Kovak?: Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója

2006. október 28., szombat, Archívum 2003–2007

Egy sepsiszentgyörgyi elítélt vallomása
Hat év, egy hónap és három nap
Az 1956-os magyar forradalomban, igaz, hogy erdélyi fiatalok nem vettek részt, de támogatták a forradalmi eszméket, és ezzel veszélybe sodródtak. Erdélyben több társaság is alakult, amelyek próbáltak segíteni a távolból, ilyen a Palotás-csoport (Szászrégen), a Székely Ifjak Társasága (Sepsiszentgyörgy), a Gál Péter-csoport (Csíkmadaras és Csíkdánfalva), a kolozsvári Bolyai Egyetem hallgatói, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Ifjak Társaságának (SZIT) tagja volt Bordás Attila, aki 1957-ben és 1958-ban társaival együtt megkoszorúzta az 1848-49-es sepsiszentgyörgyi emlékm?vet. Cselekedetéért és a SZIT-ben való részvételéért tizenkét év börtönre ítélték. Románia végrehajtó börtöneit belülr?l ismerte meg. Hat évet, egy hónapot és három napot töltött a börtönökben a tizenkét évb?l. Külföldi nyomásra, törvényerej? rendelettel szabadult ki ? is, mint valamennyi politikai fogoly. (F.J.)
Részlet a Rákóczi Alapítvány által 2006-ban meghirdetett pályázatra készített két nyertes interjúból
- Arra vagyok kíváncsi, hogyan élte meg a megpróbáltatásokat olyan fiatalon, diákként. Hogyan értesült a felkelésr?l?
- 1956. október 23-án, mint tizedikes diák a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, számtanórán vettem részt, és felt?n? volt, hogy a tanár késett. Már-már örvendtünk, hogy elmarad a matekóra, de nagy kés?n beszaladt a tanár, feleltetés, névsorolvasás nélkül gyorsan leadta az anyagot. A következ? óra ugyanígy zajlott, a tanárok izgatottak voltak. A tizenkét órai szünetben végigszaladtak a folyosón azzal a hírrel, hogy Pesten l?nek.
- Hirtelen jött a hír, vagy számítottak rá? Tudták-e követni a külföldi híreket?
- A Sugás utcában három rádió volt, köztük nekünk is. Így tudtunk már a lengyel lázadásról. Szóval, amikor október 23-án délben kett?kor mentem haza az iskolából, fel sem t?nt, hogy az utcán milyen kevesen vannak. Otthon vágni lehetett a cigarettafüstöt, a házunk tele volt emberekkel. Hallgatták a rádiót, amely nagyon recsegett. Az els? napokban éjjel-nappal a rádió mellett ültünk.
- Hogyan m?ködött a Székely Ifjak Társasága? Fel tudták-e mérni diákként, hogy milyen következménye lehet a cselekedetüknek?
- Hát élt bennünk nem csak a szocialista, kommunista elnyomás és az ezzel együtt járó retorziók, hanem együtt éltünk a nemzeti tudatunk visszaszorításával is. Könyveinket elégették, eldugták, nem mindenkinek adtak oda egy-egy tiltott könyvet, megjegyzem, még olyan is volt, hogy József Attilát, akit kommunista írónak tartottak valamikor, ?t is betiltották, mert istenes verset írt. Normális, hogy én magyar akartam lenni, err?l álmodoztunk.
Megkérdezték, hogy nem lépnénk-e be egy olyan szervezetbe, amelynek célja az ötvenhatos magyar forradalom segítése. És nem csak ennyi, hanem ha ideér a forradalom, akkor mi is készüljünk fel az esetleges utcai harcokra. Hát persze, hogy azt mondtuk, igen.
Nekünk a pesti srácok példaképet adtak. Azt terveztük, hogy nyomdát csinálunk, nitroglicerint gyártunk, fegyvert szerzünk. Könyvek inspiráltak minket erre, ezekb?l vettük a példákat, hogy mit tehetnénk. Vérszerz?dést kötöttünk, lik?rbe csepegtettük a vért, és közösen megittuk.
- Olvastam, hogy 1957. március 1-jén koszorúztak el?ször, akkor is ön tette fel az emlékm?re a koszorút, de nem lett következménye. Mi történt a következ? esztend?ben, amikor elfogták több diáktársával együtt? Mesélje el azt a napot.
- Tizenhat évesek voltunk, és újból koszorúzni indultunk. Kimentünk a temet?be, megcsináltuk a koszorút, és ott, ahol a lépcs?k kezd?dnek a mostani taximegálló fel?l, s?r? bokrok álltak, és hó volt, es?, latyak, még örvendtünk is, hogy embert sem látunk, nem zavar meg senki. A park két sarkában álltunk meg, én a bokrok mentén, a hóban szaladtam az emlékm?höz, felmásztam, feltettem a koszorút, és ahogy leszálltam, abban a pillanatban egy óriási sípszó, sípszavak és a színháztól, a volt megyeházától, ami ma megyei könyvtár, a városi vécét?l - akkor ott volt a Mikó sarkánál a parkban, ahol most a Mikó Imre szobra - szaladtak a szekusok neki az emlékm?nek.
Agyba-f?be vertek, tele volt az arcom alvadó vérrel, vittek a szekura. Tizenhat éves voltam, nem is tudtam, hogy van szekuritáté, így azt sem tudtam, hogy hol van. Hát ennyire voltunk felkészülve.
- Hogyan ítélték el?
- Marosvásárhelyen a szekun én sokáig egyedül voltam, vagy két hétig, tíz napig. Képzeld el, a kis cellában hármat lehetett lépni hosszában és kett?t keresztben. Volt két beton­ágy, köztük egy betonasztal, szemben az ajtó, azon egy kis lyuk s egy néz?ke, amilyen most is van a tömbházlakások ajtóján. Ezen leskel?dtek be az ?rök, és a kis ajtón át adták be az ételt, vagy vették ki az üres edényeket. Reggel ötkor volt az ébreszt?, este tízig lefeküdni nem szabadott. Állhattál, sétálhattál, ha az ?r nem volt olyan vad, akkor még ülhettél is az ágy szélén. Legrettenetesebb az volt, hogy nem tudtam, hogy Marosvásárhelyen vagyok, és senki hozzám nem szólt. Naponta háromszor kinyílt az ajtó, belökték mindig ugyanazt az edényt, hol kávé volt, hol valami leves, öt deka kenyeret kaptam, puliszkát adtak, az volt a napi étkezés.
És akkor jöttek a rémálmok. Megváltás volt, amikor elvittek kihallgatásra. Ezekr?l sok mindent el tudnék mondani. Azzal kezd?dött, hogy így, meg úgy, te bandita, meg akartátok dönteni a rendszert, hogy gazemberek vagyunk. Írtak jegyz?könyveket, hát én nem írtam alá vagy hármat, mert románul volt, és csakugyan nem tudtam románul, nekem nagyon rossz a nyelvérzékem, és tele volt szakkifejezésekkel, amelyekr?l nem is hallottam. Lassan megismertem saját magamat a kihallgatásokon.
Május 4-én volt a tárgyalásunk. Amit a tárgyaláson hallottam önmagamról, véreskez? banditának írtak le, hidd el nekem, annak alapján halálra ítéltem volna, aki ilyent csinál.
Szabó Lajos, a szervezetünk f?nöke tizenöt évet kapott, aztán jöttem én, az alvezér, mert ugye koszorúkat tettem le, és nekem annyi ötletem volt, könyvekb?l inspirálódtam, így lettem az alvezér. Egyébként a véreskü szövegét is én fogalmaztam meg annak idején, így én, az alvezér tizenkét évet kaptam. Gyertyánosi Gábor, aki betöltötte a tizennyolc évet, ? is tizenkét évet kapott, Gyertyánosi Csaba tíz évet, Jancsó Csaba tíz évet, Sándor Csaba hat évet, Molnár Béla nyolc évet és Jancsó Sanyi nyolc évet.
A tárgyaláson ott ültek édesanyámék, nézték, hogy nem vagyok-e beteg, nem vagyok-e tele kék foltokkal, nem vertek-e agyba-f?be. Hát én mosolyogtam nekik, hogy ne idegeskedjenek, mert kibírom. (?)
Ferencz Júlia
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-10-28: Archívum 2003–2007 - :

Kovak?: A börtönévek