
29.
Politikai foglyok kiszabadítása
A forradalom egyik fo feladata volt a foglyok, az ártatlanul szenvedo honfitársak kiszabadítása.
Voltak, akik bent érték meg az eseményeket. Ám a hatalom, a ,,rend? ott állt még egy darabig. A forradalom sem kezdhette ezzel. Elobb meg kellett erosíteniük saját pozícióikat. El?bb fegyvereket kellett szerezni, talajt kellett fogni, szembeszegülni a Rémmel, tankokat kil?ni, támadó vagy védelmez? - állásaikat védelmez? - osztagokat megsemmisíteni. Villamosokat felborítani, hogy barikádokként lehessen felhasználni azokat, s mögülük l?ni a tankokra, a rendszert, annak bástyáit védelmez? oroszokra, ávósokra. De mindig, mindenhol akadt valaki, aki felfigyelt: A politikai foglyok! Mi van a politikai foglyokkal? Miközben azok bent - ahová szintén beszivárogtak a történések, vagy azok híre - szorongtak a kintiekért, s várták, izgatottan várták saját sorsuk alakulását.
Hallottuk a Himnuszt, eléggé közel volt a Foutca - legalábbis Kalocsán -, hallottuk a nagy éljenzést, és hogy: kihozunk benneteket! Aztán mozgás, sürgés jobbra-balra, azt lehetett hallani. Úgyhogy tulajdonképpen olyan 24-én kezd?dött Kalocsán. Mert 23-án Pesten, délben, s 24-én, elég hamar bejöttek már a forradalmárok, az ellen?rz?k, bejöttek a börtönbe, s elkezdték el?szedetni a politikaiaknak a papírjait. Így kerültem aztán én is sorra. Aj, de hogy reménykedtünk! Igen. Reméltük, hogy az oroszok kimennek. Apám aztán meg pláne, mert jóapám Márianosztrára került, ? 1955. június 1-jével került Márianosztrára, és ? is október 27-én szabadult Nosztráról. Jöttek le gyalog, ahogy tudtak, jöttek le Pestre, s november 1-jére került haza jóapám. Együtt lehetett - végre - a család. Együtt, reménységgel, hogy vége ennek a sok-sok meghurcoltatásnak, megaláztatásnak. (Bárány Eszter, Szekszárd - Nürnberg)
Elmentem a Baross utcai szabadságharcos csoporthoz, és ott kaptam vagy harminc fegyverest, s a Péterfy Sándor utcai kórháztól egy teherautót. Nekem volt addig is fegyverem. Kimentünk a Gy?jt?be. De hangsúlyozom, hogy rengeteg részlet hiányzik. És hát a bejárathoz megyek, ott egy kis katona üvöltözött, kérte az igazolványomat, s odaadtam a politikaifogoly-igazolványomat, amit én nyomtattattam tulajdonképpen, meg a röpcédulákat is mint kellékeit az egyesületnek. (Rédey Gábor, Budapest - Köln)
Mert a nem sokkal korábban kiszabadult Rédey Gábor létrehozta már a volt bebörtönzöttek politikai szövetségét.
Hát a kiskatona beengedett. A beltérben akkoriban egy, az Oktogon-formára kiképzett helyiség volt, minden szögletéb?l nyílt egy ajtó valamerre. Egy öreg ?r jön elém, Rédey úr! - Tóth f?törzs?rmester volt -, hát ezt hamar elhárítottam, mert ez sem volt hozzám nagyon jóságos, de volt egy másik, az viszont fegyelmire küldött ?55 karácsony el?tt, ott, a gy?jt?ben, mert szerinte nem szedtem magam elég gyorsan ... hát nagyon súlyos büntetést kaptam, egy félévi kedvezményelvonást, benne volt két levélírás, egy csomag és egy látogatás. Nahát ez kitárt karokkal és tipikus Balaton melléki tájszólással jött felém. Rédey úr! Nahát én megfélemlítettem a pacákot. A felesége is ott volt, beállt egy ajtó mögé, ezzel kész volt. Felmentem az emeletre, benéztem egy szobába, ahol 10-12-en voltak, többen civilek, s bemutatkoztam. Mondtam a nevemet, mondtam: én vagyok a politikai foglyok szervez?titkára - ezt a címet én adtam magamnak -, semmi más funkció nem volt, csak amit én kiosztottam, és azért jöttem, hogy kiszabadítsam a politikai foglyokat, mert az ország összes börtönéb?l, munkahelyér?l már kiengedték ?ket, s az embereim lent fegyveresen ott vannak, és ha egy óra múlva el nem kezd?dik a kiszabadítás, akkor megostromolják az épületet. Az épület tele volt smasszerokkal, katonákkal, ávósokkal. Azt mondja valószín?leg a parancsnok: igen ám, csak nincs annyi irodai munkaer?nk, hogy kiállíthassuk a szabadulóleveleket. Hát ez nekem eszembe sem jutott. Ez egy kit?n? ötlet volt, azt válaszoltam: ha maguk között nincs annyi írástudó, majd az írnokok megírják a szabadulóleveleket. Utána lementem a magánzárka osztályra, már nem voltak a cellák bezárva, az emberek kint voltak a folyosón, életemnek ez volt a legfelemel?bb pillanata, még konkrét értelemben is, felemeltek, öleltek, csókoltak, ahogy tudtak. Egy nagyhangú srácnak odaadtam a toborzó röpcédulámat, az felolvasta. Utána átmentem a ruharaktárba, ahol kiderült, az ?reink úgy vélték, hogy valósággá válik, amit mindig hangoztattak, hogy itt fogtok megdögleni, s a jobbnak látszó civil ruhákat elvitték. S közben beesteledett, s akkor eszembe jutott, hogy kórháza is van a Gy?jt? Fogháznak. Oda bementem, ott is volt nyolc-tíz nagyon beteg ember, köztük Küll Alajos páter, a jezsuiták egykori magyarországi f?nöke, akihez nagyon jó barátság f?zött, hogy úgy mondjam: atyai barátom volt. Telefonáltam ment?kért a Péterfy Sándor utcába, mert ott kapcsolatokra tettem szert, és két ment?autót küldtek, én a másodikba szálltam be, abban utazott velem Küll atya is, és miel?tt kigördültünk volna a gy?jt?fogház udvaráról, odajött egy honvéd f?hadnagy, egy százados, és megkérdeztem: most már biztos, hogy minden politikai fogoly kiszabadult? Maga csak ne sokat pofázzon, mert én magát itt fogom, s bezárom! S akkor már könnyen ugrált, az embereim - hogy már engedték ki - elmentek. Hát a kakas sem kárált volna utánam, hogy én vajon hová lettem. Elvittem ezeket a Péterfy Sándor Kórházba, gondoskodtam az elhelyezésükr?l. (Rédey Gábor, Budapest - Köln)
Másnap elmentünk Dorogra, és a nagygy?lés után azt mondják, hogy még Csolnokon a politikai foglyok be vannak zárva. Ha be vannak zárva, menjünk és szabadítsuk ki ?ket. Igen, de még mindig nem volt fegyverünk. De azért teherautókra, bányászbuszokra felültünk, s mentünk, hogy kiszabadítsuk a csolnoki - nem tudom, hányas számú aknánál - politikai foglyokat. Elmegyünk oda, körbe volt kerítve persze a hely, géppuskákkal fölszerelve az ?rök ott ránk fordítva a fegyvert, de akkor már nem l?ttek ránk. Bent a foglyok énekelték a magyar himnuszt (sírva mondja), s mivel nem tudtunk bemenni, gépfegyverrel voltak, kiabáltunk be, hogy tartsatok ki, mert visszajövünk. Megyünk fegyverért, visszajövünk fegyverrel. Ez este volt. S akkor, mikor már fegyverünk volt, akkor minden egyes személy, aki az Önkéntes Honvédelmi Századba bement, azt mondta, hogy most már nemzet?rök leszünk, s mindenki ahonnan jött, ott fogja a szolgálatot tartani. Nem, mert nekünk ki kell menni Dorogra. Illetve Csolnokra a politikai foglyokat kiszabadítani. El is mentünk, de akkor éjjel, mikor este ott voltunk, akkor éjjel az ?rség elt?nt, elment, s nem kellett kiszabadítanunk ?ket. Már szabadok voltak. (Varga László, Esztergom - Sydney)
Szabadulás? A gy?jt?ben voltam 1955. február 1-jéig, onnan kerültem le Kalocsára, a n?i börtönbe, és én 1956. október 27-én este hét órakor szabadultam a kalocsai börtönb?l, mivel ábécé sorrendben kezdték a politikaiakat kiengedni, mivel B bet?vel kezd?dik a nevem, hát így az els? hét között kerültem ki. (Bárány Eszter, Szekszárd - Nürnberg)
Hétköznapok a forradalomban
Az életnek akkor is mennie kellett tovább. Az emberek éltek otthonaikban - volt, hogy kil?tték alóluk a házat -, pincékbe menekültek, kimentek az utcára, ott a falak mellett közlekedtek, szaladtak egyik kapualjtól a másikig, nehogy eltalálja ?ket is egy lövedék. Mert füyültek a lövedékek az utcákon. És kellett menni, mert élelmet kellett beszerezni, mert meg kellett nézni, mi van édesapámmal, édesanyámmal, a szerelmesek találkoztak, néha együtt mentek a barikádokra, a gyermekek - még szül?i tilalom ellenére is - csatangoltak az utcákon, mert hát vitte ?ket a kíváncsiság, s valami - megmagyarázhatatlan - bels? ösztön. A látás ösztöne, a megtudni, hogy mi van ösztöne. És az öregek... az öregek... Egy-egy hajlott hátú öreg is kimerészkedett, hogy egy darab kenyeret szerezzen, s megnézze közben, mit csinálnak ezek a fiatalok... És bizony sokan voltak, akik nem tértek vissza, nem tértek haza soha. Valahol, valamelyik terén a városnak tömegsírba került a testük. Mert forradalom volt. Mert harc volt. Mert szemben álló er?k voltak. Mert páncélos kocsik vagy katonaszállító teherkocsik voltak. Mert oroszok voltak, mert ávósok voltak itt is és ott is, mindenütt. Rejt?zköd?n orvlövész leshelyeiken. És mert lesipuskások voltak. És tankok voltak. És tüzeltek a tankokról, tüzeltek a páncélozott járm?vekr?l, tüzeltek a padlásablakokból, mert a forradalmat meg kellett fékezni, az embereket, a harcosokat meg kellett törni, meg kellett állítani, a civil lakosságot meg kellett félemlíteni, és aki egy nép ellen harcol, az nem válogatja célpontjait. Nem válogatja, sokszor azért nem, mert ez neki mindegy. Mindegy, hogy kit, csak öljek, mert... Mert az országot, a népet térdre kell kényszeríteni, az ,,ellenforradalmat? le kell verni. És itt, ebben az országban mindenki b?nös, aki él.
Az a fejetlenség! Minden be volt zárva, semmit nem lehetett kapni, az emberek sorban álltak egy fél kiló kenyérért. Kétségbeesés volt. Mert nem tudtuk, hogy mi lesz. Mi tudtuk azt, akik józanul gondolkoztunk, hogy a kis magyar nép nem tud szembeszállni a hatalmas Szovjetunióval. Aztán hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, akik kezdetben minket biztattak, és olyan naivul hittünk a biztatásban. (L?rincz Marika, Adelaide)
El?ször ez a nagy eufória volt, remegve vettünk err?l tudomást, mert hát már lazultak a dolgok, már lehetett beszélni, már beszéltek az emberek. Akkor már férjnél voltam, a férjem állatorvos volt, de itt az egészségügyben dolgozott, ? azokhoz tartozott, akik nem sztrájkoltak ?56-ban. És akkor azon izgultam, mi lesz a férjemmel, mert ki kell mennie majdnem a Csepel-szigetre, a vágóhídon volt állatorvos, oda. És sorban álltunk, ?rült sorokat. Az eleje csodás volt, de azért én izgultam nagyon. Tekintettel a háború el?tti élményekre, mert akkor már itt laktam, az els? világháborúról rengeteget hallottam a szüleimt?l. Ett?l nekem ötvenhat olyan volt, éreztem, hogy mit kell csinálni. Nekem rögtön az volt az érzésem, hogy le a pincébe. Akkor arról volt szó, a pincét jól ismertem a háborúból, attól izgultam, be tudunk-e férni. S még ki is neveztek, sohasem felejtem el, az egyik úr, akivel együtt kerestük, hogy milyen padok vannak, én emlékeztem, hogy erre ez volt meg az volt, és akkor be akartuk rendezni azt a kis részt, ami még a pincéb?l volt, s akkor olyan gúnyosan mondott egy latin közmondást, hogy várjuk meg a végét... Mondom, nézze, én a pillanatra gondolok, hogy a végével mi lesz, ki tudja! Mi készültünk, s tényleg az történt, két-három nap múlva az volt, hogy a központi f?tés kazánjai mellett aludtak az emberek. Ilyen közös élmény a házon belül az volt, hogy az ember tudta azt, itt van valaki, aki a padlásunkra húzódott, mert ? egy elvtárs volt, s onnan l?tt lefelé, s akkor ezzel az elvtárssal, miután még sokáig éltünk együtt, úgy tettünk, mintha nem tudnánk, hogy ? volt. A ház padlására húzódott fel, s el?zetesen feljelentett minket. Amikor a férjemet kirúgták az egyetemr?l, abban is a keze benne volt. Aztán visszakerült a férjem, de ez egy olyan elvtárs volt, aki szeretett ártani mindenkinek. Hallottuk azt is, amikor a felesége felvitt neki ennivalót, ? meg lövöldözött le az utcára. Utána jó pofát kellett vágni. Aztán sok barátság is született éppen a pincébe való hirtelen lerohanásból. (Dr. Telegdi Istvánné Lázár Emilia, Budapest)
A Falk Miksa utcában, akkor Néphad-sereg utcában laktunk, s úgy álltak az orosz tankok, hogy egyik tanknak a csöve érte a másiknak a kupoláját., tornyát. Olyan szorosan álltak egymás mögött. És id?nként teljesen megvadulva, pánikot kapva elkezdtek l?dözni, szerencsére csak a géppuskával. Az egyik alkalomkor, amikor otthon voltam, kismacskáink születtek, és hát az egyik kismacska megdöglött, apám egy barna csomagolópapírba becsomagolta, s mondta: dobd be a Dunába. Hát én kimentem a kapunkon, s egyszer csak látták, hogy egy ,,bomba? van a kezemben, s az orosz rám fogta a géppisztolyt. Tizenhat éves srác voltam, kibontottam, s mutattam, hogy macska. Marha nagy röhögés, elvittek a Duna Partra, a Falk Miksa utca a második keresztút a Dunától, ott van majdnem a Duna-parton, egy orosz kiskatona elkísért géppisztolyosan, hogy dobjam be a Dunába... Az egészet nem úgy kell elképzelni, hogy ott komoly frontok voltak, közben ott szaladgáltunk, sétáltunk, ott l?ttek. Anyám, mert közben-közben voltam otthon is, leküldött kenyérért, a F?úton egy péküzem volt, és ott osztottak kenyeret. S hosszú sorban álltunk a Kvázner nevezet? péküzemnél, ez a Pozsonyi út utáni els? keresztutca, nem emlékszem a nevére. Hosszú sorban álltunk, és akkor egyszer csak megjelent néhány orosz tank iker géppuskával, és dum-dum golyóval elkezdték l?ni a sorban állókat. És az olyan volt, hogy el?ttem néhány emberrel valakinek a gerincét találta el a golyó, s kifordult a bele. Mi, akik ott voltunk, néhányan beugrottunk fejjel a kirakatba, mert hát nem tudsz mást, s ott lapítottunk a kirakat fala alatti egyméteres mélységben, és minket nem l?ttek le, mint látjátok. Szabó Istvánnak a Szerelmes filmjében ez a jelenet benne van, valószín?leg, ? is ott volt a sok álló között. Ott rengeteg halott volt. (Sárközy Csaba, Budapest)
Gazda József