
A mûvészi teremtés misztérium. Ha nem is tudunk életet teremteni, de vonallal, színnel, tárggyal megváltoztathatjuk embertársainknak a világhoz, a dolgokhoz fûződő kapcsolatát - írta egyik kihívó vallomásában Baász Imre, akinek először 1994-ben Budapesten a Váci utcában nyílt meg retrospektív kiállítása. Erről az árkosi Istálló Galériában látható Baász-grafikák is meggyőzhetik a kételkedőket. Számomra, aki jó másfél évtizedig közvetlen közelről figyelhettem e mûvek születését, a grafikák kapcsán a legfeltûnőbb mégis az, hogy mennyi a variáció, hogy ugyanazt hányszor mondja el másként s mégis ,,ugyanúgy?, hogy mennyire sorozatokban, rétegekben építkezik - felfogása szerint semmi nincs egymaga -, hogy a hajdani, az amnéziás kortársak emlékeiben már eltorzuló, végérvényesen a legendába költöző gesztusain túl (polgárok híján az elvtársakat ,,pukkasztotta?, elmenve a váltakozó tûréshatárokig!) vissza-visszatérő alapjelképeivel - például kapocs, biztosítótû, madár, tükör stb. - mennyire érzékeny membránként reagál a megalázottság, az elnyomás, a terror különféle formáira. Egy szabadabb világban - mert nyilván erre is vannak jelek és példák páratlanul sokrétû, változatos mûvészetében -? a zöldek, az alternatívok célkitûzéseire is visszhangzott volna. Gondoljunk A föld sebei címû kiváló grafikasorozatára, A megmaradás esélyeire, A város elhagyásának egy módjára, fotóira, rajzaira. Érdekes, hogy nagy sorozatai esetében mindig több mûfajjal kísérletezett, bizonyos mûfajok együttes jelentkezéséről, összefonódásáról is lehetne és kellene is beszélni. A grafikák, fotók, festmények, videók, akciók mellett, tőlük bizonyára nem függetlenül, feltûnnek a tárgyak is. Az áldozat mitológiája címû térelrendezésének központi motívuma, az ing - egy alakot sejtetve természetesen - itt festményben reinkarnálódik, pontosabban a festmény felső részén. Az alsó rész ennek az ing sugalmazta alaknak (!) a minuciózus aprólékossággal kidolgozott tükörképe. A kép a rámára fel van tûzve, mintegy ki van kötve, s újra megjelenik a nyolcvanas évekbeli Baász-mûvek egyik ,,anya?-jelképe: a kapocs. Ez a festmény amellett, hogy igen erőteljesen fejezi ki Baász grafikáiban és térelrendezéseiben, több médiumot is összekapcsoló mûveiben kibontakozó világértelmezését, ,,filozófiáját?, mintegy visszamenőleg is igazolja ama döntést, melynek parancsára, sugallatára a Mûvész kivette magát a Képből, ,,elvitte? a faltól. Hogy több mûfajt összekapcsolva új és új, megismételhetetlen és mégis egymást végtelen menetben folytató, egy-egy kiállításhoz kötött, de korántsem csak a tárlat imaginárius és mégis konkrét terén belül érvényes mûvet teremtve keresse ÚJABB önmagát.
1991-ben egy sepsiszentgyörgyi kiállításon, ahol először szembesülhetett a közönség Baász mûveinek többségével, ahol először történt kísérlet egy alkotó negyedszázad mûveinek bemutatására, Baász Imre haláláról fantáziáltam egy azóta megmagyarázhatatlan módon, rejtélyesen eltûnő (?) novellámban, amelyet szerencsére, mert a Mûvész nem érkezett meg a kiállítására, nem olvastam fel. Arról szólt, hogy sikerei csúcsán Baász Imre váratlanul eltûnik tisztelői, mecénásai, szerelmei, tanítványai, hódolói, tisztelői és nagyszámú ellensége elől? Volt, s már nincsen? Akkoriban készített rajzokat Abdul Alhazred Krisztus előtt 738-ban Damaszkuszban írt rejtélyes mûvéhez, a Necronomiconhoz, a holtak könyvéhez, s ugyanolyan balul végezte, mint az őrült arab alkimista, akit egy szörnyeteg falt fel az utcán fényes nappal? A Necronomicon kapu is, féregjárat, melyen az univerzum egy rejtett dimenziójából átjönnek a ,,régi öregek?, akik az ember előtt uralták a földet, de az Isten, pontosan a fekete mágia gyakorlása miatt, számûzte őket egy másik rejtett dimenzióba, de nem adják fel, a kapu előtt várakoznak, a kapuk előtt állnak, mint Ghtulhu, aki a vizek mélyén alszik, de ébredésére vár Hastur, a kimondhatatlan, Yag-Soth, a szentségtelen tudás őre, Shub-Niggurath, Nyarlathotep, a küldött, és mind a többiek, akiket Baász élvezettel rajzolt... A novella arról szólt, hogy Baász eltûnésével rés keletkezik, amelyet valahogy el kell tüntetni, meg kell teremteni a mítoszát.
Ezekkel a dolgokkal nem jó játszani, Baász váratlan, korai, tragikus halála előtt - a huszadik századi orvostudomány örök dicsőségére vérmérgezésben pusztult el - lázálmaiban, szenvedve is rajzolt, s utolsó látomásaiban megelevenedtek a Necronomicon szörnyei. Lázálmaiban, ,,búcsú?-jában, szenvedéseiben Baász Imre talán azért is rajzolta ezeket az elborzasztó mûveket, mert igenis hitte, hogy amit lerajzol, azt birtokolja is. És bizonyára súgott neki Hypnosz is, az álmok különös istene, aki azóta sem hagyta el őt, mert ki tudja, mi van a halálon túl, a mulandó test pusztulása után mi történik a halhatatlan lélekkel?!
Tarthatnak őrültnek, de hiszem, hogy Baász Imre, ha egy másik, számunkra láthatatlan alakban is, de él, és itt van közöttünk. Egy rejtett dimenzióban talán már készül másik életmûve is ezzel a ránk hagyott e világival párhuzamosan, sőt, szimmetrikusan. Micsoda perspektíva, mondhatná, és legyintene kedves, szép szokása szerint önmagához hû, bátor életalázatával, miközben azért kajánul figyelné, mint most a kiállításmegnyitón is, hogy ki mit mond róla, és nevetve konstatálná, hogy megmaradt barátai Havanna rumot isznak a tiszteletére, tegnapi kedvenc italát, mely ürügyén özvegye tévedhetetlen biztonsággal állapította meg - Illyés Gyula óta tudjuk, az orr a legfőbb értékmérő -, hogy ,,olyan Baász-szag van?? Amire Imre árny- vagy szellemalakja bizonnyal harsány nevetésben tört ki, mégsem élt hiába, s aztán jött Hypnosz, az álom hozzá hû istene, és vitte tovább végtelen útjain? Hiszem, hamarosan találkozunk ismét, s már nem válunk el soha?
Bogdán László