1848 - 1956
Két évszám, két igen fényes csillag a magyar történelem egén.
Hogy mi történt 1848. március 15-én? A XX. század hosszú évtizedein át nem volt tanácsos erről beszélni. Épp azok miatt nem, akik 1956 gyönyörû ébredését kikényszerítették, majd eltiporták. Akiknek a szemében bûn volt a gondolat, bûn volt az emlékezés, bûn volt a nemzet méltóságának bármiféle megnyilvánulása. Ezek az erők még 1988-ban szétverték a Kossuth- és Bem-szobroknál gyülekezőket, március emlékezőit! Letépték a gallérokról a piros-fehér-zöld kokárdákat, s gumibottal ütlegelték az ünnepelni merészkedőket. S tették ezt 1956 előtt és után folyamatosan. S amikor a bátrakat ütötték, ütlegeikkel a Nemzet Arcába vágtak! Annak a nemzetnek az arcába, mely a történelem során számos jelét adta annak, hogy szabadon akar élni! Hogy számára nincs szentebb annál a szabadságnál, melytől megfosztatott, s melyért a történelem folyamán annyi vért áldozott.
Csoda-e hát, ha az Új Rabszolgaság korában a szabadságtól való megfosztottságunk terhétől sújtottak 1956-os ébredése is 1848 emlékének idézése, szellemiségének feltámadása jegyében történt! S valahogy ugyanúgy, mint akkor, március idusán.
Harmadéves egyetemi hallgató voltam Debrecenben, és a Debreceni Diákszállóban laktam. 1956 őszén Magyarországon Rákosi leváltása után az egyetemi ifjúság, de az emberek nagy része is valamiféle változásra számított. Akkor még nem nagyon gondolt senki forradalomra, hanem arra, hogy valami módon Nagy Imre visszakerül a miniszterelnöki székbe, és a szocializmusnak egy tisztább változata még megvalósítható, a visszaélések nélküli diktatúra, Rákosinak, Farkas Mihálynak és a többieknek menniük kell. (Filep István, Debrecen)
Feszültség volt, nem tudtam, csak éreztem. Egy pattanásig feszült húrra emlékeztetett, s hogy valami volt a levegőben, mi sem tudtuk, később, a rádiót hallgatva hallottuk, hogy Pesten milyen események történtek. (Deme Attila, Salgótarján)
Budapesten a Petőfi Kör lett a színhelye a nemzet ébredezésének. Debrecenben és Szegeden - a forradalom másik bölcsőiben - a Kossuth Kör.
Hogy ez a feszültség, ez föl fog robbanni, hogy miféleképpen fog fölrobbanni, arról sejtésünk nem volt, de akkor már megalakult a Petőfi Kör, és az előadásait rendszeresen hallgattuk, és beszélgettünk róla, és éreztük már ?56 szeptemberében, amikor elkezdődött az egyetemi oktatás, hogy valaminek történnie kell. Nem gondoltunk arra, hogy forradalom lesz, csak valaminek történnie kell, mert ez így tovább nem lehet, ezt a feszültséget valaminek föl kell oldania. (Molnár V. József, Budapest)
Rajk Lászlót, a koncepciós per áldozataként kivégzett kommunista vezért, akinek a bûne az volt, hogy nemzeti oldalról képzelte el a Magyarországon meghonosított rendszert, s így szembekerült az idegen érdekeket szolgáló hatalmi gépezettel, október hatodikán, 1848 vértanúinak az emléknapján temették újra.
Nagyon drámai volt az egész, az idő is olyan volt, hogy égtek a felhők, olyan sötétség volt, és iszonyú nagy tömegek gyûltek össze a temetőben, az ember nem is gondolta volna. Volt ott egy pódium, amit ők előzőleg fölépítettek erre az alkalomra, ott álltak azok, akik beszédet mondtak, meg a hozzátartozók, Rajk Júlia az akkor tízéves Rajk Lacikával, és ilyen baljós csönd volt, mindenki nagyon meg volt rendülve. (Holda Alice, Budapest)
A magyar híradó képeket sugárzott a temetésről, az már jelezte az elégedetlenséget. Kétszázezer ember volt ott! (Filep István, Debrecen)
Aztán 1956 ,,márciusi ifjúsága?. A pesti, szegedi és debreceni egyetemisták ugyanúgy készülődnek október 23-a előestéjén, mint hajdan Petőfi Sándorék. A MEFESZ - Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesült Szövetsége - előkészületi, egyeztető nagygyûlést tart 22-én este a mûegyetem aulájában. Ott fogalmazzák meg a 16 pontot. Kezdetben 12-re gondoltak épp 1848 emléke tiszteletére, de annyi volt a követelésük, hogy nem fért el ennyiben. És ott határozzák el, hogy holnap szimpátiatüntetést tartanak a lengyelországi megmozdulásokkal. És hol másutt lehetne gyülekezni, mint Petőfi Sándor és Bem tábornok szobránál. Oda özönlenek ama október 23-án a százezrek. És nemcsak Pesten, Debrecenben is van szobor, a Kossuth Lajosé, a debreceni fiatalság, 1956 október 23. legelső felvonulói, akik megelőzték budapesti diáktársaikat is - ugyancsak 1848 gondolatával -, oda tartanak.
Hát ez a nap valami gyönyörû volt! Hát hogy mondjam, nem volt tervezve. Én mentem volna dolgozni. Dolgoztam mint esztergályos. És mentem dolgozni, s látom, hogy a félúton állnak a villamosok. Biztos, valami nagy baleset volt, mondom. Kimentem a körútra, és mondják, hogy tüntetés van. Tüntetés? Hát tüntetés, ami hihetetlen volt Magyarországon. Mindjárt kimentem körülnézni, s láttam az Andrássy úton - a Sztálin úton - kirakva a 16 pontot, hogy mit akarnak. Szabadság, sajtószabadság stb., stb. Ez 23-án reggel volt. (Bródy Solt Iván, Budapest - Wellington)
És akkor az egyetemi hallgatók menete transzparensekkel, engedély nélkül, mert engedély nem volt rá, indult a belváros felé. (Filep István, Debrecen)
Nyolcas menetoszlopba rendeződve haladtunk befelé a városba, a város tengelyén. Énekeltünk, a Kossuth-nótát természetesen: Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, s a folytatást is, s ahogy haladtunk befelé, befelé, jelszavak is elhangzottak ütemesen. Ezek közül a leggyakoribb az volt, hogy: szovjeteket kivonni! A tüntető diákok egy része akkor kivonult, ha jól emlékszem, a vagongyárba, a munkásokhoz, mi néhányan odamentünk a nyomdához. Én csak statisztaszerepet vittem akkor, semmiféle kezdeményező vagy vezető szerepem nem volt. Úgy is mondhatnám, hogy sodródtam, de örömmel sodródtam. (Buda Ferenc, Debrecen)
És Pesten, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Salgótarjánban, Szolnokon, Nagykőrösön és mindenütt Petőfi Nemzeti dalát szavalták a nap szónokai, és mindenütt együtt üvöltötte, bömbölte a tömeg a szavalóval: ,,A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk!?
És a láz ?48-as láz volt, a szabadság fuvallata derítette fel az arcokat, ugyanúgy ott volt a mosoly a tekintetekben, ugyanúgy idegen emberek ölelték, csókolták meg egymást, és ugyanúgy skandálták a jelszavakat.
Csak a jelszavak voltak mások október 23-án. Az időknek megfelelően. ,,Ruszkik ki! Szabadságot Magyarországnak!? Vagy Szegeden: ,,Rákosit a Csillagbörtönbe!? És rázengte a hatalmas tömeg: ,,Ott - a - helye!?
Aztán abban is egy volt 1956 1848-cal, hogy szabadságharcba csapott át, véres, kegyetlen háborúvá alakult, az elnyomott nemzet fiai harcoltak az elnyomóikkal, s vérükkel öntözték meg a haza földjét. Ám az ellenség ekkor, 1956-ban - a száznyolc évvel öregebbé és gonoszabbá vált világban - sokkal kegyetlenebb volt. A tiszta forradalmat szörnyû embertelenséggel, szörnyû gonoszsággal torolták meg, s kegyetlen hazugságokkal mocskolták össze. Haynau még kisiskolás tanuló sem lehetett volna Kádár János mellett. Naponta ácsolták a bitófákat, s e bitófák alatt a hazát és a szabadságot éltető áldozatok - akik ebben egyek voltak az aradi tizenhármakkal, de abban nem, hogy még búcsúlevelet sem írhattak, mint ugyancsak boldogtalan, de mégis szerencsésebb elődeik, s a sírjaikat sem halmozhatják el virágokkal az utódok, mert ez a szörnyû rendszer, melyet Magyarországra zúdított a történelem, még az apák, anyák, hitvesek és testvérek, az utódok gyászát sem volt hajlandó engedélyezni.
*
Úgy látom 1956-ot, mint 1848-at. Nekünk valóban ebben a XX. évszázadban volt sok nem kellemes történelmi eseményünk, ugye, Trianon például, de azt hiszem, hogy mégis ?56 volt a fénypontja a magyar történelemnek. Emberi szempontból nézve szörnyû, szomorú tragédia. A rengeteg ártatlan áldozat, a borzasztó nagy károk, fölfordulás, utána pedig a megtorlás. És mégis: a XX. században a magyar történelemnek a fénypontja volt. Történelmünk egyik legnagyobb eseménye. (Kindernay István, Budapest - Genf)
GAzda József