Az 1950-es években kerültem vissza ismét szülőfalumba, Szentkatolnára tanítani. Bár a Máté evangéliuma szerinti tanács nekem is azt sugallta, hogy én sem lehetek próféta a saját hazámban, hivatásom gyakorlása közben falusfeleim részéről semmilyen előítéletet nem tapasztaltam. Életcélomnak tekintettem a tanítói hivatást, s alázattal igyekeztem végezni munkámat. A minden társadalmi és magánjellegû tevékenységet ellenőrző kommunista hatalom elvárásainak is próbáltam formailag megfelelni - Arany Jánossal szólva: igyekeztem hû szolga lenni félig-meddig -, de soha nem feledkeztem meg arról, amire bensőm és hagyományaink köteleztek.
Szentkatolna szülöttjeként jól ismertem az egész falut gyermekkoromtól. Bizonyára családi neveltetésemnek köszönhető, hogy a falusi közösséghez fûződő érzelmi kötődéseimet, ahogy lehetett, erősítettem. A közvetlen, őszinte emberi kapcsolatok segítettek beilleszkednem a falu életébe. Nem volt idegen számomra a falusi iskola munkaközössége sem. Az iskola igazgatónőjétől, Demény Karola tanítónőtől kezdve, akit Linus néninek becéztünk, a többi kolléga is szinte gyermekkoromtól ismert. Kortársaim vagy a nálam idősebb falusfeleim szavajárása szerint mai napig Palika vagyok. Csak egy újabb nemzedékváltást megérve részesültem a megtisztelő tanító bácsi megszólításban.
Számomra hasznos és üdítő szellemi tevékenységet az iskolai szünidők jelentettek. Az önmûvelésnek, a szülőföldön tett túráknak vagy egy-egy külföldi utazásnak voltak ezek kitûnő alkalmai. Persze otthon, a faluban is volt lehetőség szabad, értelmes szellemi kalandozásra, szûkebb baráti körben például. Ilyennek tekintettem a sporthorgászatot is. A víz partját övező csodálatos természeti környezet a horgászatot számomra eszményi sporttá avatta. Sőt, még ennél is több volt!
A horgászás titkaiba, élvezeteibe atyai barátom, Vitos Lajos kántortanító és Dénes Gyula technikus barátom vezetett be. Ha nem volt kapás, a víz partján bőséges idő jutott a társalgásra, egymás gondolatainak a megismerésére. A változó eredményû horgászgatás közben észre sem vettük, hogy eljött az ökörnyálzászlókat lengető szelíd ősz...
Nyárias. meleg idővel köszöntött ránk abban az évben az iskolakezdés napja. A tanévnyitó utáni gyûlésen Linus néni ismertette a tennivalóinkat, beosztotta vasárnap délelőtti szolgálatra a kollégákat. A gyûlés utáni első utunk Lajos bátyámmal most is a Feketeügy partjára vezetett.
A tanév megkezdése utáni egyik szombaton aztán Linus néni váratlanul röpgyûlést hívott össze. Közölte, hogy a felsőbb pártszervek utasítására aznap délután három órára gyûlést írtak ki, amelyen kötelesek vagyunk megjelenni. Azt is megsejtette, hogy az elvtársak a Magyar Autonóm Tartománytól jönnek. Mivel ez a gyûlés számomra a bemutatkozást is jelenthette volna, azon mindenáron meg akartam jelenni. Szóval, agyamban a gyûlésen való megjelenés fontossága motoszkált, nem is igen figyeltem egyébre, csak amikor a nevemet meghallottam, hogy másnap nekem kell a tanulók vasárnapi foglalkozását vezetnem egy kolléganővel együtt. A rám osztott feladatot tudomásul vettem.
Órák után Lajos bátyám indítványozta, hogy arra a rövid időre, ami a délutáni gyûlésig van, ne menjünk haza, inkább sógorom kertjén keresztül sétáljunk ki a Feketeügy partjára, és nézzük meg, van-e haljárás. A kertben szedett barna és zöld szöcskékkel úgy próbálkoztunk, hogy egyet-kettőt bedobtunk az örvénylő vízbe, és vártuk, mikor kapja el egy hal. Közben észre sem vettük az idő múlását. Amikor észbe kaptunk, gyorsan félbeszakítottuk szórakozásunkat, de így is késve értünk az iskolához. Lajos bátyám a tanári szoba ajtójához érve kopogott, majd határozott mozdulattal benyitott. Láttuk, bent volt minden kollégánk, az iroda hosszú asztala körül ültek. Mire a barátom fél lábbal belépett az ajtón, az asztalfőn ülő elvtárs bariton hangján rászólt: - Elvtárs, ne zavarjon, gyûlésen vagyunk! Mivel az asztal körül ülő kollégák közül egy sem szólalt meg abban a légyzajmentes csendben, barátom a másodperc töredéke alatt kihátrált, és becsukta az ajtót maga előtt. A gyûlés számunkra ily módon való befejezése után vegyes érzésekkel, rossz előérzettel mentünk haza ebédelni.
Lévén, hogy a szombat délutáni programot Dénes Gyulával előzetesen már megbeszéltük, ebéd után ismét a Feketeügy partja felé vettük utunkat. Estefeléig horgásztunk, közben a gyûlésről való távolmaradásunk esetleges következményeit latolgattuk. Csapnivaló hangulatban sétálgattunk hazafelé át a Tófenéken, amikor az egyik kapuból a mindig mosolygós Pakó Dénes bácsi lépett elénk köpcös alakjával. Meg is szólított: - No, Palika, áll-e még a mondás, hogy halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász? - Eltaláltad, Dénes bátyám - mondtam erőltetett mosoly kíséretében.
A szombati nap eseményeiről persze szüleim előtt bölcsen hallgattam, édesapám ugyanis a pontosság és kötelességtudás megtestesítője volt, a hazug embert meg egyenesen gyûlölte. Másnap, vasárnap reggel már kilenc óra tájban hátrasétáltam kertünkbe, ahonnan jól el lehetett látni az iskola udvaráig. Így akartam megtudni, hogy gyülekeznek-e a gyermekek, de ott egy árva lelket sem láttam. Mire visszaértem a kert végéből a házunk előtti udvarra, édesapám azzal fogadott, hogy fiam, téged kerestek. Itt járt valaki, akitől azt üzenték, hogy menj a plébániára, vár ott egy ember. Útban a plébánia felé az motoszkált az agyamban, hogy talán a gyermekek a templom előtti pázsiton játszanak, s mivel én vagyok a szolgálatos a mai délelőttön, valaki illetékes ellenőrizhette tevékenységünket, s éppen azt nehezményezte, hogy a tanulók a templom közelében vannak. De már jó távolságra a plébánia kapujától megpillantottam az esperes úr egyik hozzátartozóját, Sófalvi Gyurka egykori évfolyamtársamat, aki Csíkból érkezett látogatóba a paphoz. Örömmel üdvözöltük egymást, az indulófélben lévő plébánosunkat csak egy rövid Laudéturral üdvözöltem, aki lovas kocsijából visszaszólva még megkérdezte, hogy van édesapám.
Gyorsan telt az idő beszélgetés közben, már delet harangoztak, mikor hazafelé indultam a plébániáról. Utamat az iskola felé vettem, ahol teljes volt a csend, s ez egyben meg is nyugtatott egy kicsit. A szombati gyûlés viszont nem ment ki a fejemből. Alig értem haza, édesapám ismét azzal fogadott, hogy fiam, voltál-e a parókián, mert egy ember megint keresett. Megkérdezte, hogy hol van a tanító elvtárs. Apám ekkor visszakérdezett, hogy hát egy órával előbb nem maga hívatta? Megmondta azt is, hogy még akkor elment a parókiára, úgyhogy ott kell lennie a papnál. - Az illető aztán tovább nem érdeklődött, sarkon fordulva, köszönés nélkül elsietett - mondta apám. - Na, jó gyakran keresnek a mai napon - gondoltam magamban, de az egésznek nem tulajdonítottam nagy fontosságot.
Ebéd után újból indultam horgászni a barátaimmal megbeszélt helyre, a Bálintok körül. Barátaim megelőztek, ők már a víz partján el is foglalták állásaikat. A szombat délutáni hiányzás következményeiről Lajos bátyám sem tudott meg semmit.
Tévedtünk, amikor azt gondoltuk, hogy a halak kapva kapnak majd az uzsonnán. Felszínen horgászva sem akadt egyetlen hal sem a horgainkra. Barátaim az öreg fûzfa árnyékában kényelembe helyezték magukat, mivel tudták, hogy kapás esetén az orsó csörgő hangja meg szokott szólalni úgyis. Jómagam a mart árnyékéban ülve pár percig csodáltam azt a színpompás formavilágot, amit csak az érintetlen természet kínálhat az embernek, s amivel, mondhatni, esztétikai gyönyört idézhet fel a horgászban és a természetjáróban. Elnéztem, hogy a part csigolyás szegélye feletti dús növényzet útvesztői között milyen tökéletes pontossággal navigáltak a kecses szitakötők. Isten csodálni való teremtményei a természetnek ezek a smaragdzöld, türkizkék és halványlila, csillogó szárnyú miniatûr helikopterei. Majd tekintetem körbejárta az egész felső-háromszéki medence horizontját, peremén a kéklő Kárpátok karéjának viharvert ormai letûnt idők emlékét őrző várromoknak tûntek, amelyeknek építőköveit benőtte a bozót, az erdő rengetege. Mint egy mérhetetlen és mesteri akvarell tárult elém a táj. A völgyek hajlataiból itt-ott kiemelkedő fehér templomtornyocskák a körülöttük meghúzódó székely falvak jelenlétéről árulkodtak.
Szemlélődésemből Lajos bátyám hangja zökkentett ki. - Te Pali, a múlt vasárnap, amikor a Kerülőmarttól az eső hazazavart, hol is hagytad abba történetedet? Az éppen egy hete abbahagyott történetet tehát, hagyományainkhoz híven, folytatnom kellett. Akkor éppen a Mattis-Teutsch János brassói kiállításán szerzett élményeimet osztottam meg velük. Éppen rá akartam térni egy másik, a négy évszak tematikájú, az 1940-es években látott tárlatra, amikor a zápor reánk zúdult.
Közben előkerült a kis konyakos üveg, s köszöntöttük a közeli vashídon éppen átrobogó, mifelénk tréfásan berecki gyorsnak emlegetett személyvonatot. - Szóval, hol is hagytad abba a történetet? - kérdezte újból, miközben akkurátusan kényelembe helyezte magát, s merengett az érdekes formájú felhőalakzatokon. A kiállításon szerzett élményeim felidézéséhez igazán kedvező hátteret és díszletet biztosított az aznap délutáni természeti környezet. El is kezdtem beszámolómat. Tényleg nagy hatást tett rám annak idején az a tárlat, amint a kiállítótermekben szemlélhettem az élénk színû olajfestményeket, akvarelleket, pasztelleket, grafikákat, s közben szólt a Vivaldi-zene, az Évszakok címû opus. Vivaldi nevét hallva Lajos bátyám megköszörülte torkát, és elkezdett dúdolni egy részletet. - Majd odahaza a harmóniumon el fogom játszani neked! - mondta csillogó szemekkel.
A tavaszt idéző képek hóvirágot szedő lányokat, barkabomlást, barackfavirágzást ábrázoltak. Egy másik munka virágos réten, fejüket virágkoszorúval díszített lánykákat örökített meg, bizonyára a Bújj, bújj, zöld ág egy epizódját. Ebben a teremben találkozhattam Szinyei Merse Pál remekmûvével, a Majálissal is, ahonnan aztán szinte a Vivaldi-zene hullámai vittek át a következő, a nyarat bemutató terembe. Nem egy Aratás címet viselő munka emlékeztetett gyermekkorom nyaraira, a falusi aratásokra. Csaptatós kaszával rendet vágó férfiakat, marokszedő asszonyokat, kévekötözőket elevenítettek meg, keresztekbe rakott kalangyák hosszú sora tûnt fel. Egy akvarell az erdei tisztáson legelésző juhnyájat örökített meg, ami felidézte bennem Lotz Károly Alkonyat címû alkotását. - De ha már Lotz Károlyt említettem, el kell mondanom, amit ti nem is sejtetek - egyre jobban lendületbe jőve magyaráztam ezen a vízparti tárlatvezetésen -, hogy a mûvész egyik közeli leszármazottját, Lotz Annát egyik rokonunk, Cseh Imre vette feleségül, és hozta el a felvidéki Ipolyságról Szentkatolnára. A mûvészi tehetséggel megáldott asszony szétszóródott alkotásairól már alig lehet tudni valamit?
A tárlat egy másik munkája, egy parkrészletet virágágyással ábrázoló akaratlanul is a nagyborosnyói házam virágoskertjére emlékeztetett, melynek kapcsán ismét elkalandoztam magától a tárlat ismertetésétől. - Nem is tudtam, hogy Nagyborosnyón háztulajdonos vagy! - csodálkozott el Gyula barátom. Elmondtam aztán, hogy ennek a háznak a története olyan, mint a mesebeli hoztam is, nem is ajándék. Gyermekkorom nyarait ugyanis mindig Nagyborosnyón, keresztszüleimnél, nagynéném családjánál töltöttem. Ez a gyermektelen család mint kedvenc gyermeket engem tartott egyedüli örökösüknek. Én is őszinte vonzalmat, szeretetet éreztem irányukban. Nagyon tudtam csodálni keresztanyám virágoskertjének színpompás virágágyait gyermekségem éveiben. A virágoskertben gyönyörködve keresztanyám meg is jegyezte egyszer: - Palikám, halálunk után ezt a szép kertet neked is úgy kell gondoznod, ahogy én gondozom. Erre akkor ígéretet is tettem.
Szóval, ezt a kertet is felidézte bennem a tárlat egyik nyári képe. Különben keresztanyám házát a színekben tobzódó virágoskerttel a család egyik angyalosi barátja, Bene József festőmûvész még akadémista korában meg is festette. Na de közben teltek az évek, és keresztszüleimre nehéz napok köszöntöttek. Keresztapám halála, aztán a kollektivizálás keresztanyámat minden létalapjától megfosztotta. A magas kort megért, jövedelem nélkül maradt, betegessé vált keresztanyám a szóban rám hagyott házat kénytelen volt életjáradék fejében eladni. Ezt a tényt viszont csak a halálos ágyán mondotta el nekem. Ekkor kért meg, hogy a bentvalójukról készült Bene József-festményt hozzam el, legyen az enyém. Így hát a rám hagyott ház helyett csak a róla készült kép lett az én örökségem. - Na, hát eléggé érdekes örökséget kaptál! - jegyezte meg Gyula barátom.
Megbizonyosodva napi eredménytelenségünkről, noteszemből kiszakítottam egy lapot, amelyre a következőket írtam: Vitos Lajos, Dénes Gyula és Bakk Pál megállapította, hogy a hal nem jár. - Nagyszerû! - ujjongtak barátaim. A lapon feltüntettem a helyszínt és időpontot, s utóiratként azt, hogy a levél megtalálója komoly természetbeni jutalomban részesül. A cetlit összecsavartam, s a megüresedett üvegbe helyeztem, jól lezártam, s bedobtam a Feketeügy kellős közepébe. Palackpostánk szabadon úszhatott boldog megtalálójáig.
(folytatjuk)
BAKK PÁL