Kultúra: Pusztai, Jeges, Dézsi

2006. szeptember 9., szombat, Archívum 2003–2007

Iochom István dokumentumkönyve
Azokban az években, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején-közepén egy Kézdivásárhely környéki, háromszéki faluban a cseperedő, eszmélkedő gyermeknek, aki véletlenül akkor született éppen, amikor pártunk hőn szeretett főtitkára a hatalomra került, nos, ennek a gyermeknek a képzeletét a mesék csodás és fura alakjai mellett az esti történetekben - amikor a szomszédok összegyûltek - Pusztai, Jeges és Dézsi alakja (is) népesítette be. ?k voltak az igaziak, vagy az igazibbak. ?k a saját hősök, a mi hőseink, akik a szomszédos falvakban születtek, és itt, a környéken nőttek fel, itt dolgoztak, báloztak, udvaroltak, élték az akkori fiatal legények életét egészen a katonaságig, a szénbányáig. Mesefigurák voltak, akik szembe mertek szállni a hatalmaskodó párttitkárokkal, néptanácselnökökkel, milicistákkal, a tûzzel-vassal erőszakolt kommunizmussal, kollektivizálással és magával a hatalommal. Fityiszt mertek mutatni egy teljes ropogva-csikorogva mûködő, de még majd negyven évig mûködő gépezetnek.
Pusztai, Jeges, Dézsi. Ez volt a sorrend. Legalábbis így maradt meg, hogy Pusztai az első, Jeges a második, Dézsi a harmadik. És nem valami erőltetett rangsorolás szerint. A népi ritmusérzék így rögzítette a nevüket. És a névhez, a nevekhez hozzárendelődött egy-egy kép: Pusztai a vad, a marcona, Jeges a hûvös, a kimért, és Dézsi, mint a legkisebb fiú: éles eszû, furfangos (,,tanult ember? volt, úgy mesélték, érettségivel, ami nem lehetett kis dolog az ötvenes évek elején). Emlékszem, hogy álmélkodtunk, amikor a szomszéd elmesélte: süldő legényke korában, szénacsináláskor miképp találkozott Velük. Sötétedés után, váratlanul jelent meg a kalyiba előtt égő tûz mellett egy férfi, hátizsák a hátán, gépfegyver nála, lőszerek. Fáradtnak tûnt, elcsigázottnak, a városbeli és a környékbeli dolgok felől érdeklődött. Társa (társai?) távolabb várakozott. Tejjel kínálták, friss túróval. Ahogy érkeztek, épp olyan váratlanul el is tûntek. Aztán azt is mesélték - nem kevés együttérzéssel -, hogy miképp legeltették meg a kővári vagy valamelyik környékbeli erdőpásztort, mert az megvert egy gyereket, akinek tehenei véletlenül belementek az ültetvénybe. Dombról befelé, lejtőre kellett a füvet legelnie, négykézláb persze, majd miután jóllakott, behajtották a patakra inni. A népi hős, a betyár bokrosodó legendája ez, aki így is figyelmeztetett: így jár az, aki?
Amikor aztán a szentléleki párttitkárt, akivel Pusztaiék puliszkát főzettek, behívatták a milíciára, és számon kérték, hogy miért főzött nekik puliszkát, az nemes egyszerûséggel azt válaszolta: ,,Magik még túrót es tettek volna belé.? Ez forgott a falusiak száján, így maradt meg az emlékezetükben, hogy Pusztaiék a szegényeket, a rászorulókat nem bántották, hanem támogatták, segítették. Ezt mondják ma is sokan. S ezek az emberek drukkoltak nekik. Amikor viselt dolgaikról esett szó, akkor cinkosan össze lehetett kacsintani a hatalmasok, a kommunisták háta mögött. Azt is mesélték, hogy a milicisták csak a síkságokon, a mezőkön keresték őket, az erdő szélénél bennebb nem mertek menni. Egy alkalommal két teherautó katona vonult ki a keresésükre, ők meg pár méterre attól a helytől, ahol azok elvonultak, békésen szalonnáztak a kukoricásban. Anyám, aki fiatal leányka volt akkor, még ma is emlékszik arra a döbbenetre, amikor Bélafalván lelőttek két milicistát, köztük a nem sokkal azelőtt a faluba helyezett, rendes román milicistát is. Aki talán rá sem szolgált halálára, csak rosszkor volt, rossz helyen. Ez némiképp árnyalja is a Pusztaijegesdézsi-képet, a falu döbbenete ugyanis a mindenkori halálnak szólt, az erőszaknak. Aztán valaki elárulta őket is, mert ilyenek vagyunk, mondogatták a falusiak. Külön-külön fogták el, illetve ölték meg Pusztait, Jegest és Dézsit. Ozsdolán a sebesült Dézsinek, kérésére, állítólag Pusztai adta meg a kegyelemlövést. Ozsdola leányából, akinek nem kis szerepe volt a nyomra vezetésben, később, állítólag, óvónőt csináltak. Pusztait az Almásréten csalták tőrbe. Jegest egy tyúkpajtában lőtték szitává pajtástul, mindenestül.
Mi és mennyi volt így igaz, nem tudom, nem is firtattuk soha. A legenda élt, és még mindig él, és talán élni is fog. A hősök ma is elevenek. Nincs olyan település Háromszéken, ahol ne tudnának róluk. Sokan a Megyei Tükör riportsorozatát kivágták, összegyûjtötték, és úgy járt kézről kézre az anyag, mint valamikor a filléres füzetek, a Veronika, a fegyencbáró asszonya-szerû olvasmányok járhattak.
Pusztai, Jeges, Dézsi - ma is - egy kicsit mesehősök maradtak/maradnak. Számomra ők voltak azok, akik Fehérlófiaként a kisördög Hétszünyû Kapanyányimonyókok hasáról leették a kását. Akik felhívták a figyelmet valamire, akik mertek tiltakozni, és ezáltal talán meg is ingatták picit, alá is ásták évtizedekkel a kelet-európai fordulatok előtt azt az építményt, amely - tudjuk - aztán jóval később ledöntetett.
Mi és mennyi volt igaz tehát a Pusztai, Jeges, Dézsi legendájából, történeteiből? Iochom István könyve erre keres választ bő ötven év távlatából. Kik voltak ők, miket tettek, és hogyan emlékeznek rájuk a kortársak, vagy akár a mai emberek is. Nem szépíti meg történeteiket, nem nagyítja fel tetteiket, nem csinál belőlük emberfeletti hősöket. Csak tényszerûen, adatszerûen közöl, közzétesz. Mint minden jó újságíró, utánajár a dolgoknak, nyomoz, s ha felkapott egy újabb szálat, utánamegy. Nem regényt ír, nem szubjektív történetet arról, hogy micsoda nagyszerû, kivételes emberek voltak ők. Mert elsősorban emberek voltak - ők is. Tévedéseikkel, gyengéikkel, melléfogásaikkal együtt. A kép róluk tehát nem elrajzolt, nem sarkított, nem túlzó, hanem a lehető legvalószínûbbre törekvő. Amilyen lehet a tények, dokumentumok, visszaemlékezések alapján ötven év távolából. Nem volt még ilyen összefogó, ennyire a valószerûségre törekvő munka még róluk az utóbbi ötven évben. Nem is nagyon lehetett az utóbbi tizenhat évet kivéve, amikor már lehetett volna. Csak ahhoz kellett valaki, aki nem sajnálta a fáradságot, az utánajárást, a különböző emberekkel való beszélgetéseket, majd mindennek a feldolgozását, hogy némi fényt derítsen egy errefelé még mindig eleven legendára, a miénkre, a mi hőseinkére: a Pusztaiéra, Jegesére és a Dézsiére.
Fekete Vince
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép