A barbi-nemzedék itt nő fel körülöttünk, kábszeres ciciből szopikázza az édes anyatejet, a multik, a plázák, az internetcafék meg a pubok nevelik szép termetesre, ezek oktatják totál hülyére, akinek aztán nem kell a könyv, a tudás, a kultúra, me minek. Anélkül is meg tud nyomni egy-két, de akár több gombot is, hogy tudná, ki írta az Esti Kornélt. Hogy Kosztolányi Dezső írta, vagy fordítva, Esti Kornél írta Kosztolányi Dezsőt. Fáj a nagylábujja a kisérettségitől vagy az érettségitől, mikor apuka úgyis elintézi, hogy színjelessel tegye le mindkettőt, s aztán mehet Magyarba vagy még tovább az apukától ajándékba kapott csodamasinán, me hogy megérdemli. Pénz van, mint a szar a harctéren, s minden van ebből kifolyólagosan, mint az a harctéren. Megnyomja a gombot, s jön magától, legyen ez a gomb akár az apuka vagy az anyuka homlokán vagy másutt. Megnyomja, s kész, kijön a táp a falból, mûízû, mert milyen legyen, s különben is, fogalma sincs, hogy milyen is lehet maga az eredeti íze a dolognak. Me minek? A barbi-nemzedék készen kap mindent, lelke nincs, csak teste van. A lélek neki nem létezik, mert nem kézzelfogható. A barbinak istene sincs, mert az sem kézzelfogható, ezért egyszerûen nem létezik. A barbi kultúrája a pláza, a multi, az internetcafé, a pub, s olyan, hogy becsület, szeretet, tisztesség nála nincs. Csak a siker létezik, az, hogy sikeres legyen, bárkin és bármin átgázolva. Neki a demokrácia hozadéka, hogy nem a jó megy, nem ő a menő, hanem az, aki el tudja magát adni. Különben is, megkapnak mindent a piacon, ha kell, akkor még az úgynevezett lélek-pótlékot is be tudják szerezni maguknak, ha már éppen csak ennyi hiányzik a boldogságukból.
A barbik szolizni járnak, mert nem menő amúgy a normál bőr, nem jó, ha valami csak természetes. A barbik kocogni is járnának, de az túl megerőltető. Tornászni is járnának, de az se jó, mert ott egy csomó paraszt előtt kell röstelkedniük, hogy éppen nekik nem megy. Akkor inkább a szobakerékpár, nem használják ugyan, de legyen. Nem kér enni, s olyan faszányosan mutat a sarokban. A barbi-generációt nem érdekli már sem a politika, sem amúgy az élet, csak ez a nap. A barbi-generáció tagjai között csak erősek vannak, mert csak az erősek maradnak meg a mai világban, csak sikeresek vannak, mert csak a sikeresek maradnak meg. A barbi nem ismeri a gyöngeséget, a fogyatékosságot, csak a szerencsét, a szerencsések jólétét és szokásait, a gyengék, a tengődők, a szerencsétlenek az ellenségek, akikkel szemben védekezni kell, mert nem tökéletesek, nem tutik, nem gondolkodnak pozitívan. A barbiknak a rabló-automaták a testvéreik, a gombok, karok a rokonaik, a képernyő az anyjuk, apjuk. Eszményük a törtető, a kapzsi, a bármi áron hepi, a féktelenség állapotában tomboló, az elszabadított én, a tulajdonképpeni apuka-minta, anyuka-minta, aki mindent elintéz a szent hivatalok csikorgó ajtaitól kezdve a magasságos minisztériumokig. A barbik asztalai roskadoznak a jobbnál jobb, az egészségesebbnél egészségesebb ételektől, de ők, legalábbis szerintük, kövérek, noha girhesek valójában, és éppen a legújabb kilencvennapos fogyókúrájukat tartják. Koplalnak, mint az állat, energiabe-vitelüket vezetik a notebookjukban, napi 500 kalória alatt tartják, hashajtóznak, hányikáznak szappanos ujjal, mint az állat. Életük fő mozgatórugója a súlyuk állandó ellenőrzése, maga a nagybetûs Mérleg. A benső, a belső tájak le vannak építve, a fontos az, hogy a legújabb divatnak megfeleljenek. A fitneszmagazinok a bibliájuk, napi három evés helyett napi két hányás, fogyasztótabletták, hashajtó tabletták. Nincs istenük, nincsenek igazából szüleik, csak intéző, elintéző, hús-vér masinéria valakijeik vannak, akik teljesen véletlenül életet adtak nekik, aztán magukra hagyták őket, hadd boldoguljanak a plázák, pubok fényes rengetegében. Csak egy-egy nagyobb eseménykor figyelnek fel rájuk, akkor is csak röpke időre, amikor pénzt kell benyomni valamelyik zsebbe egyszem gyerekük érdekében, hadd haladjon a csemete, sikerüljön neki a nagy élet, me hanem ugye, lám, nekünk is jaj, de milyen nehéz! A barbiknak nincsenek őseik, hagyományaik, mítoszaik, ennélfogva nincsenek igazi szertartásaik sem. De a barbiknak vannak álmaik: pazar villa a milliomosok lakta utcácskában vagy városszélen, tejelő társasház, panzió ésatöbbi, ésatöbbi. A ház melletti kert négy méter magas terméskő kerítéssel legyen körbebástyázva, aztán legyen még kamerák kereszttüzében lévő bejárat, modern öntözőberendezés, ápolt fû, teniszpálya, dzsa-kudzi, bernáthegyiek, medence, hintaágy, japánkert, tavacska aranyhal- és vízirózsa-állománnyal, a kerítés mentén tujasor, posztmodern szobrok, házvezetőnő, elektronikus kapu és garázsajtó, a hatalmas garázsban S 600-as Mercedes, X5-ös terepjáró és egy 750-es BMW, légkondicionált tér, kristályüveg válaszfalak, szolárium, hogy télen is nyár lehessen, minibár a lakásban, Rolex óra, vastag arany nyaklánc, medálként a legdrágább, miniatûr kézitelefon. És a barbik mindezek ellenére lehet, hogy mégis unni fogják magukat, olyan uncsi az életük, mint azoknak, akik az autó hátsó ülésén nőttek föl. Úgyszólván gombnyomásra megy minden, még a budira is mozgólépcsőn mennek, mégis hiányzik valami. Talán egy jó hangulatú gombászás valamelyik erdőben, vagy keríteni néhány, a lerakódott vastól megsárgult flakont, és elmenni gyalog velük a borvízre, és gyalogosan, akár egy messzi-messzi álomban, a teli flakonokkal hazamenni, leülni a kert valamelyik eldugott sarkába, hová nem ér el a kamera, és kézbe venni azt a fránya Kosztolányi Dezsőt vagy Esti Kornélt, és belefeledkezve csak olvasni, csak olvasni, amíg a hold feljön az égen, és feljönnek mind a csillagok.