Ezerkilencszázötvenhat: A Golgota útja

2006. július 22., szombat, Archívum 2003–2007

22.
,,Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk.?
(Tamási Áron)
Forradalom! Forradalom!
Igen, elkezdődött. Elkezdődött Dávid és Góliát harca. Fegyverropogásra ébredt Budapest népe. És csak csodálkozhattak a felébredők, a felébredő öreg és középkorú megkínzottak, az elhurcoltak vagy elhurcolásból visszatértek, a megviselt emberek, a megviselt nemzet tagjai, hogy milyen furcsa is ez az élet. A rendszer milyen sokat törődött az ifjúság megnevelésével, az ifjúság átnevelésével, és íme, az az ifjúság, mely az iskolákban, egyetemeken egyebet sem hallott, csak hazugságot, látja az igazat, látja az igaz helyzetet. És az az ifjúság, mely hivatalosan soha nem hallotta, hogy nemzet vagy hogy magyar haza, és azt sem, hogy elnyomott nemzet, és azt sem, hogy szovjet megszállás, és mely alig tudhatta, hogy mi az: piros-fehér-zöld, vagy mi az, hogy Hazádnak rendületlenül?, vagy mi az, hogy Isten, áldd meg a magyart, most szinte egyik pillanatról a másikra nemzetté lett! Az az ifjúság, mely csak a dicsőséges felszabadulásról, a felszabadító szovjet hadseregről, a nagy Szovjetunió segítő barátságáról és a gyermekeket szerető Rákosi elvtársról, a nagyszerû fejlődésről hallott, most ráébredt magyarságára, ráébredt saját emberi méltóságára, felelősségére és nemzetével szembeni kötelességére. Arra, hogy: ,,Tûrj érte mindent, ami bánt, / Kínt, szégyent és halált, / De el ne szenvedd, el ne tûrd / Véred gyalázatát.? És nem tûrte, nem tûrhette tovább, fegyvert ragadott a vérünk meggyalázói ellen, a dicsőséges felszabadítók ellen, fegyvert ragadott Rákosi elvtárs, Gerő elvtárs megsegítő jótevői ellen, és elszánta magát arra, hogy ha kell, odadobja életét is, de úgysem akar tovább hazugságban élni. Megaláztatásban élni. Gyalázatban élni.
Eszembe jut egy történet, gyermekkorom egy kísérteties emlékû eseménye. Mint diákokat kiküldtek ricsajogni a városba. Ötös, hatos csoportokba osztottak be, és Sepsiszentgyörgy főterén a papírra leírt jelszavakat kellett kórusban zengedeznünk. Sztálin, Sztálin, Sztálin! Éljen a Szovjetunió! Gheorghiu-Dej, Gheorghiu-Dej, Gheorghiu-Dej!? Lehetett volna Rákosi, Rákosi! is, ha Magyarországon élek, nem a Romániának adott szülőhazámban, Erdélyben. Mentünk a város főterén, és - a rendelet szerint - üvöltöttünk. Illetve... üvöltöttek mások. Mert én csak mímeltem, mintha üvöltenék. Mert mímeltem, mindenki azt hitte, a szembejövő emberek, az ablakon kinéző asszonyok, hogy én is egyike vagyok az üvöltözőknek. És iszonyúan szégyelltem magam. Szégyelltem magam, mert nem merem azt mondani, hogy nem. És mondani sem akarom azt, hogy igen. Lángolt a szégyentől az arcom. Hát igen. Ezek a szégyentől grimaszba ráncosodott arcok simultak ki, a meghajlott gerincek egyenesedtek ki, és ezeket a kisimult arcokat újra megráncosítani, ezeket a kiegyenesedett gerinceket újra meghajlítani vonultak ki a tankok, a páncélozott kocsik s a harcoló alakulatok. Góliát erői!
Sokan azt hitték, mert a megfélemlített emberek, a megfélemlített társadalom felnőttjei még a saját gyermekeik előtt is csak suttogva beszéltek, hogy azok a gyermekek elvesztek. És velük örökre elveszett a jövő. És most mosoly jelent meg az arcokon.
Az ébredő város
A következő reggel hallottam valamit, amiről azt hittem, hogy egy motorbicikli. És az ébresztett föl? Kérdeztem, hogy mért nem indul az a motorbicikli. S akkor azt mondja édesapám: nem motorbicikli az, hanem géppuskázás! S próbálta magyarázni, hogy egy olyan polgárháborúféle kezdődött az ávósok és a szabadságharcosok között, s beleavatkoztak az oroszok is. Magyarázta a polgárháborút, hogy ez olyan, mint ami Amerikában történt 1859-ben, amikor próbálták felszabadítani a rabszolgákat. Ilyesmi kezdődött el nálunk ?56 októberében, s azt hozta példának? Édesapám sose tudott nemet mondani nekem, én kíváncsi gyerek voltam, s meg akartam nézni, mi ez a lövöldözés. Kimentünk az utcára, s mentünk le a Szondy utca felé, ahol volt egy orosz páncélmaszk, és ahogy mentünk feléje, elkezdett lövöldözni. Nem tudtuk, hogy miránk lő vagy a levegőbe. Olyan gyorsan futottunk. Édesapám elesett, azt hittem, hogy meglőtték, de nem, kiáltotta, szaladj, mert utolérlek. Utol is ért. Úgyhogy ez volt egyik emlékem, amikor orosz páncélmaszk lőtt ránk? (Muray László, Budapest - Boston)
Megyek a Rákóczi úton, a Keleti felé, ott laktunk a Keleti egyik oldalán, a MÁV-lakótelepen, és a Rákóczi út és a Körút kereszteződésénél állt egy rendkívül bátor csoport, persze, fegyvertelenül, s leigazoltattak mindenkit, aki jött-ment, s rám különösen rám szálltak, igazoljam magam. Elővettem a szabadulólevelemet, a nevemet eltakartam, és azt mutattam nekik, mert sosem lehet tudni, hogy kik azok. Na, hát engem továbbengedtek, de nem keltettem nagy feltûnést, hanyagul lóbáltam a puskámat. Hazamegyek, még mindenki fent volt, megcsókolom az ágyban édesanyámat, megfordulok, felsikolt. Édes fiam, mi van veled? Mondom, mi lenne, semmi. Letépték rólam a kabátomat, ballonkabát volt rajtam, tiszta vér volt. Meg voltam sebesülve. Most következik a mennyezet nádja. Fent is volt egy szabadságharcos, az is lőtt a rádióra, és azt eltalálták úgy, hogy azonnal meghalt, s ott a mennyezet repedésein a hátamra folyt a vér. A huszonnegyedikét teljesen átaludtam, hiszen huszonharmadikáról huszonnegyedikére nem aludtam semmit. (Rédey Gábor, Budapest - Köln)
Hajnalban négy óra körül újra kijövök az utcára, a Rákóczi útra, hogy megnézzem, mi történt a városban, s a város egyáltalán hogy ébred, és hogy fogadja ezt, ami történt. Eljutok az EMKE-kávéház elé, ami nem úgy volt akkor, mint most, ?56 után lett az az árkádosítás, a forradalomban szétlőtték azokat az épületeket, s az árkádot úgy építették, hogy a gyalogosoknak nagyobb helyük legyen. Az épület sarkán volt a bejárat, három lépcső felfelé. Az emberek mentek a munkába. Autóbusz nem volt, sztrájkoltak a munkások, kitört egy spontán sztrájk is október 23-án. S ez a sztrájk aztán tartott november 19-éig. A villamosoknak is leszakadoztak a huzaljaik. A Rákóczi út és a Körút kereszteződésénél elég sok ember mozgott, s ekkorra már a Sztálin-szobor is odakerült ennek a kereszteződésnek a középpontjába. Na most, az emberek előtt elkezdtem hangosan gondolkozni, s akartam valahogy szondázni, hogy mi is az embereknek a véleménye. Nem tudom, hát olyasmiket mondtam, hogy: Na, látjátok, mi történt a fővárosban? A békekölcsönökből, nézzétek meg, tankokat vásároltak, s mikor mi szabadságot kérünk, ezekkel a tankokkal lőnek reánk. Az embereknek egy része helyeselte, amit mondok, a másik részük ellenem szólt, az volt a véleményük, hogy ezt az embert le kéne tartóztatni, hogy ilyeneket ne mondjon. Én általában azt szoktam mondani, amit érzek. Október 23. és október 28. között én a kórházban fekvő beteg vagyok hivatalosan, és így zajlanak a napjaim, hogy amikor beszélni tudok, kint vagyok az utcán a forradalomban, s amikor nem tudok beszélni, akkor visszamegyek a kórházba, és pihentetem a torkomat. És akkor két-három óra múlva tudok beszélni. (Rácz Sándor, Budapest)
Én nem is hallgattam a rádiót, semmit, nem is mertem volna álmodni arról, hogy forradalom legyen. Lefeküdtem, hajnalban fölébredek, lövöldözés. Mondom: Hogy a csudában, hát ki volt az a szerencsétlen, aki Budapest területén hadgyakorlatot csinál? Én nem mertem arra gondolni, hogy forradalom. És hát egyszer csak szól a telefon, hogy: Azonnal vonuljál be! Hát azt hittem, gyakorlat. Mondom, jön a kocsi? Azt mondja, neked idegorvos kell, nem kocsi, hát forradalom van. Lőnek? Igen, Pesten bent. Én Budán laktam. Hát be kell menni. Felkantároztam, derékszíj, vállszíj, pisztolytáska. A honlégvédelmi központ mögött laktunk, az ügyeletes tisztet ismertem. Hová mész? Az Akadémiára. Hülye vagy? Hát agyonlőnek! Parancs, parancs. (Haás János, Budapest - Sydney)
Amikor visszamentem a rádióhoz, akkor már mondták a statáriumot, amit két órára hirdettek ki, majd kitolták este hat órára. S akkor hát különösebben nem zavart a statárium. Nem reagáltuk igazán le sehogy sem, mentünk tovább. Mire este hat óra lett, már a Corvin-közben voltunk. (Wittner Mária, Budapest)
Amikor hat óra tájban felébredtünk a diákszálló harmadik emeleti hármas szobájában - tizenhatan voltunk ott -, valaki bekapcsolta a vezetékes rádiót. 24-én reggel. Bekapcsoltuk, s akkor hallottuk a rádió első híradását, hogy huligánok, ellenforradalmi banditák fegyvert fogtak, és... Na, akkor villámgyorsan mindenki felöltözött, és lementünk oda a Diákszálló elé, s akkor hallottuk Nagy Imrének a bejelentését, hogy ő lett a miniszterelnök, de fegyveres ellenforradalmi bandák garázdálkodnak. Nagy Imre először ezt mondta? (Filep Tibor, Debrecen)
Előző nap, épp 23-án én is a többiekkel együtt megkaptam az új munkabeosztásomat, hogy hol fogok dolgozni, hogy holnap itt kezdek reggel 7 órakor. Hoszonnegyedikén reggel mi nem tudtuk azt, hogy mi van, mentünk rendesen a vonattal Kóttól a rákospalotai állomásig, és mikor beért a vonatunk, akkor látjuk, hogy mennyien, ezresével vannak a rákospalotai állomáson a munkások, akik bementek, és akkor hallottuk először, hogy tegnap kitört a forradalom, és nem lehet menni sehová sem. Tolongott a rengeteg sok nép az állomáson, és visszafelé nem akartak adni vonatot, hogy vissza tudjunk menni, sem a váci vonalról, sem a fóti vonalról, csak ott gomolygott a rengeteg nép. Végül annyit el tudtak intézni, hogy egy vonatot az egyik vonalra is s a másik vonalra is elindítottak, s az ütközőktől a tetejéig mindenhol csüngtünk, hogy haza tudjunk menni. S persze én mint fiatal gyerek nem tudtam elképzelni? Úgy örültem, hogy jött a fizetés kéthetenként, és hát hogy honnan kapom majd a pénzt. Itt már nem vagyok, ott még nem vagyok... (Csonka Józsefné Horváth Teréz, Sydney)
A szolnoki tiszthelyettesi iskolában voltunk kiképzésre, földerítőként. Úgy volt, hogy október 25-én jövünk haza szabadságra. Úgy volt, igen. S akkor szól a napos: riadó, forradalom van. Nem vettük föl, mert nem tudtunk abszolút semmiről, és nem értettünk semmit. Különben hetven százalékban pesti srácok voltak velem. És akkor hát nem hittük el, hogy mi van, akkor jött az ügyeletes, jött az ezredügyeletes: forradalom van, emberek, keljenek fel! Hát, kérem, csak látom, hogy jönnek oda a társak, megriad a szoba, hogy tényleg? Bekapcsolja a rádiót, s igen, szól a rádió hajnalban, s mondja, forradalom van Budapesten. Megyünk föl Pestre! S mondja a százados, ne menjetek föl, mert nem tudtok elmenni, fogunk szerezni menetlevelet, hogy el tudjatok menni majd. Maradnunk kellett. (Istenes Imre, Szolnok)
Amikor felébredtem a dübörgésre meg az ágyúszóra, kirohantam az Üllői útra, és láttam, hogy jönnek az oroszok páncélautókkal és tankokkal. Akkor azonnal, ott helyben eldöntöttem, ez a mi dolgunk, ezeknek ehhez semmi közük. Azonnal felöltöztem, és elindultam. Fegyvert szereztem, és attól kezdve végig harcoltam. Végigharcoltam a forradalmat, a forradalom első szakaszát, mert a forradalom november 4-éig tartott, ami utána következett, az már szabadságharc volt. (Rácz József Sándor, Budapest)
Valahol volt egy tisztiiskola, kisebb teherautókkal onnét hoztak fegyvereket? Előzőleg már volt néhány fegyver, azt hiszem, hogy a Bem térnél volt egy nagy laktanya, onnét. (Marczell Péter, Budapest - Genf)
Akkor én akartam hazamenni reggel, négy óra, öt órakor még. Azon az éjszakán énvelem az történt, hogy hazafelé menve a főutcai börtön előtt mentem el, és ott az ablakban állt egy tiszt. S már akkor voltak ott többen, s kiabálták, hogy: Kinyitni! Kinyitni! Én is úgy láttam, mintha a pisztolyáért nyúlt volna, akkor valaki közülünk az utcáról meglőtte az ablakon keresztül. De aztán belülről kezdtek el lőni, és én tovább mentem. Haza akartam menni, haza is mentem, hogy átöltözzem, és ezen az éjszakán, ezen a reggelen ez történt. Talán még hozzá kellene tennem azt, hogy akkor már majdnem mindenfelé voltak lövöldözések, és a hídon átmenve ott is már a forradalmárok szaladgáltak, és fegyver volt a kezükben. (Bene Ferenc, Budapest - Sydney)
Ami ezután történt, az az volt, hogy megszerveztük a fegyveres csapatunkat, mert még aznap, 24-én megtudtuk, hogy a rádiót bevették a felkelők, nekem onnan közvetlen élményem nincsen, a közvetlen élményem az, hogy 24-én már fegyvereseket láttunk a Petőfi-szobor környékén. Ezek osontak egyik bokortól a másikig, nem volt velük kapcsolatunk. És elhatároztuk, hogy mi is megszervezzük a saját fegyveres csapatunkat. Ennek érdekében én elmentem a rendőrkapitányhoz, hiszen Kopácsi mellettünk volt, azt tudtuk, elmentünk a rendőrkapitányhoz, és Kopácsi rendőrkapitány gondoskodott arról, hogy egy századot föl tudjunk fegyverezni. A saját szolgálati pisztolyát is nekem adta Kopácsi. Így jött létre a fegyveres csoportunk. Ennek a fegyveres csoportnak az volt a feladata, hogy az egyetemet, a forradalmi diákbizottság helyét védje. (Molnár V. József, Budapest)
Fegyverkezett hát a fiatalság, fegyverkezett a munkásság, fegyverkezett az ország. Az ellenfél nagyon erős volt. Erőt kellett bevetni velük szemben. Ott: a hatalmuk, kiváltságaik védelmezői, itt: a nemzet! A szenvedő ország igaz fiai.
GAZDA JÓZSEF
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-07-22: Archívum 2003–2007 - :

Mi, hol, mikor?