(?) Erdővidék felé tartva - ahol a legboldogabb és legünnepélyesebb fogadtatásban részesült - megállt Sepsiszentgyörgyön, amelyik fontos város volt, lévén hogy a nagy Háromszék központja, valamint elsők között volt népességet és gazdagságot tekintve, és ezért fogadalma nagy súllyal esett latba a nemzeti ügyért. Feladata ott nagyszerû sikerrel járt, mivel a szomszéd vidékekről sokan odasiettek, hogy üdvözöljék azt, aki a szabadságot elhozta. A Városi Tanács épülete előtt pedig, ahol Gál megszállt, több mint 20 000 ember üdvözölte tiszta szívből és hazafias érzelemtől ittasan ujjongva. A kiáltványok kihirdetése, mint az összes környező vármegye legörömtelibb eseménye fejeződött be, és ezért további, közeli vidékek települései hívták Gált, hogy tisztelje meg jelenlétével rendezvényeiket, és személyesen hirdesse meg a függetlenséget. Hogy megőrizze népszerûségét és hogy újabb feleket szerezzen, Háromszék nagy területén öt nyilvános gyûlést tervezett, melyeknek helyeként Csernátont, Kézdivásárhelyt, Szentkatolnát, Kovásznát és Lemhényt szemelte ki. (?)
Gál csatája a kökösi hídnál
(június 21.)
(...) Mielőtt a kökösi hídhoz érkezünk, mintegy ötszáz méternyire van egy másik híd; az oroszoknak mindenképpen ebből az irányból kellett érkezniük, mivel más erre haladó út nem volt, lévén hogy a földek mocsarasak voltak, vagyis mind nehezen járhatók, ingoványosak.
Tehát Gál gyorsan felmérve tapasztalatával, taktikai érzékével a helyet és helyzetét tudta, hogy pozíciói sokkalta jobbak, előnyösebbek, mint az ellenségnek, ezért úgy döntött, hogy erős tûzzel gyakorlatilag lezárja az első hídon való átkelőt. Ezért taktikusan úgy helyezte el a gyalogságot és lovasságot, hogy azok támogassák a tüzérséget; és úgy rendelkezett, a szokásoshoz képest háromszoros lőszer legyen tartalékban az ágyúkhoz, azért hogy egész nap ellenállhassanak egy jól szervezett védelemmel.
Gábor Áron, aki nem csak remek mesterember - mint azt elébb említettük -, hanem ügyes ágyúöntő, rendkívül ügyes ágyúmester, és mindenekelőtt hazafiúi bátorsága által hős volt, aki aznap az ágyúöntödét elhagyva a tüzérséget vezette, maga célzott az ágyúkkal, és az ő szeme nem tévesztett soha egyetlen lövést sem, amint korábban célba lövéskor is bizonyította ezt a képességét, mikor is bármilyen távolságra lévő jelet képes volt telibe találni.
Szemtanú mesélte, hogy a felsőrákosi csata előtti napon fogadásból hatos golyóval egy lóra célzott, és ezerkétszáz méterről az állatot telibe találta, ami természetesen rendkívül nehéz volt, és más aligha lett volna képes utánozni őt.
Az oroszok már jöttek előre, harminchat ágyútól támogatva. A harcra hívott Gál a tüzérség lelkesítéséért sajátjai között, a híd közepén állt, hogy gyakorolja azt a hatást, mellyel katonáira volt - megvetve a halált, illetve bizonyítva hidegvérét ebben a kegyetlen harcban -, és egyre biztatta tüzéreit az orosz tüzérség elleni válaszra, akik jól irányítva, pontosan válaszoltak is.
Minden esetben, amikor az orosz sorok a híd alatt előrenyomultak, Gál engedte - látszólag elfogadva a szuronyos közelharcot -, hogy egészen előre érjenek, de amikor közel értek az ágyúkhoz, ő dörgő hangon tüzet parancsolt, és az ágyúdörgés nyomán, a füstfelhő alatt, a fegyverropogás közben az ellenséges sorokban a halál aratott. (...)
Egy bizonyos Kiss tüzért - miután egész nap az ágyúival sorozta az ellenséget - gyújtóbomba ért, és bár a golyó által sérülés nem érte, az okozott tûz miatt úgy gyúlt lángra ruhája, hogy a vitéz ifjú halála elkerülhetetlennek tûnt. Nem volt vesztegetnivaló idő, ezért Gál - más lehetősége nem lévén - fölkapta, majd a híd melletti vízbe vetette, és így megmentette, merthogy a tüzérség elcsitult, Kiss pedig társainak örömkiáltásai közepette csuromvizesen fölmászott a hídra. (...)
Az oroszok meggyőződtek arról, hogy a hídon nem tudják kikényszeríteni a szuronyharcot, ezek után vezéreik elgondolkodva azon, hogy minden további kísérlet újabb áldozatokkal járna - mint az egészen addig történt -, inkább négy lovasezredet elküldtek azzal a paranccsal, hogy a hídtól félmérföldnyire keljenek át a folyón, és támadják meg mindkét oldalról a székelyeket.
Gál azonnal megértette az újabb húzást, amellyel az ellenség kísérletezett, és azonnal küldött a helyszínre egy ágyúparkot és két lovasszázadot a tûz viszonzására. Uzonnál foglalták el állásaikat, ahol lehetőségük volt összpontosítani erőiket, lőszert tudtak felvenni, és egyeztetett jel után lehetőségük volt az orosz lovasság üldözésére, amennyiben sikerül meghátráltatni őket a tüzérség által biztosított folyamatos tûzzel.
A két frissen szervezett gyalogos zászlóaljat - akik korábban még nem voltak bevetve sehol, még nem ismerték a tûzharcot, mégis most alig várták az ütközetet - Gál a síkon helyezte el előnyös helyzetben a lovasság mögött, ahonnan a csatatéren alakuló eseményeknek megfelelően lehetett mozgatni őket. Ott négyszög alakzatba rendezte őket, egyenes, határozott, lelkesítő szavakat intézett hozzájuk, megértette velük, hogy szuronyaikon áll a haza védelme, és bátorította a fiatal katonákat arra, hogy mutassanak példát igazi hazafiságból, és mutassák meg erejüket. Erre szükség volt azért is, mert eleinte elbátortalanodtak az orosz lovasság tömött sorait látva, de ezek után a nyugalom, a bátorság, az eltökéltség lett úrrá rajtuk, és valamennyien nyugodtan, higgadtan várták a vezényszót a lövésre, a csata kezdetét.
Hogy megmutassák bátorságukat - ahogy Gál jó előre látta -, nem kellett sokat várni, az orosz lovasság egy pillanat alatt mindkét tartalékával együtt kétrét hajlott a négyzetes arcvonal két szélére, ezzel adva meg a jelet a támadásra. De a fiatalok erős falként álltak, vállukat egymásnak vetve, és a nagy tudással megtervezett puskatûzzel válaszoltak az ellenségnek. Az első támadás után még kétszer jöttek ostromra az oroszok, de nem tudtak mit kezdeni a négyzetes arcvonallal - annyira jól volt végrehajtva a tûz, ami a legbátrabb támadókat is megzavarta, és kétségbeesetten, nem kis veszteséget szenvedve, rendezetlen sorokban futamodtak meg, a harctéren hagyva halott, illetve sebesült társaikat és lovaikat. Ezt rögtön észrevéve, Gál támadást vezényelt, és a székely lovasság, valamint tüzérség üldözőbe vették a megfutamodókat, akik a menekülésért megpróbáltak átgázolni a folyón, de a parthoz érkezve - néhány lépésre az ellenségtől, nem lévén idejük az újraszerveződéshez - meglepték őket, amit szörnyû mészárlás követett.
A július 23-i
szemerjai éjszakai csata
(?) Látva, hogy semmilyen lehetősége nincs a helyzet megmentésére, olyan hadicselhez nyúlt, mely bár lehetetlennek tûnik, mégis csaták kimenetelét tudja megváltoztatni, katonák, seregek életét tudja megmenteni. Olyanok voltak vele, kik értették a német vezényszavakat, nevezetesen Barabás nevû hadsegédje, Horváth Mihály segédtiszt és két huszár; velük érkezett a gyalogság által elhagyott, majd az osztrákoktól elfoglalt síkra.
A puskások élénk tüze tovább tartott, és Gál, két sérülést is szenvedett lova vadul ugrált és rugdalózott, nem engedelmeskedve a gyeplőnek, és így Gál hiába tett meg mindent, a ló ledobta hátáról, majd elfutott. Gál - kit nem ért semmilyen sérülés az eséstől - tartalék lóra ült, és annak ellenére, ami történt vele, annak ellenére, hogy az végzetes is lehetett volna, és annak ellenére, hogy előnytelen helyzetben volt, valamint a fogságba esést kockáztatta, nem vesztette el lélekjelenlétét, többször bizonyított hidegvérét, hanem hadsegédje felé fordult, és hangosan, határozottan, az osztrákok felé jól hallhatóan vezényelt: ,,Hadsegéd! Előre gyorsan a domb melletti három zászlóaljjal, és támadás az osztrák jobbszárnyra! Szuronyharc! Bátran és gyorsan!?
A hadsegéd, eljátszva a komédiát, lóhalálában elvágtatott a mutatott irányba, Gál pedig úgy helyezkedett, hogy láthassa szavainak hatását. A hatás pedig szebb volt, mint hitte volna, a hadicsel sikerült: az osztrák parancsnok a három zászlóaljat nem megvárva, óvatosan elhagyta a korábban elfoglalt helyet, és korábbi állásaiba vonult vissza. Gál öröme hatalmas volt, mikor az osztrák ezredest hallotta: ,,Die Front verkehren (Irány hátra!)?, hiszen emberek és harc nélkül szerzett vissza állásokat. Nem lehetett azonban hosszan örülni, a szerencsét ki is kellett használni, a bekövetkezhető bajt meg kellett előzni. (?)
És egy mozzanat
a fegyverletétel utáni időkből
(?) A baljóslatú és váratlan látogatástól megzavarodott hölgyek nem tudták, melyik oldalra álljanak, és Gál megértve, hogy ez az ijedtség a tisztben a legalaposabb gyanút ébresztette volna fel, odahívta magához őket, és arra kérte, hogy mutassák a lehető legnagyobb nyugalmat, a legkisebb zavar nélkül, és hozzátette, hogy: ,,a tiszttel szemben mutassatok nagy vendégszeretetet, és ha rólam kérdezne, mondjátok, hogy rokonotok vagyok, aki reggel óta a kolera jeleit mutatom.?
Elégedetten a kibúvó ötletétől, amely biztosan megmenti őt, beengedték a tisztet, reggelit adva neki. Gál ajtaját szándékosan félig nyitva felejtették, így láthatta mi történik odakinn. De ugye sejthető, mekkora volt megdöbbenése, mikor látta, hogy a tiszt egyike azoknak, akik ismerték?
Nem volt vesztegetni való idő. Azonnal ágyba ment, és lepedők alá takarta magát, és kezével a homlokán, hogy hallani lehessen az erős fájdalmakat, hangosan jajgatni kezdett. A tiszt kérdezte, hogy ki az, a nők pedig azt válaszolták, amit Gál mondott: ,,rokonunk, aki úgy tûnik a kolera minden tünetét magán viseli, amiért mi nagyon meg vagyunk rémülve.?
,,Kolera? - mondta a tiszt. - Az Isten mentsen meg minket tőle!? És a finom italokkal, az asztalon lévő felkínált jó borokkal nem törődve, gyorsan felemelkedett, és búcsút mondva, lovára felülve gyorsan a falu plébániájához sietett.
Zágoni Zsolt