Hamvas Béla a huszadik század egyik legvakítóbb szelleme, egyúttal legkülönösebb sorsú gondolkodója volt. Németh László barátságuk idején, a Kerényi Károly vallástörténésszel közösen szerkesztett Sziget címû folyóirat éveiben egy róla szóló pompás esszében szomorúan állapította meg, hogy ragyogó esszéivel különösen zugfolyóiratokban lehet találkozni. S mindent megtett azért, hogy Hamvas írásai méltó helyre kerüljenek. Így jelent meg a népi írók foyóiratában, a Válaszban több kiváló tanulmánya, köztük a Bizánc címû esszé, amelyből alább közlünk néhány fulmináns részletet, hiszen azóta sem jelent meg, s az eddig huszonhárom kötetet számláló életmûsorozatban sincs benne! Zárójelben még annyit, Hamvas igazi kálváriája a fordulat után kezdődött, amikor képzőmûvészeti tárgyú, feleségével, Kemény Katalinnal közösen írt könyvét maga Lukács György támadta meg és utasította el. Ezután raktárosként tevékenykedett, s a közlés minden esélye nélkül írt 1968-ban bekövetkezett haláláig.
Újrafelfedezésére csak az ,,enyhülés? éveiben, a nyolcvanas években került sor. Először nagyregényét, a Karnevált adták ki, majd a kilencvenes évek elején megkezdődött összegyûjtött mûveinek kiadása.
Bizánc címû esszéjét 1934-ben írta, amikor már lehettek tapasztalatai a bizánci hatalomgyakorlás továbbéléséről két változatban is: a hitleri Németországban és a sztálini Szovjetunióban?
Bogdán László
Bizánc (Hamvas Béla)
(részlet)
Bizáncot - KONSTANTINOPOLIST - nem a Római Birodalom természetes érdeke emelte, hanem a császár hiúsága. Emléket akart állítani önmagának. Kolosszális méretû porfíroszlopra állíttatta szobrát, és azt hitte, hogy a város olyan zarándokhellyé lesz, mint Delos vagy Jeruzsálem. Odaterelte papjait, katonáit és hivatalnokait. Kirabolta Görögország, Itália, Kis-Ázsia, Észak-Afrika templomait. Szobrokat, oszlopokat, kincseket hajószámra hozatott új rezidenciájába - ezek voltak azok a remekmûvek, amelyeket a falakról DANDOLO kereszteseire dobáltak. Egyetlen templomban 427 szobor állott. ,,Konstantinápoly felépül - mondja HIERONYMUS -, mialatt a többi város romba dől.? ENNAPIUS ingerültebb: ,,A meghódított városokból rengeteg népet gyûjtött Bizáncba, hogy legyen elegendő számban ittas csőcseléke, amely a színházban tapsol, ha ő megjelenik.? Az új lakosság nagy része naplopó volt. A császár élelmezte őket. ,,Egyiptom, Szíria, Kis-Ázsia valamennyi gabonaszállítmánya alig volt képes megtölteni gyomrukat.? De a császár meg volt elégedve. Más csak szobrot állít önmagának, DIOCLETIANUS legfeljebb palotát épít Salonában; ő egész várost emel.
A várost Konstantin becsvágyó gőgje alapította. Ez a lelki atmoszféra ott ült ezer esztendeig, mindaddig, amíg SZOLIMÁN el nem foglalta. Konstantin caesar és főpap volt egyszerre. Sőt - abból, amit tett, gyakran az tûnik ki, hogy istennek hitte magát. A hit az ő részéről nem volt egészen őrültség. Intelligenciában alig mérkőzhetett vele valaki. Politikai zsenialitásban meg éppen senki. Ezenfelül Konstantinnak szerencséje is volt, vagy ahogy a mai pszichológia mondaná: kitûnő ösztöne. Aki pedig intelligencia, lángész és jó ösztön fölött rendelkezik, bizonyára félisten. A másik felét a császár hiúsága nem vette észre.
Konstantin sohasem ingott meg. Megölette családtagjait, rokonait, legjobb barátját, SOPATER filozófust, valószínûleg nem egészen nyugodtan, de minden habozás nélkül. Ennek ellenére Konstantin nem volt vérengző. Mindig tudta, mit cselekszik, főképpen tudta, hogy szerencsés - csak fölfelé mehet, s így többet nyer, mint amennyit veszít.
Mikor legnehezebb problémájához ért, és a kereszténységet választotta a pogánysággal szemben, érezte, hogy ezzel élete legnagyobb feladatát megoldotta. Konstantin jól mért: az egyik oldalon a gazdag, de züllött pogányság hitének néhány bágyadt foszlányával, amit már csak a történelem tehetetlensége tartott fenn; a másik oldalon a cseppet sem rokonszenves, de virulens és néha borzalmas erővel feltörő tömegszenvedély. Talán érezte, ha nem választja, el fogja söpörni. Félt tőle. Amíg megtanulta megvetni. Mert az autokrata megveti azt, amitől nem fél. A választás sikerült: megfékezte és szolgálatába hajtotta a gazdátlan elemi energiát. Így rátehette kezét a már félig illegitim vagyonra. Politikája sok pénzbe került, mint ahogy a politika sok pénzbe kerül, és minél nagyobb, annál többe. De a pogány templomoknak volt elég kincse, s tudta, hogy új híveinek nem szerezhet nagyobb örömet, mint ha parancsot ad kirablásukra.
A keresztyén egyház minden tettét megtapsolta. Hálás volt, mert hatalomra emelte. Konstantin tudta, hogyan használja fel ezt a hálát. A Római Birodalom adminisztrációja korrupt volt; a hadsereget a barbárok szaturálták, a kor is rafináltabb, bensőbb, lélekszerûbb. Igazi uralkodó volt, és nem elégedett meg a felszínen való uralkodással: az egész birodalom minden emberét a gondolatok legtitkosabb rejtekéig a markában akarta tartani. A keresztyénség önként kínálkozott. ,,A klérust - mondja BURCKHARDT - hatalmi szervvé organizálta? s az a hatalmának legkészebb szolgája lett.? Az egyház volt az az eszköze, amellyel az embereknek még a gondolatát, vágyát, képzeletét, álmát is befolyásolta. A vallás - a legfüggőbb függés - mint az uralom eszköze. Konstantin találmánya. Bizánc alapja. Caesaropapizmus.
A KERESZTYÉN PÜSPÖKÖK KÖZÜL egyetlenegy sem volt, aki látta, hogy Konstantint nem a vallásos meggyőződés vezette. Abból, ami a niceai zsinaton történt, ez világosan kitûnik. Névleg vallási ügyről volt szó, valójában nagyon is világi, sőt pénzügyekről, az, amit EUSEBIUS ír, egyetlen szavában sem megbízható. Még a zsinaton részt vett püspökök számát is meghamisítja: azt mondja, 318 püspök volt jelen, de amint később kiderült, a 318-as szám célzás a Genezis XIV. fejezetére. A gyülekezetet ,,első pünkösd ismétlődésének? nevezi, s az ,,apostoli kör másának?. A zsinatot követő vacsoráról így ír: ,,ami itt történt, minden leíráson felülemelkedett. Kivont karddal császári testőrök álltak a császári palota kapujában - de az Úr emberei félelem nélkül haladtak el közöttük (mennyire félhettek!). A püspökök egy része a császár asztalához ült, a többi jobb és bal felől foglalt helyet. Az ember azt hitte - teszi hozzá, éspedig minden gúny nélkül -, hogy Krisztus mennyei birodalmát látja.? Ez a ,,Vita Constantini? tónusa, amelyről az ember igazán nem tudja, hogy a szerző annyira jámbor vagy oly mértéktelenül arcátlan.
A zsinaton győzelmet aratott a ,,bizantinizmus, vagyis az orthodoxia, ami ugyanaz?. ,,A bizánci bazileusz a mennyei felség királyi mása lett.? Ez kellett Konstantinnak. S amikor ez kitûnt, már késő volt. Néhány évvel Konstantin halála után a püspökök új zsinatra gyûltek össze Milánóban, akkor már CONSTANTINUS így mordult a civódó papokra: ,,Az egyház törvénye az, amit én akarok.?
Prokopioszban - Justinianus császár titkárában - nem volt meg Eusebius gyermekes és elvetemült képmutatása. Urának ügyeit valószínûleg jól elvégezte, amikor aztán egyedül maradt, úgy állt bosszút, hogy mindazt, ami körülötte történt, feljegyezte. Volt mit. THEODORÁRÓL, a ketrecfelügyelő lányáról, aki az utcasarokról került a trónra; az udvar előkelőségeiről, akik csak három dolgot vettek komolyan: a cirkuszt, a léderséget és az ivást; az állam rendjéről, amit eléggé jellemez ezzel az egyetlen szóval: ,,leélazia?; végül magáról a császárról, aki Theodora férje volt, az előkelőségek ura, az állam rendjének őrzője, s ezenkívül oly sok más, hogy az Anekdoták vastag kötete sem győzi tulajdonságainak felsorolását.
Prokopioszt bántotta az is, hogy Justinianus belenyúlt az emberek zsebébe, és kivette pénzüket, de ez kevésbé. Hiszen azt ő is tudta, hogy ,,tolvajok, rablók, uzsorások és spekulánsok önzése végeredményben szerény és igénytelen: elvégre alig lehet az embertől kevesebbet akarni, mint a pénzét?. Ami Prokopiosznak fájt, az volt, hogy Justinianus ezt nem kivételesen csinálta, hanem rendszeresen, nem néha, hanem mindig, s végül nem mint visszaélést, hanem mint jogilag helyeset. Nem látta, hogy ez volt Justinianus világtörténelmi újítása. Prokopiosz moralista volt. Hitt abban, hogy az államok fenntartója az erkölcs. Tacitusi idioszinkráziája volt minden erős, véres, de minden finom és rafinált iránt is. Valószínûleg olvasta THUKYDIDEST, de nem tanulta belőle meg azt, hogy milyen igen nagy különbség van a primitív közösségek szellemisége és népesebb, gazdagabb, kulturáltabb társadalmak komplikáltága között. Civilizált államok kormányzásához pusztán az erkölcs gyenge - egyéb, hathatósabb módszerekre is van szükség. Prokopiosz nem volt pszichológus, és nem volt történelmi érzéke. Nem látta, hogy a császár tulajdonképpen mit csinált: fölfedezte a jog pénzügyi hatalmát, a trón felé irányított minden jövedelmet, és ezzel Bizánc életét száz évekkel meghosszabbította. Justinianus zseniális ember volt, de nem politikailag zseni, mint Konstantinus, hanem jogász zseni. Mit jelent zseninek lenni? - elérni mindent, amit az ember elérhet. Hogy valaki ezt politikával vagy joggal teszi, igaz, elég fontos, de csak árnyalati különbség. Justinianusnak különös érzéke volt ahhoz, hogyan teheti törvényessé ama eljárást, hogy az egész birodalommal úgy bánjon, mint saját tulajdonával. Rendeletekkel új jövedelmi forrásokat nyitott meg, találékony volt a pénz elővarázsolásában, biztosította a lehetőséget, hogy a császár egyszerûen magához vegye az egész állam minden vagyonát. Mindezt alaposan és példát mutatva: tudósaival megíratta a nagy jogi kódexet, mely eleve szentesíti mindazt, amit a császár csinál.
Ha gazdag ember halt meg, végrendeletet hamisított, amelyben az illető pénzét az államra hagyta. Az ilyen végrendeletet megtámadni nem lehetett.
Mesterséges följelentéseket íratott jómódú emberek ellen, s ezeket pénzzel kellett megváltani.
A gazdagok elkövethettek bûncselekményeket, fizettek, és nem esett bántódásuk.
EL?DEI A HIVATALOKAT ELADTÁK. Justinianus, mielőtt császár lett, esküjében azt mondta: ,,őseim ebben a pontban eltértek az igazságtól?, s így folytatta: ,,ha eskümet nem tartom meg, legyek átkozott itt és a túlvilágon, váljak Júdássá, az Úr árulójává, lepjen el a pestis, és Kain átka fogjon?. De a hivatalokat még abban az évben eladta, s amikor a hivatalnokok mértéktelen rablásai miatt a tartományok fellázadtak, kormányzóit elzavarta. Aztán új módszert eszelt ki: a bérbeadást. Hivatalait árverésen egy évre vették bérbe. A gondolat évenként háromezer aranyat jövedelmezett. Justinianus szerette ezt az összeget ,,égből pottyant pénzecskének? nevezni.
A kormányzásnak e módja mögött ott állott a jogi kódex - az a jogi rendszer, amely a modern jogra oly nagy hatással volt.
A NÉPEK ÖSZTÖNE URALKODÓIKBAN NYILVÁNUL MEG. Beteg népek uralkodói felélik az állam erejét - alattuk és utánuk az az ország egyre gyengül. Egészséges népek uralkodói biztosítják az ország történelmi állóképességét. Justinianus tudta, hogy zsenijének csak addig van hatása, amíg él: de ő az erőtlenek és tehetségben szegényebbek számára is biztosította a helyes uralkodás lehetőségét. Bizánc még csak kétszáz esztendős volt: jó ösztönû, egészséges birodalom - még érezte, hogy sokáig és nagy szerepe lesz. Konzerválta magát. Ez a konzervátor volt Justinianus.
Bíborbanszületett Konstantin uralkodásának külső körülményei teljesen bizánciak voltak. Hogy ez mit jelent, már az előbbiekből kitûnt. A császár azonban nem volt alkalmas az uralkodásra, sem a kormányzásra, másra bízta - ő ezalatt könyvet írt a kormányzásról és az udvari szokásokról.
Az udvari ceremóniáról írt könyve a világtörténelem legalaposabb és legrészletesebb etikettje. Pontosan leírja az ünnepi körmeneteket, fogadásokat, avatásokat, ünnepi aktusokat, audienciákat, cirkuszba vonulást, azt, hogy mi a teendő, ha az uralkodónak fia születik, mit kell tenni, amikor megkeresztelik, és mit akkor, ha a haját megnyírják. A szertartások száma több mint négyszáz.
Az etikett célja Burckhardt szerint az volt, hogy ,,arra nem hivatottakat nyilvános fellépéstől visszatartson - növelje a hatást, amennyiben minden szereplőnek megszabja a helyét, öltözetét, viselkedését - végül a tömegre azt a hatást tegye, hogy az udvar messze felül áll a közönséges élet fölött? a véletlennek, természetnek semmi szava sem lehetett, s ünnepeken, amikor a népnek kötelessége volt elragadtatást kifejezni, bemondók - kraktoi - az eksztázis szavait előénekelték?.
A ceremónia: öltözködés, tilalom, rejtőzködés, formula - csupa mutogatás, demonstráció. A mutatás - a forma túlhangsúlya. Mindig annak a jele, hogy akörül, amit ennyire mutatnak, valami nincsen rendben. Hibás. Beteg. Az is megtörténik, hogy teljesen hiányzik.
Alapvető különbség van a természetes gesztus és a színészi demonstráció között. A természetes gesztus a maga organikus bonyolultságában jelenik meg. A színészi demonstráció túlmegy ezen: nem az, ami, hanem az, aminek látszani akar. A ,,mutatás? eggyel magasabb hely felé utal, mint a természetes gesztus, s ebből következik, hogy eggyel alacsonyabb helyen van.
Más a viselkedés, és más a modor. Ahol a természetes viselkedésben hiba van, a modor ott jelentkezik. A szegénység úgy árulja el magát, hogy túl gazdagnak mutatkozik abban, amiben szegény. Nem elégszik meg saját magával: külső elismerésre van szüksége. Hatásra dolgozik. Színész lesz. Élete színházzá változik. És a színházban ,,nincsen magány, a tökéletesség nem tûri a tanúkat? a színházban az ember nép lesz, csorda, nő, szavazópolgár, idióta? az ember a hatást akarja, mindenáron az espressivót?.
A ceremónia a lelki háttér nélkül való hatásvadászat, színészi produkció, amely egyet akar: magasnak, elérhetetlennek, előkelőnek, isteninek látszani.
(...)