A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma,
tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.
Gyászos hírnökök suhannak a bús éjszakán, borongón:
,,Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn, a porondon.?
Az igazság hősein most barbár horda kénye harsog,
s gyilkoló ádázkodással áll a gőgös, durva zsarnok.
Ujjongtok, bíbor monarchák: ,,Az erő győzött a hadban!?
S a szabadság tiszta lángja újra hamvadoz lohadtan.
Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába,
búsan fénylik a halott hős vértanúi glóriája.
Európának reménye, holtjaid remegve nézed;
Lengyelország sorsa vár rád, a feledtség, az enyészet.
Ám a szürke éj letûntén tündöklő hajnal dereng fel,
hőseid sírból kikelnek, mély, sötét, halotti sebbel,
egyesülni vélük, akik partjain a Visztulának
és a német vérpadoknak lépcsején elpusztulának,
Ó, ha késő nemzedékek támadnak, s ledől az oszlop,
trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
a magyar név büszke név lesz, és a hadba indulónak,
a vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.
Kosztolányi Dezső fordítása
Kis postaréti körmagyar (Kovács András Ferenc)
(Köröcskéző variációk 1998 márciusára)
I.
A Postaréten, itt, ahol lakom,
Petőfi lelkét, Bemnek szellemét
Idézgetik, míg elkesereg e nép,
Mely ünnepélyre néz az ablakon,
S fejét csóválja némely hablatyon,
Hisz elbeszélni szebben illenék
A Postaréten, itt, ahol lakom,
Petőfi lelkét, Bemnek szellemét!
Mert túl a szittyás sok hasonlaton,
A nyelvet inkább tudni illenék,
Mintsem megóvni - arra tellenék,
Adódna még rá, sajnos, alkalom
A Postaréten, itt, ahol lakom.
II.
A Postaréten, itt, ahol lakom,
A Székely Vértanúknak szellemét
Ébresztenék, ha tőlük tellenék!
Orátorok gyúródnak holtakon:
Hol nyál harsog belőlük, hol takony,
Akárha épp most búsan ellenék
A Postaréten, itt, ahol lakom.
A Székely Vértanúknak szellemét!
Keserves ügy? De bárhogy forgatom
Pár rétorocska hősi jellemét,
Ki ellenállt, miközben ellenélt Nem passzol? Ám meg sem csaholhatom
A Postaréten, itt, ahol lakom.
III.
A Postaréten, itt, ahol lakom,
Múlt forradalmi lázak szellemét
Idézi dísz, de főleg gyászbeszéd,
Mely megható, mint lelki alkatom!
Sürgők-forgók nyomulnak. Hallgatom:
Köz-szónokok rikoltják szerteszét
A Postaréten, itt, ahol lakom,
Múlt forradalmi lázak szellemét!
Szegény Petőfim!? Azt latolgatom:
Ha feszt szájhősi frázist ellenék,
Tán jobb magyarként többre tellenék,
De tegnapom ma - s mám a holnapom,
A Postaréten, itt, ahol lakom.
Marosvásárhely (Postarét), 1998. január 12-én
Kossuth Lajosnak
To Louis Kossuth (Algernon Charles Swinburne)
1877
Apáink szeme fénye is azóta.
Esthajnali jó csillagunk! Neved mely délbe láng volt nagy időnk felett,
hogy harminc év előtt állott a próba,
s orkánosan rázkódott Európa
villámba, szélbe - még ma is nevet,
s új korban új kor hirdetője lett.
De nem a múltért dicsérünk, hunyóba,
Kossuth, ki szívünknek, mint Landor, áldott,
hanem mivel a hangod most kiáltott,
az Isten trombitája, és a rossznak
most törsz neki villámszóró kezeddel,
s kardoddal, melynek éle nem veszett el,
most vágsz oda a zsarnoki orosznak.
Kosztolányi Dezső fordítása
Százötven év után
a mag?
I.
Jól emlékszem. Négy nemzedéken át
őrzöm szemem mélyén a nyalka
Költő képét, amint szavalta
a pesti népnek a Nemzet Dalát.
Harcban ragyog a férfijellem;
látom: vulkáni, olvadt kőfolyam
dühével zúdul a honvédroham
az önkény barbakánja ellen:
szabadság márciusi lángja
lobog bennük, halálra szánva
rombolják/építik a rendet?
és hull az ember, hull a könnyem de ágyútûzben, vérözönben
felnőtté edződött a nemzet.
II.
Másfél száz esztendő múlt el felette,
de március nem volt azóta zöld.
Ahova akkor a Költő vetette,
méhében rejti a magot a föld.
A sírokat az idő betemette.
Új szolgák, új zsandárok s zsarnokok
bütykölnek az elnémult harcterekre
tévétornyot, börtönt, gyárcsarnokot.
Százötven tél emlékei alatt
az elfelejtett mag álmodva várja,
hogy leolvasztja róla a havat
egy márciusi szél s kóró, csalán
mocskán áttörve, édes napsugárba
emeli büszke, szép fejét. Talán.
Jánosházy György
Már a márciusokban sincsen számodra hely (Ferenczes István)
Már a márciusokban sincsen számodra hely,
a győztes voltál, ki végül mindent elveszít,
Szibériából Petőfi némán visszaint,
sírjait szabadrablások tékozolják el,
sem szabadság, sem szerelem nem történhet itt,
a nép nevében lopják el forradalmaink?
Másnapi bátrakból sárlik a félrebeszéd,
érdemrend szerint rohangnak hóradalomba,
zöld iszonyat csorog Ady Endre arcain,
Dunának, Oltnak nem egy a hangja, összetépett
árnyék, Európa mosogatórongya,
ellopták mindig, de mindig forradalmaink?
Tegnapi fehérek, mai vörösek jönnek,
és másnapi zöldek, és holnapi barnák,
számûzik vodkák mélyére Szergej Jeszenyint,
nyírfaerdői leprateleppé züllötten
ácsolnak vérrel írt akasztófakiáltványt,
gyilkosok kezébe hûltek forradalmaink?
Hazudoznak, lopnak, hullarablók hava csöng,
nemzet-rózsik, tyúkügyvédek száján az árva
József Attilára ráfagy pártos szégyening,
hiába lelt hazára a csillagokban fönt,
elárultakra kattan héttornyoknak zárja,
nem így képzelték a rendet forradalmaink?
Temetőgyalázók zengnek, mindig nyertesek,
kik falkavadászatokon tágítnak tüdőt,
és naponta beverik Nagy László fogait,
hiéna-szabadság viszi a szerelmeket,
eggyé csaholva a vértanút és pártütőt,
jég alá taposták csöndes forradalmaink?
Ó, kisemmizett, versben bujdosó helóták!
Ó, megannyi hinni tudó, áldott szent balek?
Marx Karcsit vedli Dinescu Mircsa is, legyint,
a Balkán bika hátán kúrják Európát,
immár csöndes, örökre elzúgott, bamba lett,
ellopták újból és újból forradalmait?
1998. január 1-2.