkahelyet találni a Székelyföldön a nehéznél is nehezebb.
Miért nem építenek le?
A helyzet nyilván sok munkajogi kérdést vet fel. A cégek hasonló szorultságban, fizetési nehézségektől indíttatva, megkísérelhetik elkerülni pár kötelezettségük teljesítését. Jár ugyanis, ha a vállalati kollektív vagy az egyéni munkaszerződés nem rendelkezik másként, legalább egyhavi bérrel felérő ún. bánatpénz az elbocsátottnak, és bizony előfordulhat, hogy a cégnek erre sem futja, illetve ezt meg szeretné spórolni. Az Alfa Kartell helyi jogtanácsosával, Berde Zsuzsával próbálunk meg némileg fényt deríteni arra, mi állhat még a durva, törvénysértő manipuláció hátterében. Lássuk, mi az eljárás segély igénylése esetén?
— Aki a munkaügynél munkanélküli-segélyért folyamodik, annak kérvényéhez mellékelnie kell a volt munkahelye által kiállított okmányt arról, hogy béréből mennyi munkanélküli-biztosítást tartottak le egy évre visszamenőleg, és hogy maga a munkáltató mennyit fizetett ki ugyanazért. Ezen összegek ugyanis a megfelelő központi kasszába kerülnek, és onnan osztják vissza. A munkanélküli-segélynek van egy állandó része, melyet a minimálbér alapján számítanak ki, és van egy változó része, melynek nagysága az illető szolgálati idejének és az utolsó évi átlagfizetésének függvénye.
A fentiekből kikövetkeztethető, hogy ha egy cég nem törleszti tartozásait az állam felé, mert pillanatnyilag nem akarja vagy nem tudja, leépíteni sem tud, ugyanis a megfelelő papírokat képtelen kiállítani volt alkalmazottjai számára. Marad az idegháború és a szerencsétlenek ,,önkéntes" távozása felmondás útján. Szakszervezet híján itt már a munkaügynek kell közbelépnie.
A kérdésre még visszatérünk.
