
Megmarad-e a függetlenség?
Sokak bizonytalanságában osztozik a 67 éves György Barabás Cófalván, amikor gazdálkodó nagyobbik és kisebbik fia jövőjén töprengve több más lehetőség mellett felveti azt is:
- Sokan mondták, hogy lesznek nagyobb farmerek, ötszáz hektárosok, nagybani termelők, akik megeszik a kisebbeket. A nagy hal a kicsiket. S úgy lehet, a fiaim rá lesznek kényszerülve, hogy ezeknek dolgozzanak. Adnak egy traktort, ülj fel, fiam, s dolgozz! Hogy milyen fizetés lesz, arra egyelőre nem lehet semmit mondani?
Bár a hangsúly nem lázadó, kiérezni belőle az aggodalmat. S nem csoda: a kis falu jobban menő gazdaságai közé tartozik a György-porta, melynek eséllyel kellene indulnia a versenyben, s ha némileg kedveznek neki a feltételek, életerős gazdaságként vethetné meg a lábát az alsó-háromszéki síkon. A hetvenhez közelítő házigazda, bár egészsége kezdte cserben hagyni, az egybéliek közt abban okvetlenül a sors kegyeltjének nevezheti magát, hogy van, akinek átadnia a stafétabotot, nem is egy, két munkára termett fia áll mellette, s venné át a dolog nehezét. Az ő erőfeszítéseiknek is köszönhető, hogy az átmeneti évek viszontagságait eddig sikerrel, sőt, haszonnal gyûrték le. Aki látott egymagában vagy erőtlenedő feleségével együtt küszködő idős földmûvest ? és a kelleténél több példával szolgál rá a kor ?, az tudja igazán, mit jelent a földszerető fiatalok mellé állása, segítsége. Nos, e privát szerencse ellenére beszélgetésünk úgy alakult, hogy annak az alábbiakban előre bocsátott részét akár amolyan EU-s csatlakozás előtti hangulatjelentésnek is fel lehetne fogni, egy nem túl derülátó szemlélet summájának. Mielőtt tehát előszámlálnánk a György-porta eredményeit ? és azok nem jelentéktelenek ?, hallgassuk meg, milyen szorongások emésztik a földhöz visszatért székelységet, s annak is ama rétegét, melynek ma, másfél évtized után már ugyancsak lenne vesztenivalója, ha az ég be találna borulni felette.
- Azt hiszem, 90 százalékban biztosra lehet venni, amit mondanak, hogy ezek a nyugatiak nagyon lefékeznek most. Az ő áruikat ide behozzák, s a mienk nem fog kelleni. Szentgyörgyön is ezek a nagy üzletek, bevásárlóközpontok ? most mind ilyeneket létesítenek, olvasom az újságban ? ezt szolgálják. Bémennek az ellenőrök a kiskereskedőhöz, hogy ez nem jó, az nem jó, európai normák, miegymás ? tessék bézárni az üzletet. S kész. Be kell zárnia az üzletet. Nekem is azt mondhatják: maga a disznót többet otthon nem vághatja le, hanem beviszi Szentgyörgyre, s megöleti a vágóhídon. Mert többet nem szabad itthon disznót vágni!?
- A tehénistállót az idén újítottuk fel ? teszi hozzá az ifjabb György, a családi könyvelővé előléptetett Tibor ?, aztán, hogy megfelel-e az uniós elvárásoknak, nem tudom?
- Oda sok újítás kell, külön fejőszobáról olvastam, kifajanszozva ? mondja idősebb György ?, vége az istállóban való fejésnek.
- Mi egy éve fejőgépet vettünk, s egyetértek, hogy azzal tiszta munkát lehet végezni. Mert ha én azt a szívókorongot felteszem a tőgyre, a tejbe nem tud beléhullani sem szőr, sem semmi. Mert akárhogy megmossa az ember azt a tőgyet, ha kézzel rángatja, ott ez-az beléhull. Ez megvan, mégis piszkálódnak: mocskos a tej, sok benne a baktérium!? Erről jut eszembe ? vált át egy anekdotára idősebb György ?, szegény öcsém ? nyugodjék csendesen ?, mesélte, hogy mikor tanító volt az ötvenes években a Regátban, legényemberként a szomszédból hordta a tejet. Hát amikor megy érte, látja, a csángó gazdasszony ül a tehén alatt, a pendelye ki van fordítva, s azon keresztül szûri a sajtárba a tejet. ,,Na, én, lelkem, többet tejért sose mentem.?
Kacagni kell a fél évszázados történeten, változnak az idők és az elvárások, de most a gazdát minden öngúny mellett inkább aggodalomra és gyanakvásra hangolja, hogy vele szemben támaszt magasabb igényt egy itt berendezkedni kívánó világ. Hogy vigasztalja, a riporter azt firtatja: hány falubeli gazdaság dicsekedhet azzal, hogy van, akire testálni a gondot és örömet egyaránt. Gyors számolás deríti ki, bizony, ahol száznál több család élt a földből, saját birtokából valamikor, mára tucatnyi olyan induló fiatal, ha található helyben, aki talán marad és gazdálkodik. Mert hogyan járt egyik szomszédjuk is: miután lánya máshová ment férjhez, a szülőknek utód és egészség híján egyik napról a másikra fel kellett számolniuk mindent, bár traktor, gép állt a rendelkezésükre, és az utóbbi időkig bírták a versenyt.
- Ahogy bészerezték, úgy kellett eladjanak mindent!?
A családi gazdaságot a saját munka élteti, nélküle összeomlik.
Olyan boldogok voltunk, úgy örvendettünk
Fordítunk egyet a dolgon, s a fonákja után szemügyre vesszük a családtörténet utóbbi tizenöt évének színét is. György bácsi magyar időben született, s román időben nőtt fel, ahogy mondja, öt testvéréből egy bátyja tanító lett, a másik gazdálkodott, két nővére városra sodródott. Félig ebben a sorsban osztozott ő is, bár nem szakadt el a szülőfalutól:
- A hét osztály után a szüleim mellett dolgoztam, ?59-ben megalakították a társast, ?60-ra átszervezték kollektívvé. Nem jött ki a lépés, kevés volt a pénz, mi, fiatalok elmentünk Brassóba. 16 évet ingáztam a Rulmentulba. Nem ment olyan könnyen, a téesz vezetőtanácsának kellett letárgyalnia a kérést. Azzal az ürüggyel mentünk el, hogy szakmát akarunk tanulni. Nagy nehezen engedtek el. Három váltásban, ingázás, jövet-menet száz kilométer naponta. Legalább húszan jártunk vonattal be ebből a kicsi faluból. Előre hajnali 3 órakor, fél 4-kor kelni kellett. Aztán megszoktuk, keresni is lehetett, 1200 lejjel kezdtük, aztán felment 1800?2000-re. A szentgyörgyi gyárak még nem voltak meg, azután építették. Aztán 16 év után meguntam az ingázást, a kollégák is behúzódtak volt Szentgyörgyre, 1979-ben eljöttem, de én egyenesen haza, Cófalvára, a szomszéd állami gazdaságba. Egy kilométerre volt a lécfalvi Gostat. A valamikori Baczoni-birtokot államosították, azon alakult meg. Aztán ahogy a földeket visszaadták, 1991-ben én is elszaladtam onnan.
- Hogy megmondjam őszintén, olyan boldogok voltunk, és úgy örvendettünk, hogy a földeket visszkapjuk ? haj! Mikor Ceau?escut elkergették, csókoltuk egymást ? haj, de boldogok voltunk. Most nem akarok rátérni a politikára, de mintha vele odament volna minden a végén. De akkor örvendettünk, hogy magángazdák leszünk! Milyen jó lesz! És nem mondom, visszamenőleg két-három évre ment is, ahogy ment. Most már olyan ? szinte bánjuk, hogy gazdák lettünk. Nagyon drága lett minden, motorina, mûtrágya, vegyszer. Annyira feldrágították, megvenni sem lehet. Ha valamit kiveszünk, mindjárt rakjuk is vissza a földbe.
György bácsi panaszában benne van többek közt, hogy az árak integrációs igazítgatása kedvezőtlenül hatott vissza a jövedelmezőségre, a korábbi évtizedben realizált haszonhányadra. Akkor lássuk, hogyan folyt a gazdálkodás azt megelőzően, és főleg utána.
Fájin gépecske
Bár élete java részét az iparban töltötte el, a gazdaságtól sosem kívánt elszakadni.
- Mikor az állami farmra átjöttem dolgozni, első dolgom volt venni egy tehenet, hogy a családnak legyen teje, s kezdjünk valamihez. Lesz egy bornyúcska, felneveljük, eladjuk, pénz lesz belőle. Akkor vettem egy csitkócskát, lovat neveltem, s azzal kezdtünk gazdáskodni. Mentünk szénát csinálni. A feleségem nem tudott szekeret rakni, de segített. Hol? Az út mellett a sáncba, amíg a földek nem voltak visszaadva. Aztán ? előrelátónak bizonyultam ? veszegettem egy szakekét, egy lókapát, egy boronát, hogy legyen a ló után, s a kertecském megdolgozhassam. Igaz, a Gostatban is került egy-egy sáncocska, hegyoldalacska, adott a mérnök úr kertnek egy darabocska helyet nekünk, alkalmazottaknak. Én raktárnok voltam, de lehetett gazdálkodást is tanulni: hogyan kell szántani, tárcsázni, menyi vetőmagot használjunk, mennyi vegyszert? Én a traktorra is felültem, vágyódtam rá, hogy traktorozzak. Nem volt traktorista elég, a pityókát ki kellett a földekre hordani. ?91 után, mikor elkezdték felszámolni a Gostatot, vettem árverésen egy önjáró kaszagépet, amit évekig traktorként használtunk. Az állami gazdasággal? Felszámoltak mindent, istállók, minden el van adva. Az istállók felső részét egy Cosneanu nevû kovásznai vette meg. Az alsó részét pedig Varga József mérnök úr Szentgyörgyről, biztosan hallott róla, ő ott egy kisebb farmot tart fenn, száz hektárnál több lehet.
- Fájin gépecske volt, a lóvontatású szakekét a kaszagép után kötöttük, az egyik fiam vezetett, én fogtam az ekét. Szántottunk. Zsenge fiúk voltak még, azért is jöttem el, nem lehetett még rájuk bízni. ?k úgy maradtak itthon, hogy egyikük a víz-gáz szerelést végezte el, a másik a traktoriskolát, s mire kijárták, már nem volt, ahova elhelyezkedni. (A harmadik fiam pék Kovász-nán, ő úriember, nem vonzotta az itthoni élet.) Így összeálltunk, előre öt hektáron, amit visszakaptam szüleim után, ahhoz hozzájött a testvérem öt hektárja. Még a faluban elhívtak kaszálni mások is, került vaj?egy lejecske. Kötöttünk utána vetőgépet, boronáltunk, a pityókát kitúrattuk vele, mindent elvégeztünk. Aztán ?95-ben vettem egy lerobbant Fiat traktort. Kerekei is hiányoztak, sok baj volt vele, de lábra állítottuk. Jelenleg húsz hektáron gazdáskodunk. Eleinte jobban ment, hol egy gépet, hol kettőt minden évben lehetett venni. Mi kellene még? Egy rendes pótkocsi, a mai kicsi. Kéne egy trágyaszóró. Egy cséplőkombájn ? igaz, abból egy faluban kevesebb kell. A főbb eszözök, kombinátor, pergető, vetőgép, permetező és egyebek megvannak.
- Mi fizetett a legjobban? Nálunk az alap a pityóka volt. Adogattunk még el két-három bikabornyút, egy-egy disznót, malacokat. A krumplit? A belső ,,testvéreknek?, a regá-tiaknak, Prahova, Dâmbovi?a megyeieknek, meg a saramásiak, bárkányiak közt is sok a ,,nyegusztor?, a feketéző. A pityókából pénzelgettünk, de most nagyon költséges kezd lenni. A legigényesebb kultúra. Gyenge földbe hiába teszed, a mûtrágyát el nem spórolhatod. Ebben az évben kijöttünk olyan 27 tonnával hektáronként. Ahol a tavaly kétezer kiló lett a három hektáron, onnan az idén 50?60 ezer kilót tudunk eladni. Nagyon jól hozott, de hektáronként a 600 kiló komplex mûtrágyát rátettük. Száz kiló mûtrágya egymillió lej. Az lenne jó, ha egy kiló pityókáért egy kiló mûtrágyát lehetne venni. Ne kelljen megpótoljam még ötezer lejjel. Azért mondom, mert eladtam az első vagont, ötezer lejbe kilóját. A tavalyi csőd után ? a tejpénzből és a nyugdíjból éltünk ? az idén mégis szép az eredmény. Jövedelem? Nem számítottam ki, de az idén öt vagonért ha kapok, mondjuk 250 milliót, akkor abból lejön a szedés-válogatás ára ? nagypataki napszámosokat hozunk rendszeresen ?, olyan harmincmillió napszámra, s amit megesznek, megisznak, akkor a háromszori permetezés olyan 21 millió, a bogár ellen még vegyszer, az plusz kétmillió, gyomirtó a három hektárra hatmillió. Ha összeadjuk a mûtrágyával és egyebekkel, olyan százmillióba biztos, belefut. Hogy még mindig sok marad? Kiváltságos év az idei. S még nem adtuk el a javát. Egyszer szökjünk át a kerten, s akkor dicsekedjünk. A magot Bartha János mérnök úrtól vesszük, most 14?18 ezerbe adja kilóját. Édesapám mellett dolgoztam hét évet, nem emlékszem, hogy cseréltük volna a magot. Mi két éve vettük a mostanit, még a tavaszon elültetjük, ami van, aztán újat kell venni. Még mit vetettünk? Búzát a vetésforgó miatt, s hogy legyen, amiből bért adni az embereknek. 700 kilót egy hektárért, most akarjuk csökkenteni. Földet vásárolni? Nemigen adnak el errefelé. Hallottam, zsidók vettek meg Szépmezőn egy farmot, s toborozzák össze a földeket Nagyborosnyón. Azt mondják, 2200 fejőstehenet akarnak béállítani, s akkor biztosan feldolgozót is építenek hozzá. Mi a Covalactnak adjuk le, jelenleg hét fejőstehenünk van, évente felmegy 12?13?14 ezer literre a leadott tej. Az ára kicsi. Ami pedig a városiakkal történik: kész kizsákmányolás. A zsírtalanított tejet, a fél vizeset nekik háromszoros áron adják el, mint amit nekünk adnak érte!
*
Nos, eddig a gazda beszámolójának kivonatos ismertetése, jó pár tanulság kiolvasható belőle. Ezekre, különösen a burgonyatermesztés körüli legújabb bonyodalmakra hamarosan visszatérünk. Érdemes már most megszívlelnie a hatóságnak, amit György bácsi a gazdák uniós csatlakozás előtti megtorpanásáról, szorongásairól mondott. A tét nagy. A víz-gáz-szerelésről a falu kedvéért lemondott fia vallja: ,,Szeretem ezt az életet, ha nem szeretném, rég elmentem volna.? Óvjuk meg, amennyire lehet e jövőépítő ragaszkodást.
B. Kovács András