30.
Hétköznapok a forradalomban
Az egészet nem úgy kell elképzelni, hogy ott komoly frontok voltak, közben szaladgáltunk, sétáltunk, s lőttek. Anyám, mert közben-közben voltam otthon is, leküldött kenyérért, a Fő úton egy péküzem volt, és ott osztottak kenyeret. Hosszú sorban álltunk, a Kvázner nevezetû péküzem volt, ez a Pozsonyi út utáni első keresztutca, nem emlékszem a nevére. A Szent István keresztúton. Hosszú sorban álltunk, és akkor egyszer csak megjelent néhány orosz tank, s ikergéppuskával és dum-dum golyóval elkezdték lőni a sorban állókat. Előttem néhány emberrel valakinek a gerincét találta el a golyó, s kifordult a bele. Mi, akik ott voltunk, néhányan beugrottunk fejjel a kirakatba, mert hát nem tudsz mást, s ott lapítottunk a kirakat fala alatti egyméteres mélységben, és minket nem lőttek le. Szabó Istvánnak a Szerelmes filmjében ez a jelenet benne van, valószínûleg ő is ott volt a sok álló között. Ott rengeteg halott volt, akik kenyérért álltunk sorban. (Sárközy Csaba, Budapest)
Volt egy bácsi, egy deklasszált valaki volt, a lóversenyeken fogadott még a régi korszakban, s a kommunisták, mint ilyent, osztályidegennek vették. És hát többször meghívta őt édesanyám vacsorázni. A forradalom alatt nem tudott jönni, édesanyám akarta vinni a levest, elvitt magával, s nagy félelmekben mentünk, falhoz lapulva, mert az épületek tetején voltak orvlövészek, biztos, hogy ávósok vagy kik. Akkor nem lőttek, de mégis elég félelmetes volt. A legfélelmetesebb volt, amit láttam, és soha nem tudtam erről beszélni: a harcoknak vége volt, és a nyugati felé mentünk, nem vagyok biztos, hova, de láttunk orosz katonákat, akik meg voltak lőve, félig meg voltak égve a tankjaikban. Az egyik lámpapóznán lógott egy ávós, aki édesapámat letartóztatta. Nekem ez nem volt nagyon kellemes látvány, tudtam, hogy van egy magamkorú fia. Édesapám hazajött, az ő édesapja sosem fog hazamenni. Azt gondoltam, mi nem olyan világért harcoltunk, ahol egyik édesapát letartóztatták olyan hülyeségért, hogy Sztálin nevét rágalmazta, a másikat meg fölakasztják bíróság nélkül. Hétéves voltam, de tudtuk, hogy mit jelent ez. Talán tízen voltak az osztálytársaim között, akiknek az édesapjuk le volt tartóztatva. És volt egy besúgó, akinek a papája ávós tiszt volt. S azt most felakasztották. (Muray László, Budapest ? Boston)
Az ?56-os eseményeket tulajdonképpen kívülről néztem végig. Tudtam azt, hogy harcok vannak, utcai harcok vannak, tudtam azt, hogy lövöldözés van, de nem mentem oda, mert két gyerekem van, nem voltam hajlandó beleavatkozni ebbe a játékba, mert miért? Nekem semmi érdekem nem volt abban, hogy én most kimenjek az utcára lövöldözni. Nem volt elszámolnivalóm senkivel. Engem mondjuk az ?56-os események mindennapi életvitelemben csak annyiban érintettek, hogy hol lehet ennivalót kapni úgy, hogy ne veszélyeztessen. Az ember kapkodott, megpróbált hol itt, hol ott valamit felszedni? Mégis, amikor volt ez a hat vagy hét, vagy tíz nap, paradicsom volt, azt hittük, hogy megnyertük a világot... (Erdélyi Pál, Budapest)
Azok a forradalmi legények meg tisztek mentek az utcán, s szedtek maguk mellé, hogy adunk fegyvert, és jöjjön. A férjem már megjárt egy szerb hadsereget, egy sikertelen magyart, utána az orosz hadifogságot, s láttuk azt a mérhetetlenül nagy orosz hadsereget, ami ott volt, én azt gondoltam, ebből győzelem nem lehet, ebből a férjem maradjon ki! Úgyhogy ő pizsamába öltözve otthon ült, én jártam kenyérért, bevásárolni, meg az útlevélért, minden. Én voltam a kijáró, a beszerző? (Kovács Fábiánné Báthi Mária, Fiumé)
A harcoló város. Képek a forradalomból
A város élt. Élt a város. Élt és lélegzett. Élt és ellenállt. Élt, és ellenállása néha megadásra kényszerítette a támadókat. A nép, a felséges nép, a saját felelősségére éb-redt, a sorsa megváltoztatására, sorsa irányítására felesküdt nép vívta a maga harcát. S mint a harcban mindig, itt is voltak áldozatok, volt szenvedés, de mindent meg-szépített a remény. A győzelem reménye.
A férjemnek krónikus fejfájása volt, elmentem fejfájástablettáért, és jöttek magyarok énekszóval, fiatalok, és mentek, hogy a rendőrséget lefegyverzik. Ez a szemem láttára volt. S a rendőrség úgy volt, hogy volt annak egy pincerésze, meg még az emelet. És ezek jöttek énekszóval, hogy bemennek a rendőrségre. Ezek mentek énekszóval, azok meg onnan kilőttek. Ekkor láttam életemben először, hogy valakinek a gyomra, az egész mája, ki minden? Hogy aztán ott mi lett, nem tudom. De ott lettek olyan bosszúk a X. kerületben... (Kovács Fábiánné Báthi Mária, Fiumé)
Kaptunk fegyvert, de nem tudtuk, hogy kell kezelni, idősebbeket kértünk meg, hogy tanítsanak meg bennünket. Nekem volt egy géppisztolyom, s egy másik. Több barátom dobálta a benzines üvegeket, én nem voltam ezek között. Ilyen utcai harcokban vettem részt. Láttam a tankokat az Üllői úton, a Körúton, ott is voltam, de csak a Thököly úti, a Keletinél való, meg a Pártház elleni harcokban vettem részt... (Telegdi Lajos, Budapest ? Sydney)
Összekötő lettem motorkerékpárral forradalmi csapatok között, parancsokat, illetve terveket vittem el a különböző csapatokhoz. És az én elképzelésem az volt, hogy egy rendőrköpenyben menjek ? akkor eső volt majdnem mindig ?, és a baloldali zsebemben volt egy igazolvány a kivágott magyar címerrel a főoldalon, hogy küldött vagyok, a másik oldalon meg rendőrigazolvány. Fegyver nem lehetett nálam, mert az ávósok vagy az oroszok, ha valamit megtaláltak, azt már agyonlőtték. És így mentem Várpalotába, Berkelébe, Ajkára, s egyszer majdnem fölakasztottak. (Farkas Róbert, Veszprém ? Hamburg)
Ahogy mi elkezdtünk harcolni, az én csoportom vagy öt-hat fővel az Orvosi Egyetemről, abban állapodtunk meg, a diákszállóba fegyvert nem viszünk be. Amikor elmentünk enni meg aludni egy kicsit, eldugtuk a fegyvert az egyik klinika terasza alá. És ott reggel szedtük össze, és úgy mentünk tovább harcolni. Vagy éjjel, akármikor, amikor mentünk. A lényeg az, hogy egyik alkalommal az úgynevezett Kiskunhalasi ezred parancsnoka, Gyurkó vezérőrnagy, aki egyedül állt át a katonák közül a forradalommal szembe, s az oroszokat támogatta, behozta az egységét ide, a Nagyvárad térre, és az harcba keveredett. Valaki a mellettünk levő négyemeletes házból lőtt rájuk, de elfogyhatott a lőszere? Gyurkóék a diákszállóba is bejöttek, s razziát csináltak. Ellenőriztek, én éppen hazamentem aludni egy kicsit, fölébresztettek, nyissam ki a szekrényemet, s az udvarra kivezényeltek mindenkit, és mindent szétszórtak ezek a katonák. Szétszórtak, és én elszóltam magam, hogy nem itt tartunk! Mikor kereste a fegyvert. A lényeg az, hogy kivittek, az ottani DISZ-titkárt meg engemet, ott volt egy üres telek, és falhoz állítottak. Volt köztük egy ávós alhadnagy meg egy tüzér főhadnagy vagy őrnagy. Két órát álltunk ott, s ezek ketten vitatkoztak. Két kiskatonát ránk állítottak géppisztollyal, hogy ki fognak végezni. Mert nekik nem tudom, hány katonájukat lelőtték. Hát két órát álltunk ott, míg ez a két tiszt ott vitatkozott, gondolom, a tüzér őrnagy volt az, aki azt mondta, semmi bizonyíték. Fel voltunk készülve, hogy kivégeznek. Mondom ennek a DISZ-titkárnak, ide figyelj, szép lassan, centinként menjünk közel a két géppisztolyos katonához, s ha komollyá válik a dolog, rohanj rájuk, és kapd el a géppisztolyt, ilyen magaslat volt, lebombázott ház volt, rántsd oda magadhoz, s ha a géppisztoly már megvan, rángassuk ki, és próbáljunk életben maradni. Mielőtt sor került volna erre, közölték, hogy na, menjünk vissza, de ők holnap visszajönnek. Hát mi holnap vártuk is őket! Akkor mondtam a többieknek, na, mért nem jöttetek, nagyokosok, segíteni nekünk? Hagytátok volna, hogy kivégezzenek bennünket. És akkor másnapra totálisan fölfegyvereztük a diákságot. Aztán volt olyan alkalom, hogy körbekerítettek egy mellékutcában harckocsival, és nem tudtunk kijönni. Én telefonáltam haza ? ez volt olyan délelőtt 11 órakor ?, hogy fiúk, hogyha nem mennék haza, itt keressetek valahol? Mert volt egy nagy mentőcsoport, a többi egyetemisták mentősök meg kórházasok voltak. Itt keressetek! És amikor én telefonáltam, pont akkor lőtte el magát az egyik harckocsi, rám szakadt a mennyezet, és elhallgatott a telefon. Ezek még otthon hallották a robbanást. És hát hál?istennek nem lett semmi bajom, kimásztam a malter meg a plafon alól, sikerült kijönnöm, és aztán sikerült kibenzineznünk a harckocsikat. Én így előkerültem, de még most, ezelőtt két évvel is felbukkant egy orvos cimbora: Te élsz?! Hát mi akkor azt hittük, hogy te ott meghaltál. Szóval, ilyen események voltak. (Rácz József Sándor, Budapest)
Keresztüljöttünk Pesten, ahol óriási lövöldözések voltak mindenfelől. Ugyanúgy Budáról átlőttek Pestre, Pestről lőttek át Budára. Mi a Lánchídon tudtunk átjönni, de úgy, hogy a Lánchídnak a pesti oldalán oroszok voltak. És őmellettük volt egy-két magyar katona. Nekem is kiforgatták a bőröndömet. Volt egy nagyon szép bordás, színes nyakkendőm, a ruszki simogatta. Mondom: el ne vedd, mint ?45-ben a rádiónkat. A franc egye meg, mondom a magyar katonának, mondd már meg a társadnak, el ne vegye a nyakkendőmet. S akkor az oroszul mondott neki valamit, s az orosz visszaadta. A pesti oldalon akkor az oroszok leblokkoltak. Az amerikai követségnél pihentünk meg, és akkor onnan mentünk ki a Keletibe. De ott először beleütköztünk oroszokba is menet közben, mert cirkáltak összevissza. Akkor a Keletiből vonatok nem mentek, nem indultak semerre. Kijöttünk a Thököly útra, s a Thököly úton volt egy nagy mentőautó, és épp készülődött a sofőr. Valamelyikünk rákérdezett, hogy: Merre megy, jóember? Mondja, hogy ki Kistarcsára. Nem vinne el bennünket is addig? Akkor beszálltunk, és így mentünk ki a városból. (Juhász Attila, Salgótarján)
A Fehérvári úton ? ezt a barátaimtól tudom ? a villamosvezetéket elvágták. Jött be a székesfehérvári tankhadosztály. És a srácok baltákkal meg kalapácsokkal fölfegyverkezve fölkérezkedtek az első emeleti lakásokba, és kibújva az ablakon leverték a villamos felső vezetéknek a leakasztóit, és a villamos felső vezetéke rázuhant a tankokra. És azonnal kiégtek. Fölrobbantak. S a fehérvári tankhadosztály tulajdonképpen ott pusztult el a Fehérvári úton. Meg a Bartók Béla körúton. A Móricz Zsigmond körtérnél. (Sárközy Csaba, Budapest)
Volt egy külön kalandom. A veszprémi egyetemről az egyetemista forradalmi szövetség megkért, hogy menjek el Várpalotára, hogy vigyek el egy írást. Meg akartak támadni valami orosz vagy ávós különítményt, nem is tudom már pontosan, hogy mit. Mert azt nem szabadott kinyitni nekem, zárva kellett hogy átadjam. És ott mentem át a motorkerékpárral a bakonyi erdőn, egyszer csak ? láttak messziről, én nem láttam őket ? egy földtagon két oldalról kijön egy-egy orosz páncélos, s hátul még egy? három tank, s mind a három szépen irányul rám. És teljesen le volt zárva az út, még egy motorkerékpár sem tudott volna átmenni, mellette fák voltak, s nem lehetett. Tüskés növény volt, nem tudtam volna belemenni. Mit csináljak? Muszáj volt megállni. Gondoltam, most kivégeznek. Ha ez a sorsom!? Sorsa elől senki nem tud elmenekülni. Megálltam. Ezek ordítottak nekem valamit oroszul, s mondtam nekik, hogy én kommunista, én ávó ? mutattam ezt az igazolványt... Látta rajta azt a vörös csillagot, sarló, kalapács ? dobre, dobre, s tényleg, a páncélosok helyet csináltak, és átengedtek. Elhitték tényleg, hogy az vagyok. Na, s ahogy mentem tovább, a tükörben ? kétoldalt volt tükröm a motorkerékpáron ? láttam, hogy az egyik tank megfordul, s az ágyúcső felém irányul. Csuda vigye el, mit tudjak csinálni? Teljesen egyenes út volt, nem tudtam mit csinálni. A szó szoros értelmében vártam, hogy mikor jön a lövés. De hát nem lőttek. Elengedtek. Ahogy beértem Várpalotára ? ott meg a bányászok vették magukhoz a hatalmat ?, ott állt az utca közepén egy tankelhárító ágyú. Német. Ismertem, annak idején ugyanez a modell volt. Intettek, hogy álljak meg. Ahogy megálltam, egyből a nyakamba vágtak a bányászok egy borjúkötelet, s vittek akasztani. Meg vagytok bolondulva? Viszem a... De hát rendőrruhában? Jött a falu tanítója. Hát hallgassátok meg, bajtársak, hallgassátok meg, mit akar mondani. Honfitársak, nézzétek meg. Azt hitték, fegyvert akarok kivenni. Az ávósok ilyesmit is csinálnak. Bocsánat, én tudom, hogy a telefon Veszprémben mûködik. Telefonon nem akarták ezt a parancsot továbbadni, mert azt lehallgatja az ávó is. Hívják fel a veszprémi egyetemet. A kötél a nyakamban volt, rángattak ide-oda, és röhögtek a bányászok, ki is nézték a fát, ahová fölakasztanak. Egyszer csak jött vissza. Levenni a kötelet. Megmondták még az alakomat is, hajszínemet, nagyságomat, a motoromnak a rendszámát, hát én az egyetem küldöttje vagyok. Egyből fölemeltek a vállukra, csókolgattak, ölelgettek, bocsánatot kértek. Ha ne jött volna a tanító, fölakasztottak volna. Na, így tudtam leadni ezt a papírt. (Farkas Róbert, Veszprém ? Hamburg)
Gazda József