
26.
A másik oldal
A másik oldal - a hatalom képviseloi. Ez a könyv nem róluk szól. Az o arcuk elsosorban a forradalom elott, abban, ahogy bántak a magyar néppel, és a forradalom után, a szörnyu megtorlásban mutatkozott meg. A forradalom alatt? - a harcban, az általuk elkövetett kegyetlenségekben. A sortüzekben. És abban is, ahogy eltuntek a láthatárról. S ahogy próbáltak beépülni az új hatalomba. Ok - a párt elso titkárai, a miniszterek, a kormánytagok - mintha nem is lettek volna. A statáriális felhívásokat is már Nagy Imre nevében sugározták. Hogy valóban Nagy Imre állt-e mögöttük, mai napig sem lehet tudni igazán. A hazugság, a képmutatás, a félrevezetés bevett szokásuk volt. Olyan vélemények is vannak, hogy kezdetben Nagy Imre nem volt a maga ura. De errol sem szól ez a könyv. Mindezek kiderítése a történészek feladata. Itt: emlékek szólalnak meg, a szabadságharcnak az emlékei, azok emlékei, akik ,,ezen?, és nem ,,azon? az oldalon álltak. És lehet, hogy ezeknek az emlékezoknek az emlékében megszépül a múlt. Megszépül a fájó múlt! Nem a fenevadakra emlékeznek szívesebben - ha azokra mégis, a tetteik révén -, mert az emberekkel, az ellenséges tábor hóhérjaival ekkor, ezekben a napokban nem volt személyes kapcsolatuk. Csak majd, késobb ismét! Amikor az ezekben a napokban feléjük nyújtott kenyeret is kovel dobták vissza. Személyes kontaktus az ellenséggel, azzal az ellenséggel, amely a közeledore golyószóróval válaszolt, nem lehetett. Csak azokkal, akikben volt egy kicsi lélek, egy kicsi lelkiismeret-furdalás vagy közeledési szándék. Azok a katonavezetok nyilatkozhatnak meg ebben a könyvben, akik valamiképpen a forradalom oldalára sodródtak, álltak. Mert oda húzta oket a lelkük, vagy egyszeruen csak azért, mert nem voltak hajlandók végrehajtani a felülrol jött embertelen, embertársaik, nemzettársaik, népük lemészárlását követelo utasításokat. S így van ez az orosz katonákkal is. A magyarországi orosz alakulatok nagy része fellépett a forradalom ellen. Mert utasításuk volt. És ezért gyilkoltak. A gyilkosok arca személytelen. Tömegarc, nem egyéni. Nekik csak a tetteikrol maradtak meg az emlékezokben emlékek. De egy jelentos rész - mert ember volt - vagy passzív maradt, nem avatkozott be, vagy odaállt a forradalom mellé. Ezekrol az odaálltakról, egyszóval az emberekrol és az emberség megnyilatkozásairól szólnak foleg az emlékezok emlékei.
Szentendrén laktam, oda vonultam be katonának, eloször a honvédséghez, ott a kiképzést megkaptam, 1952-ben helyeztek át Szentendrére a muszaki tiszti iskolába. Elvittek oda futballozni, mert úgy kerültem oda, a futball által, a sport által. S ott leszolgáltam a két évet, megkértek, megkérdeztek, hogy akarok-e ott maradni futballozni tovább, mint polgári alkalmazott. Egészen ?56-ig, amíg a forradalom nem jött, addig ott dolgoztam. Mikor bejött a forradalom, hallottuk a rádióból, hogy mi történt, sokat nem tudok mondani, volt egy Danubia motorbicikli, azzal jártam mint összeköto Leányfaluba, Tahitótfaluba, Dunabogdányra ellenorizni, hogy mik történnek. S akkor jelentettem bent, ott a honvédségnél. A honvédségnek mind a két oldalon. A fele ide húzott, a fele oda. Az egyik a forradalom mellett, a másik része meg nem. Addig, amíg Nagy Imrét el nem fogták, nem tudom megítélni, hogy melyik oldalon voltam én személyesen, mert sok polgári alkalmazott dolgozott ott, s a katonaság. A tisztek, azok fele ide, fele oda. Személyenként nem lehetett kiválogatni. Aki ellene volt a forradalomnak, az nem jelent meg. Nem jöttek be a laktanyába. Olyan felfordulás volt, nem lehetett külön kielemezni, hogy ki melyik oldalon van. Lövöldözés nem volt, legtöbben a honvédségtol, a tiszti növendékekbol meg a közlegényekbol mentek be Budapestre. Hogy ott mit csináltak, én nem tudom. Mert én nem vettem részt a forradalomban. Csak ezzel az eggyel, hogy összeköto voltam a faluk között. Rendfenntartó is, amikor az üzleteknél veszekedtek az élelemért. (Szabó Károly, Szentendre - Adelaide)
A következo napok, azok nagyon izgalmasak voltak. Akkor már tudtuk, mi lesz. Volt egy ócska néprádiónk, mert más nem volt, az ócska doboz, ez. Akkor már benn voltak az oroszok, többfelé voltak már oroszok. Eloször nem volt nagy lerohanás, inkább az ávós gócpontok környékén meg a Honvédelmi Minisztérium környékén voltak fészkek, állások, de az oroszokkal szemben nem volt annyi sok minden. Utána kezdodtek. A következo napokban. (Kindernay István, Budapest - Genf)
Jöttek a katonák. Debrecenben volt egy híradós ezred. Ennek volt a parancsnoka Garab Imre, ot felszólította 23-án délután Komócsin Zoltán, a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság fotitkára, aki az akkori rendszabályok szerint rendkívüli esetben katonai parancsnok is volt, hogy menjen be, és verje szét a tüntetést. És o azt mondta, hogy hogy gondolja? Hát van fegyverük! S erre o azt válaszolta: Én nem vagyok mészárszék, hanem katona! És nem küldte oda a katonáit, hanem az o katonái jöttek a diákszállóba kapcsolatot keresni. És a délutáni órákban, délután két-három óra körül megállt az élet, s akkor már általános sztrájk volt Debrecenben. Létrehoztak egy honvédelmi tanácsot, a rendorségi autók cirkáltak az utcán, de a pártbizottság érezte azt, hogy itt nagy baj van. Nem áll velük szemben senki, s akkor kijöttek az egyetemre az egyetemi hallgatókkal tárgyalni. (Filep Tibor, Debrecen)
A bajai Ritai nyugalmazott ezredes átállt az o hadtestével. Smidt István rendorszázados volt, s átálltak a rendorök is Baján. (Bene Ferenc, Budapest - Sydney)
S láttam ezeket a szerencsétlen kiskatonákat. A páncélautókkal nem volt gond, késobb - ezt el kell mondanom, mert érdekes - történt egy döbbenetes eset? 26-án, mikor ezek a Nagyvárad térrol elindultak, majdnem otthagytam a fogamat. Már elotte is volt egy akció, hogy hajszálon múlott az életem? Itt megláttam, hogy egy magyar harckocsi elöl, utána egy orosz, akkor egy páncélautó, megint egy orosz harckocsi, megint egy páncélautó, és a személyzet rajta, minden orosz mellett egy magyar tiszt. És ahogy én kiértem az Erno utca végére, és megláttam, megismertem az egyik nyári kiképzo tisztemet, egy fohadnagyot, mondom: Mit keresel te itt, meg vagytok ti orülve? Hát mint a legyeket, úgy lonek le titeket! S akkor szólt vissza, hogy nincs fegyverük. Ennyit tudott mondani, a páncélos soforje kiugrott, annyi idom volt, hogy a következo utcába beugrottam, és már porzott is a fal. Lott utánam. A magyar harckocsik azért álltak meg ott egy pillanatra, mert a magyar harckocsi betolatott egy mellékutcába csovel kifelé, és ott próbáltuk oket kicsalni, nem jöttek ki, ott álltak csovel kifelé, és a ruszkik nem mertek továbbmenni. Na de én ezt nem tudtam akkor még, csak azt, hogy nekem rohannom kell a Corvin közbe, hogy fiúk, vigyázzatok, nem lehet össze-vissza loni, mert fegyvertelen magyar tisztek vannak a páncélautókon, hogy állítsátok le, és tessék oda olyanokat tenni, akik célzott lövésekkel pontosan tudnak célozni, katonák, olyanok harcoljanak, mert itt nem lehet, hogy lelojük a magyar fiúkat is. Na, ez egy nagyon tragikus esemény volt, de hál?Istennek az elso magyar tank, sajnálom, hogy még ma sem lehet eloszedni, nem tudtam én sem elokotorni, kik voltak azok, akik ott betolattak, s ráirányították az ágyújukat a szovjet harckocsikra, és azok nem mertek továbbmenni? Ez volt egy olyan esemény, ami izgalmas volt számomra. (Rácz József Sándor, Budapest)
És tudjuk, ismerjük a történelembol, Kopácsi Sándor, Budapest rendorfoparancsnoka is a forradalom oldalára állt. Az emlékezésekbol is kiderül: a rendorök mindvégig vagy passzívak voltak, vagy inkább segítették a forradalmárokat. És a katonák, a katonai alakulatok is csak nagyon ritkán avatkoztak be.
Kaptam egy olyan parancsot, hogy menjek ki a Nagyvásárcsarnokba, ott van Obaturov tábornok, akit Erdélybol vezényeltek át egy gépesített hadosztállyal, s azzal együttmuködve meg kell semmisítenem a Corvin közt. Menjek ki, és hajtsam végre Obaturov tábornok parancsát. Szucs Miklóssal, akivel együtt végeztük el a vezérkari akadémiát. A feladat az lett volna, hogy október 28-án hat órakor indult volna a támadás, tüzérségi és légi elokészítés után, én mint a rohamosztag parancsnoka - az akadémia tisztjeibol s az oda bevonult, Pesten tartózkodó tisztekbol alakítottam volna ki a rohamosztagot - némi tüzérségi elokészítés után megrohamozom és megsemmisítem a Corvin közt és a Corvin közi ellenállási fészket. Na most, ez így is hátborzongatóan hat, hogy én Obaturov tábornoktól fogok kapni ilyen parancsot. Elmentem, megjelentem az o ideiglenes harcálláspontján - o tábornok volt, én ezredes -, én jelentkeztem nála, s akkor kezdte mondani, hogy miért hivatott, meg mi lesz a feladat, meg hogy lesz, mint lesz. Mondom magyarul Szucs Miklósnak: kinek a fejiben született meg ez az orültség? Rám szólt az orosz, hogy oroszul beszéljenek! Jó. Mondom én oroszul is. És elmondtam ugyanezt, kérdeztem, kinek a fejében született meg ez az orültség, Magyarországon nincs háború, én magyar ezredes vagyok, nekem magyar tábornoktól kell arra parancsot kapni, hogy Magyarországon egyáltalán hadmuveletet végezzek. Hjüjj! De ezt most már oroszul kellett mondani. Szucs Miklós közbeszólt, hogy meg van beszélve ez a honvédelmi minisztériummal, neked ezt végre kell hajtani! (Janza Károly volt a honvédelmi miniszter, altábornagy?) Neked ezt mindenféleképpen végre kell hajtanod. Ezt én nem vagyok hajlandó végrehajtani! Ez népellenes parancs, és mint népellenes parancsot megtagadom! Akkor erre a tábornok azt mondta, hogy o tulajdonképpen vendégül is szeretett volna engem itt látni, és egy kicsit vendégül fog tartani. Ez a vendégség eltarthat 28-áig is. Mondom, téved a tábornok úr, én nem érek rá 28-áig vendégségben lenni, különben is tolünk háromszáz méterre öt gépkocsi megrakva tisztekkel, felszerelve fegyverrel, kézigránáttal vár, akiknek megmondtam, hogyha ennyi meg ennyi ido múlva nem leszek ott, egy negyedóra múlva, akkor tudják, hogy hová jöjjenek. Ezt ellenben el kellett mondanom. S nem értem, milyen címen teszik ezt. Egy ilyen kis repüloszázados áll itt fegyver nélkül, sapka nélkül, kigombolt zubbonnyal, és öt géppisztolyos orosz katona fogta körül. Mit jelentenek ezek? Mégiscsak ide kell hozni azt az öt gépkocsit, hogy itt rendet teremtsen. Ezzel nagyon megsértettem. Maga akar itt rendet teremteni? Akkor énbelolem már nem tudom, mi beszélt, szóval a fölháborodottság, hogy hát mit akarnak? S mondom, milyen összeköttetés lesz a rohamosztagi parancsnok és a tüzérségi támadók között? Azt mondja, a körút túlsó oldalán T52-es harckocsik repeszgránáttal befogják az emeletet, hogy engemet onnan tuz ne érjen. Már nem is kell hogy onnan érjen tuz, mert az o repeszeiktol egy ember nem marad épen. A szuk Corvin közben, azt ismerni kell, hogy milyenek ott a körülmények. Mondom, ez egy idióta elgondolás, hogy ezt meg lehet oldani, nem is idegesített engem semmiféle felelosség, hogy milyen kifejezéseket használok, meg kivel állok szemben, mert mikor az ember már elveszti az önuralmát, akkor már nem tud józanul gondolkozni. Én ezt a parancsot nem fogom végrehajtani. Visszamentem. A vendéglátás elmaradt. Jött a törzsfonöke, azt mondja: Tovaris Márton, nem kell ezt komolyan venni, hát csak viccelt a tábornok elvtárs, nem komoly ez, csak viccelte a vendéglátást. Mondom: Biztos is voltam benne, hogy nem fognak vendégül látni, de mondom: Különben sem érnék rá.
Innen - s ezt meg is mondtam - az elso utam a corvinistákhoz vezet, mielott az akadémiára bevonulnánk, s megmondom nekik, hogy mire készülnek. Ott gyerekek vannak, ott családok élik a mindennapi életüket, hogy legalább, ha van óvóhely, menjenek le, mert sose tudni, ezek az orültek mit fognak csinálni, függetlenül attól, hogy én benne részt veszek, vagy nem veszek részt. Vagy a másik, a kecskeméti iskola is oda volt rendelve, azzal együtt kellett volna végrehajtanunk a parancsot. Igen. A kecskeméti gépesített dandárnak kellett volna együttmuködni, az Ülloi útról jönni, mert ott is van bejárat a Corvin közhöz. Nos, elég az hozzá, hogy a corvinistákhoz elmentem, mondtam, hogy mi készül ellenük, és figyelmeztessék a lakosságot, hogy lehetoleg 27-én este vonuljanak be a légvédelmi pincékbe, s a legszükségesebb holmijaikat vigyék magukkal, de én remélem, hogy sikerül megakadályozni ezt az egészet. És azt hiszem, hogy elég szép siker, hogy ez sikerült. És nem csak az embereket, de vagyont, a nemzeti értékeket, a két kerület határát is féltettem, mert az oroszoknak semmi sem drága? A végén mégis dobtak le bombát, ha jól emlékszem, helikopterrol, mert a tüzérségi támadás elmaradt, s a légi elokészítés is. (Márton András, Budapest)
Íme, így hányta-vetette a sors az embereket, alakította gondolkodásmódjukat. Aki a lelke mélyén magyar volt - lett légyen bárhol, akár Moszkvában is kiképezve - az dönto pillanatokban azt tette, amit tennie kellett. Példa erre egyébként Nagy Imre lelki alakulása, az eseményekhez, a nagy feladatokhoz, a forradalom, majd a vértanúság vállalásához való felnövése is.
Gazda József