
,,Mert tovább nem lehet, nem tudom nézni, / mert tovább nem tudom, nem merem élni, // ezt a tébolydává taposott hazát, / ezt a tébolydává taposott hazát? - így kiáltja világgá Széchenyit idéz?, vel?trázó verssoraiban népe sorsát és fájdalmát Ferenczes István a Kárpát-haza keleti szögletéb?l, a Csíki-medencéb?l. Székelyföldr?l, ,,a légszomj hazájából?, ,,kit a Kárpát hurka fojt?. És kétségbeesetten szólongatja a legnagyobb magyart - ,,szélbe kiáltva? a nemzeti pusztulást, és Nagy László, Süt? András, Kányádi Sándor nyomában is bujdosva a versben, a nyelvben, a létben - a ,,versben is üldözötten? -, ,,árva énekek jégre vitt szegénylegényeként?, ,,néma golgotákat járva?. A ,,sok könyörgést?l? és fohásztól ,,kisebzett szájjal? is tudatva, hogy ,,Erdélyben a sorsunk / sátánosra / fordul // Tündérkert volt egykor / ez a kicsi ország / töviskorona lett / pokolbéli tornác // Ezer esztendeig / jól megfértünk benne / nem vétettünk többet / mint kik ellenünkre?; s hogy: ,,Mi lettünk a jöttment / ázsiai horda / idegenek vagyunk / édes otthonunkban // acsarognak reánk / újbandita latrok / ki tudja hol készül / ellenünkre pogrom.?
A magyar nemzeti sorsköltészet ?siségben és modernségben egyaránt megszentelt hagyományához köt?d? lírai életm?vében Ferenczes István azonban nemcsak tragikus keser?séget, hanem éltet? vigaszt is sugall. A megmaradást, az erkölcsi és közösségi emelkedést segít? reményt táplálja szóm?vészetének gondolati-esztétikai gazdagságával és formai-stiláris szépségeivel - a hitet az emberi tisztaság, a m?veltség, az artisztikum erejében: a lelki és szellemi magyarság kultúrateremt? örökérvény?ségében. A történelmi mélységekb?l fölfakadó szó varázsában és egyetemes igazságában; nyelvünk - a nyelvi haza - örökletes és kikezdhetetlen önazonosságában. Ilyen szellemben ragaszkodik a költ? a székely, az erdélyi népi kultúra gyökereihez, így épít a népdalok, a balladák, a mondák, a hitregék igézetes világából sajátos költ?i birodalmat: egész transzszilván univerzumot boltozva az ?svallási, pogány-keresztény képzetkincs - archaikus mítoszok, apokrif imádságok, Mária-himnuszok vagy szakrális-liturgikus népénekek, siratók, zsoltárok és keservesek - b?völetes ,,szentegyházára?. Így igazolva ezzel a látomásossá, kozmikussá nyitódó és a folklórm?fajok ütemére-ritmusára dallamosodó szemlélet- és hangzásvilággal újólag is a bartóki lehet?séget mély- és magaskultúra szintézisére, s a Németh László-i tézist arról, hogy a nép, a népi múlt ,,a nagy medence, amelyb?l az egész nemzet eredt?. S ezt tanúsítják a megtartó hagyomány mindenkori ?rei, épít?i és nemesen bajvívó vagy drámai méltósággal hadakozó h?sei, ezt a min?ségtudatos értéklátást szélesíti a mintaállító példa-emberek poétikusan megelevenített serege is - Julianus baráttól K?rösi Csoma Sándorig, Mikes Kelement?l Orbán Balázsig vagy Aranytól, Pet?fit?l Adyig, Kodályig. A hetvenes évek legelejét?l sorjázó verseskötetek már címükben is jelzik az effajta morális köt?déseket és megszenvedett hangulatokat: ,,utolsó kenyér?; ,,ki virággal megveretett?; ,,meg?szülsz, mint a fenyvesek?, ,,félid?, félpokol?; ,,hó hull örök vadászmez?kre?; ,,didergés?, ,,sekler songs?; ,,bacchatio transsylvanica? (csak néhányukra utalva). De még a játékos gyermekversek tarkaságából is kisugárzik a stilizáló sorsbeszéd: ,,mikor Csíkban járt a török?; ,,indián a Hargitán?; s ez utóbbi kezd? soraiból is így: ,,Tán, tán, tán indián, / irokéz, mohikán / voltam a Hargitán.? A vers tehát lélekállapot és sorsüzenet, s reménykedés akkor is, ha értelme csupán annyi, mint ,,a szétfújt pitypangbóbita ejt?erny?s szabadcsapatainak?, amelyek ,,fölöslegesen, fenségesen lebegnek?, ,,szabadon a pusztulásban?, mintha havazásként - ahogy a költ? vallja róluk.
A Csíkpálfalván született s máig h?ségesen csíkországi szül?földjén, Csíkszeredában él? Ferenczes István lírikusi, pedagógusi, újságírói, szerkeszt?i, könyvkiadói, irodalom- és m?vel?désszervez?i életútjához, illetve életm?véhez szervesen tartoznak hozzá a publicisztika, a szociografikus dokumentumriport, a próza és az esszé változatos m?fajai is. Tényfeltáró krónikáiban ,,ordasok tépte tájon?, ,,gyásztól gyászig? kíséri nyomon a székelység újabb kori történelmi kálváriáját, hosszú évtizedeken át az örökös megaláztatások passióját, különösen a második világháború végi magyargyilkos vérengzések gyalázatos szörny?ségeit: az ártatlanként is vérbosszú-áldozattá válás egész pokoli szenvedéstörténetét. S ha Csoóri Sándor korszakos esszében vázolta fel annak idején ,,a magyar apokalipszist? - ? megírta a Keleti-Kárpátok alatt lezajlott ,,székely apokalipszist?. Az egyetemes magyar tragédia egyik ottani fejezetét: felkavaró hitelességgel és valóságmélységgel.
És alapító f?szerkeszt?i min?ségében Ferenczes István éppen tíz esztendeje irányítja a Székelyföldet, a térség messze földön is rangos folyóiratának m?ködését, amely nemcsak nemzedékeket, különféle szépirodalmi irányzatokat átfogó szerepével tölti be hivatását, hanem megannyi m?vészeti, m?kritikai, tudományos, társadalom- és kultúrtörténeti, szociológiai, néprajzi stb. közleménytípusának önismeret-b?vít?, öntudat-er?sít? tágasságával és sokszín?ségével is. Teljes kultúrát reprezentálva - s talán ezzel is, közvetetten így is figyelmeztetve arra, hogy a kultúra teljessége természetszer?leg kívánja és követeli a kultúraalkotó közösség teljes kör? önsorsirányító, önkormányzati intézményrendszerben kibontakozó, maradéktalanul megvalósuló önrendelkezését: a székelység, az erdélyi és általában a kisebbségi magyarság s az egész nemzet feltétlen autonómiáját tehát. És ezt az önálló, önelv?, öntörvény? magyarság?rz? és magyarságment? célt szolgálják például a régi és az új csángómagyar irodalmat megjelenít? - illetve általában a csángósors kutatását felkaroló - szellemi m?helyek, a szinte új, autentikus csángó irodalmat teremt? könyvkiadás a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal jóvoltából s többek között a gondozásában megjelen? Moldvai Magyarság cím? periodika vagy a Bibliotheca Moldaviensis cím? könyvsorozat - ugyancsak Ferenczes István vezetésével. Aki egyik megrendít? elégiájában (Csángók) így borong e peremvidéki néptöredék szomorú sorvadásán: ,,Meg?szült harmaton / holló szerenádban / akár a havazás / egy üres pohárban // Csöndben hullunk alá / mint akik csak voltak - / lányai a szélnek / fiai a pornak.?
Így tágulnak szívszorító látomásokká - Süt? András fogalmával szólva - az erdélyi változatlanságok. Amelyek szerint egyfel?l ,,Európa kisemmizettjei vagyunk továbbra is, kellemetlen, idegesít? kisebbség, osztályon aluli népség, akikt?l így vagy úgy jó lenne megszabadulni?; s ,,ez az állapot úgy vetül sz?kebb pátriámra, személyes sorsomra, mint kesely?nek árnyéka a földre? - fogalmazza fájdalmasan a költ?. Másrészt viszont ennek a kiszolgáltatottságában is eleven erdélyi lelkületnek köszönhet?en - s 2004. december 5. után (a ,,banyaországhoz? képest) pedig kiváltképpen nyilvánvalóan - ott még mindig, ,,egyel?re még jobb a leveg?. És jobb az élet. És igazabb. Jaj, nem a színvonala, hanem a metafizikai min?sége miatt. A közérzetünk miatt. Erdélyben a felemelt f?nek s a szeretetnek egyel?re még nagyobb a hitele? - szintén a költ?t idézve.
S mi történt volna Ábellel - teszi fel a kínzó kérdést a minap is, Tamási Áron, a világirodalmi jelent?ség? modern klasszikus prózakölt?nk, a Németh László szava szerinti ,,székely Homérosz? halálának negyvenedik évfordulóján -, mivé lett volna Ábel a ?45 utáni nyomorúságok és nyomorgattatások közepette? S most, amikor már ,,az egész világ azt harsogja: Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol!? A hiteles válasz azonban továbbra is és mindenekfelett a feladhatatlan otthonosság, a csak azért is itthon-lét.
S ha Tamási Áronra gondolunk, szeretettel és tisztelettel emlékezünk feleségére, a nagy író szellemiségét, örökségét h?ségesen és méltóképpen ápoló Tamási Áron Alapítvány kezdeményez?jére, az alapítványtev? Bokor Ágotára is, aki éppen most tíz éve hunyt el. És melegen gratulálunk a Tamási-díjat most elnyer? Ferenczes Istvánnak, aki a sokféle eddigi elismerés - köztük a József Attila-díj és a Balassi Bálint-emlékkard - mellett e mostani kitüntetését is bizonyára büszkén fogja viselni. És jó reménységgel s jó ,,vitézi énekekkel? biztatva mindnyájunkat kitartásra; hogy bár ,,halottaink annyian vannak, / csontra csontból várat raknak, / hitnek, szónak, menedéknek, / vasszívünkhöz nehezéknek? / Hej, legények, marok népség, / fegyverünk a meztelenség? / Mégis, mégis bírni kell még!?
Bertha Zoltán