Hát mi tudunk harcolni, az már igaz. Egyik párt jobban, mint a másik, versengenek, hogy melyik tudja túlharcolni a másikat. Most már nem is politikusaink vannak, hanem harcosaink, akik már minden jogot kiharcoltak egészen az autonómiáig — és azt is ki fogják harcolni, ha a fene fenét eszik is. Mindegy, hogy van-e rá szükség vagy nincs, ők kiharcolják... Mi? Hogy nincs rá szükség? Te milyen magyar vagy? Én harcolok érted, és te nem állsz mellém? Ejsze, félsz?

Igen, sajnos, félek. Mert jó magyar politikus nagyon kevés van a láthatáron. A mi képviselőink egymást hajtják bele olyan nyilatkozatokba, amelyekkel percek alatt millió ellenséget szereznek egész magyarságunknak — utána meg felháborodottan csodálkoznak, hogy a sértett fél nem ül karba tett kézzel... És mindebből semmit sem tanulunk! Hiába voltak a marosvásárhelyi események, melyek után sajnálkozva vettük tudomásul, hogy hetek alatt kivándorolt a város fiatal magyarsága. Mert igenis féltek, és ezért a politikusok felelősek. Azok, akik napokon keresztül kihívták a tüntetőket az utcára, és nem mérték fel a következményeket. Most meg lehet nézni Marosvásárhely nemzetiségi összetételét: a régi székely főváros el van intézve...

Most melyik város következik, tisztelt politikus urak? Egy fogyatkozó nemzetnek, úgy tudom, békés légkört kell teremteni ahhoz, hogy gyarapodjék számban és lélekben. Ez a politikusok dolga. Vagy már rég túlhaladta az egész a magyarság érdekeit?

Magyarnak lenni könnyű például Székelyudvarhelyen, ott megterem az XXL-es politikus, nem úgy, mint a szórványban, ahol leváltják a magyar iskolaigazgatókat. Ezek a magyarok isszák meg a székelyudvarhelyi ünnepi ebédek keserű levét. De mi még ebből sem tanulunk, csak esztelenül harcolunk és harcolunk, míg magunkra maradva teljesen el nem fogyunk.

Csiszér Lőrincz Ábel, Sepsiszentgyörgy