Néhány közismert, bőbeszédû, izgő-buzgó, önfeledt ,,tévésember? új ideológiával rukkolt elő. Persze, régi ez is, mint minden új dolog. A minimálvalóság ideológiájának nevezhetném, vagy Vanghelie uram metafizikájával szólva, ,,a valóság, amely létezik? ideológiája (utalás Bukarest ötödik kerületi polgármesterének bárdolatlanságára, útszéli modorára ? ford. megj.). Röviden ennyiből áll: a valóság, amennyi van belőle, elegendő és megfelelő. Ne bonyolítsuk a dolgokat mesterkélt ismérvekkel, értelmiségi finnyásságokkal, elitkedő követelményekkel. Fogadjuk immár el egyszer s mindenkorra, hogy az élet lényege és jelentősége nem holmi nyafkák véleményéből, nem egypár sápadt alak elhalványult értékeiből áll. Az életet, az igazi életet, a számosak életét ? minden nyavalyájukkal, büszke félmûveltségükkel, nyájszerûségük varázsával együtt ? védelmezzük, dicsérjük és énekeljük. Félre a ,,jó ízlés? puristáival, a könyvmolyokkal, a pedáns nyelvőrökkel. Adjuk meg a népi császárnak azt, ami az övé: kizárólagos figyelmünket, feltétel nélküli szeretetünket. Nem szeretik a manelét? De hát élnek és felfutottak. Nem kedvelik a Becali-talk-show-kat és Irinel meg Mónika mindennapjait? Hát ezektől nő a nézettség. Vagányak. Ezek maga az Élet. Nem tetszik a Nép Háza? De hát a népnek tetszik. A Vacan?a Mare közönségesnek tetszik? Miért nézik? Mit akarnak? Éjjel-nappal Moli?re-t? Nonstop Caragialét? Charlie Chaplint naponta háromszor? Egészségükre: zárkózzanak a könyvtárba. Az élet másutt jár, és megvan a kényeskedéseik nélkül is. Az élet fasza, a faszaság az élet. Elegünk van a magasztos eszmékből, a finomkodásokból, a prédikációkból. Nyers erő, bodegai kedveskedések, muri kell nekünk. Ami létezik, annak nem kell semmiféle igazolás, semmiféle adalék. Létezik, tehát érvényes. Létezik, így hát ez van. Így hát, akinek nem tetszik, vonuljon szanatóriumba. Vége a gőzölgésnek! A valóság az egyedüli valóság. Így hát az értelmiség léceljen le.
Mint minden más ideológia bajnokainak, ezeknek sem lehet ellentmondani. ?k tudják, evidenciákról beszélnek, nagy hangú, hős szolgálói ők a közösségnek.
Ezek a hol pökhendi és csúfondáros, hol szentimentális és patetikus emberek összetévesztik a ravaszkodást a jókedéllyel, az elgondolkodást a jóérzéssel, az önző dicsvágyat az emberszeretettel. Hogy is lehetne megszelídíteni, gondolkodásra késztetni őket?
Először is megmondhatnók nekik, hogy öntudatlanul is visszaesnek a proletkult legolcsóbb retorikájába. A ,,tömegek? marxi-lenini imádatától kezdve, az ellenséges jelszavakig (,,Vesszen az értelmiség!?) e retorika valamennyi árnyalata rég ismert. Azt is felemlegethetnők nekik, hogy minden, amit ma kulturált életnek nevezünk, abból lett, hogy az ember úgy érezte, az adott, szûk valóság elégtelen, következésképpen javítható. (...) A valóság folyamatosan gazdagodik az értelmezés és az alkalmazkodó leleményesség révén. ,,Realistának? lenni annyi, mint keresni a mást és a többet, mint amit a valóság nyújt. Nem hagyjuk a betegségeket eluralkodni magunkon csak, mert azt tartjuk, hogy ha léteznek, létjogosultságuk is van, nem fogadjuk el lelkesen azt, ami csúf csak azért, mert mindenütt jelen van, nem magasztaljuk az ostobaságot, mert mindennapos. Aki zenére vágyik, annak nem elég az erdő zaja, ha építészetet akarunk, elhagyjuk a készen kapott barlangot, ha borra szomjazunk, nem elég megennünk az összes szőlőt. Embernek lenni abban áll, hogy képesek vagyunk a valóságot végtelen nyersanyagnak tekinteni, nem pedig önmagában elegendő instanciának. Azok vagyunk, amit hozzáadunk a világhoz. Persze, hogy néha nem azt adjuk, amit kell, vagy összekeverjük a dolgokat: egy az, hogy ciberét csinálunk, s más az almaborfőzés. A cibere hasznához nem fér kétség, persze, ha nem almaborként nyomják le a torkunkon. Nem kell (nem is lehet) kiküszöbölni sem a maneléket, sem Becalit, sem a Columbeanu-idillt. A nagy baj az, ha népszerûsítésük normává, modellé válik. A nagy baj az, ha végül ezek küszöbölnek ki, vagy szorítanak szélre minden egyebet. Annyit még hozzátennék, hogy ,,a népi ízlés? szélsőségesen triviális magasztalása éppen magára a népi ízlésre nézvést sértő. Hosszú évszázadok kifinomult népi kultúrája cáfolja e félresiklást. S a félresiklás csakis a közízlés kitartóan alattomos mérgezésével következik be.
A létező valóságot hirdető mûsorvezetőkről annyit: identitászavaruk komikus. Újságírók ? vagyis nem hagynak bennünket magunkra a valósággal, szövegek és képek tonnáiba csomagolják nekünk ? írnak, beszélnek, kamerát, szemüveget, töltőtollat, metaforákat, színeket használnak, más szóval, élnek az alkotás, azaz az emberi értelem megannyi termékével, de ugyanakkor meg akarnak maradni ,,vagány fickóknak?, a nép fiainak, kiktől mindenféle könyvízû méreg idegen. Röviden: egy fenékkel két nyeregben ülnének. Keresik a pongyola beszédet, de közben mindegyre emlegetik ? tehénen a gatyát ? Dosztojevszkijt és Santayanát. Szóval, hogy is mondjuk, ők teljes egészek, kerekek, egyetemes emberek. Valójában pedig mindig félúton állnak: az olvasmányaikkal sincsenek napirenden, s tyúkszemet sem dolgoztak a kezükre. ,,Nem vagyunk értelmiségiek!? ? hangoztatják, s futnak e címkétől, mint ördög a tömjéntől. Így lehet. De ettől még nem vagytok az igazi izmos munkásosztály. Státusotok nem az, amit elutasítotok, de az sem, amelyre áhítoztok. Teljesítményetek egyelőre nem más, mint a magatok intellektusának (elhamarkodott és részleges) kihasználása mindenféle virgonc mondén locsogásokban. Higgyétek el, túl kevés ez! S amikor ráadásul kioktató pózokban is tetszelegtek - az már nevetséges.
(Dilema Veche)
Fordította: Forró Eszter