François FuretPeriszkóp: A kezdet, amely magában rejtette a véget

2006. július 27., csütörtök, Archívum 2003–2007

Az idorend jó kiindulási pontot kínál az elemzéshez: a bolsevizmus és a fasizmus az elso világháború gyermekei. Való igaz, hogy Lenin a század elejétol csiszolgatta politikai nézeteit, és hogy számos elem, amelybol a fasiszta ideológia összeállt, már a háború elott is létezett. A bolsevik párt mégis a háborúnak köszönhetoen veszi át a hatalmat 1917-ben, Hitler és Mussolini pedig közvetlenül az 1918-at követo években alakítják meg saját pártjukat a konfliktus következtében eloállt nemzeti válságra adott válaszként. Az 1914-es háború mindent megváltoztatott Európa életében: határokat, rendszereket, lelki beállítódásokat, sot, még az erkölcsöket is. Oly mélyen felforgatta a modern civilizációk legragyogóbbikát, hogy a nyomában minden megváltozott. Civilizációnk ekkor kezdi elveszíteni világhatalmi központ jellegét, és ekkor indul útjára most véget éro kegyetlen századunk a maga öngyilkosan eroszakos nemzeteivel és rendszereivel.
Mint minden nagy esemény, a háború is feltárja, mi történt elotte, ugyanakkor kitalálja a jövo figuráit - ezúttal szörnyeit. Amit a maga korában feltár, a mi számunkra ma már alig képzelheto el: egy mai nyugati kamasz még csak felfogni sem tudja azokat a nemzeti szenvedélyeket, amelyek az európai népeket egymás gyilkolására indították négy éven át. A nagyszülei révén még érintkezik velük, mégis elvesztette a titkukat; sem a kiállt szenvedések nem érthetok a számára, sem azok a szenvedélyek, amelyek elfogadhatóvá tették oket; sem az, ami nemes volt bennük, sem az, amit passzívumként tartalmaztak, nem szól emlékként, még átörökített emlékként sem, a szívéhez vagy az eszéhez. Márpedig a történész sincs jobb helyzetben, amikor megpróbálja rekonstruálni ezt a letunt világot. Az 1914 elotti Európa valóban az az Európa volt, amelybol a háború kinott? Oly civilizált, oly egységes világnak látszik az univerzum többi részéhez képest, hogy a szarajevói gyilkosság által kirobbantott konfliktus szinte képtelenség: polgárháború, mégis szuverén államok vívják egymással nemzeti szenvedélyek nevében. Olyannyira, hogy a 20. század elso háborúja egyike a modern történelem legtalányosabb eseményeinek, hiszen szakít mindennel, ami elotte volt. Jellegzetességei nem olvashatók ki abból a korból, amelyben kezdodött, következményei még kevésbé; ebben különbözik a másodiktól, amely szinte elore meg volt írva a harmincas évek Európájának körülményeiben és rendszereiben, és amelynek sajnálatosan gazdag, tartós hatása egészen a berlini fal leomlásáig, azaz napjainkig éltette. A második világháborúra vonatkozóan - amely aztán létünk szövetét adta - az okok és a következmények teljes leírásával rendelkezünk. Az elso azonban csak következményei által létezik számunkra. Ennek a háborúnak, amelyet egy véletlen robbantott ki, egy olyan világban, amelynek érzelemi és eszméi örökre eltuntek az emlékezetünkbol, megvan az a csak bizonyos eseményekre jellemzo vonása, hogy már csak eredete valaminek. Annak a világnak, amelyet még kézzel foghatunk, hiszen épp hogy csak lezárult a szemünk elott.
A két nagy mozgalom közül, amely az 1914-1918-as háborúból ,,nott ki?, az elso a proletárforradalom mozgalma. 1914-ben búvópatakként tört elo, ám négy évvel késobb felduzzasztották azok az egyéni és kollektív szenvedések és illúzióvesztések, amelyekben a háború hihetetlen mértékben bovelkedett. A szenvedések és illúzióvesztések még a gyoztes népeknél, így Franciaország esetében is nyilvánvalóak. Mit mondjunk akkor a legyozöttekrol! Márpedig a bolsevizmusról, amely 1917 oszén a cári birodalom véletlenszeru és törékeny ura lett, kiderül, hogy Európában, ahol már 1914-tol kezdve radikálisan ellenzi a háborút, nagyon is eros. Megvan az az elonye, hogy értelmezni tudja a szörnyu éveket, hiszen jó elore jelezte oket; ot magát is ez az elorelátás vezette el, úgymond, az októberi forradalom gyozelméhez. A kegyetlen háborúra nem kevésbé kegyelten magyarázatokat és or­vos­ságokat kínál. Ami az öldöklésben képtelen volt, Lenin révén a mészárlásnak megfelelo méretu felelosökhöz és bunbakokhoz jut: ezek az imperializmus, a kapitalista monopóliumok, a nemzetközi polgárság. Nemigen számít, hogy a nemzetközi polgárság nehezen képzelheto el egy olyan háború karmestereként, amely ép­pen hogy szembeállította egymással a pol­gár­ság különbözo nemzeti leágazásait. Ezzel a bolsevikok saját javukra használják fel az univerzálist, két szempontból is: objektíve, hi­szen a háború az imperializmus terméke, egyben az imperializmus sírja is lesz, szubjektíve, hiszen az ellenség egy nemzetek feletti osztály, amelyet a világ proletariátusának kell legyoznie. Augusztus 14-e a nemzet gyozelmét szen­te­sí­tette az osztály fölött. 1917 és 1918 az osztály visszavágása a nemzetnek. Így az egész háborút át- meg átjárja a demokratikus eszme két nagy jelképe, a nemzeti és az egyetemes, és a kiömlött vérrel írja be oket az európaiak közös tapasztalatainak legmélyére.
A demokratikus univerzalizmussal a forradalom eszméje is visszatér, amely a francia elozmények következtében igen eros az egész kontinentális Európában. Kétségtelen, hogy 1789 és a jakobinusok példája elsosorban a nemzetiségek mozgalmát táplálta a 19. században, és hogy az egyetemes és az egyedi feszültségébol, amely az egész francia forradalmat jellemzi, az európai forradalmárok a második szempontot részesítették elonyben, ahogy az 1848-as eseményekbol is kiderült. De éppen az 1914-es háború mutatta meg, mekkora mészárlásokhoz vezethet az izzásig hevített nemzeti szellem. A háború azzal végzodött, hogy a népek visszatértek az egyetemesség eszméjéhez. Nem mintha a gyoztesek, Clemenceau például, nem cinikus (és felszínes) módon tekintettek volna a haderokre és a határokra. De a nemzeti elvet ok maguk burkolták be egy új nemzetközi jogrend garanciáiba: a wilsonizmus ábécéjébe. Így aztán a demokratikus egyetemesség másik arca az a társadalmi forradalom lett, amelyet 1917 októbere testesített meg. Ebben rejlik ragyogásának titka.
Az 1917. év ororszországi eseményei már a következo évtol kezdve, mihelyt az európai népek kijutnak a háborúból, gyakorlatilag nem orosz események többé. Csak az számít, hogy a bolsevikok meghirdették a világforradalmat. Az Európa legelmaradottabb országában egy kommunista szekta által sikeresen végrehajtott puccsból, amelyet egy merész vezér irányított, modellértéku eseményt faragott a körülmények összejátszása, s ez az esemény éppúgy arra volt szánva, hogy irányt szabjon az egyetemes történelemnek, mint a maga idejében a francia 1789. A háború okozta általános kimerültség és a legyozött népek dühe következtében azt az illúziót, amely Lenint éltette a saját akcióját illetoen, emberek milliói tekintették a magukénak. A bolsevik vezér úgy hiszi, gyozelme nem lehet tartós, ha más forradalmak nem támogatják, mindenekelott Német­országban. A forradalom harcos hívei, amikor hazatérnek a ,,szent unióból?, vagy egyszeruen csak újra mozgásba lendíti oket a politikai helyzet, egész Európában úgy látják, hogy Lenin mintát kínál nekik. Így következik be szinte mindenütt az európai baloldal egy részének elso bolsevizációja, amely ugyan nem képes rá, hogy híveit hatalomra juttassa, de egységes minta szerint kialakított pártokat és eszméket hagy maga mögött mindenütt Európában és hamarosan az egész világon. Az orosz forradalom aztán visszahúzódik, falakkal veszi körül magát, beletörodik, hogy szigetként kell léteznie a kapitalista óceán közepén; de annál kevésbé adja fel univerzalista törekvéseit, sot, fo vonzerejeként használja oket. Ami orosz volt benne, elfeledteti azzal, ami egyetemes belole. A cárok hatalmas keleti palotáján a Kreml vörös csillaga 1917 októbere óta a világforradalmat jelenti: a következo generációkban a történelem viszontagságai majd csökkentik vagy növelik az eredeti mítosz ragyogását, de sohasem oltják ki, egészen addig, amíg Lenin utódai végül maguk nem gondoskodnak róla.
A fasizmus viszont az egyedinek az egyetemessel szembeni reakciójaként születik meg; a nép reakciójaként az osztállyal szemben; a nemzeti reakciójaként a nemzetközivel szemben. Gyökereit tekintve elválaszthatatlan a kommunizmustól, amelynek céljaival harcba száll, miközben átveszi a módszereit. A klasszikus példa erre Olaszország: félig gyoztesen, de nemzeti törekvéseiben csalódva kerül ki a háborúból; a fasizmus fejlodésének egyes számú terepe és bizonyító ereju példája, ha van ilyen egyáltalán, hiszen kommunizmus és fasizmus ugyanabból a televénybol no ki, az olasz szocializmusból. Mus­so­li­ni, aki 1919 márciusában megalakítja a fasciókat, valójában a szocialista mozgalom forradalmi szárnyához tartozott, míg támogatójává nem lett az olasz hadba lépésnek, majd közvetlenül utána súlyos konfliktusba nem került korábbi pártjának bolsevizálódó vezetoivel. Fiumé­ban támogatja D?Annun­zio nacionalista ígérgetéseit, de paramilitáris harci cso­portjai csak 1920-21-ben a mezogazdasági munkások forradalmi szervezetei ellen vívott észak-olaszországi harcokban öl­te­nek nemzeti méreteket: igazi polgárháborúról van szó, amelyet a Giolitti-kormány képtelen kézben tartani, és amely a században eloször mutatja meg a liberális állam gyengeségét azzal a két erovel szemben, amely egymással vadul versengve próbál a helyébe lépni.
Ami Hitler esetét illeti: a Német Munkáspárt már ot megelozoen is létezik. Ám a kis bajor politikai csoportocska csak akkor kezd valamelyest összeállni, amikor 1919 végén Hitler csatlakozik hozzá, és ékesszólásával életet lehet belé. Hitlernek nincsen szocialista múltja. De Mussolini csodálójaként megajándékozza magát vele egy fényes pályát befutó jelzo erejéig: nemzetiszocialista. Ebben a párosításban lényegében ugyanaz a paradox frigy rejlik, nacionalizmusé és antikapitalizmusé, az európai politikai tradíciónak megfeleloen. A ketto társításának az a funkciója, hogy felértékelje a német nép egységét, a nemzetet, amelyet meg kell védeni a tokések egyéni érdekei ellen éppúgy, mint a bolsevizmus nihilista céljaival szemben. Az 1920 utáni Németországban, ahogy a Reichswehr által uralt Bajorországban is, a nemzeti beszédmódnak nincs igazi ellenfele, mert Münchenben a ,,tanácsköztársaság? már csak rossz emlék, épp csak arra elég, hogy életben tartsa az antibolsevizmust. Hitler nagy újítása azonban Mussolinihoz képest a zsidók iránti gyulölet, akik egyszerre szimbolizálják a kapitalizmust és a bolsevizmust; a judaizmus, ez a kozmopolita és démonikus hatalom, amely Németország vesztére tör, ökumenikus gyulöletet táplál Hitlerben, és két, általában elkülönülo s egymást többnyire ki is záró utálatot egyesít, a pénz és a kommunizmus gyulöletét. Hitler újítása tehát, amelyet önmagában is felfedezett, mielott a kor szenvedélyévé tette volna, hogy a zsidón keresztül egyszerre nyílik mód a polgár és a bolsevik utálatára.
Így szította fel újra a fasizmus megújított témákkal a nacionalista szenvedélyt, amely 1914 eloestéjén par excellence ártó szelleme volt Európa nagy országainak. (?)
Részlet a szerzo Egy illúzió múltja címu monográfiájából
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-07-27: Archívum 2003–2007 - :

Család: Farkasok és bárányok