Irodalom: A Székelyföld folyóirat ­kitüntetettje: Farkas Árpád

2006. november 11., szombat, Archívum 2003–2007

Emlékszem, ott ültünk a hatodik osztályosok tágas osztálytermében, és vártuk az el?z?leg már beharangozott író-olvasó találkozó vendégeit. Aztán meg is érkeztek kis késéssel vagy hárman, de az, akit leginkább hallani szerettem volna, az nem volt közöttük. Ma is emlékszem a szerepl?kre, szinte még arra is, amit el?adtak, elmondtak. De akit leginkább hallani szerettem volna, nem volt köztük. Így indult a Farkas Árpáddal való legels? ,,személyes? találkozásom, a hiány jegyében. Aztán találkoztunk kés?bb, sokat és sokszor személyesen is, de ez az els? valamiért azóta is a legélénkebb ,,találkozásom? marad vele.
Régóta már, hogy a Balázs Éva, az Illyés Kinga és legf?képpen egy volt lány iskolatársam hangján hallom Farkas Árpád verseit valahonnan a hetvenes évek végér?l, a nyolcvanasok elejér?l. Alig két vagy három kötete volt még akkor (azóta sincs sokkal több), egy-két recseg? bakelitlemez az ? és a kortársai verseivel, amelyek minden sorát ismertem, hallgattam, szerettem. Farkas Árpád versei pedig, a többieké mellett, ott zengtek akkoriban bennem, bennünk, szavalták kipirult arccal a csodálatosan szép, fiatal tíz-tizenegy-tizenkettedikesek az iskolai ünnepségeken, ki- és becsengetéseken, nem kevés pátosszal Kányádi Sándor, Király László, Kenéz Ferenc versei mellett.
Kenéz Ferenc: Egy holland ?sz hátterében, Király László: Halljátok-e a dalt, Farkas Árpád: Köször?-id?ben, ez a három vers volt igazán divatban - nyilván, a többi más vers mellett - akkoriban abban a középiskolában. Úgy mondták akkor azok a fiúk, lányok, olyan beleéléssel, annyira átérezve és átéreztetve, annyira átszellemülten, hogy még ma is futkos a hideg a hátamon, amikor rágondolok, vagy amikor, mint most is, beleolvasok az antológiák, a kicsengetési kártyák egyik örök darabjába:
Marad a láz, ugye, fiúk, az ereinkben
búgó liliom-lángú lárma.
Az égig szökken, ugye, a hátgerinc
és nem csavarodik fel a szivárványra!
Marad a hit, ugye, fiúk, a mindent legy?z? hit,
és nem búvunk meg vén vadakként, tunyán
nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit!
Ahogy Borcsa Ria mondta ezt a verset, vagy a Kenézét, vagy a Királyét, nem volt akkoriban az a profi színészn?, akinek az el?adásában ezek a darabok emlékezetesebbek lehettek, maradhattak volna számomra. Huszonvalahány év távolából is fülembe csengenek a sorok, a soraik, a Farkas Árpádé, a Király Lászlóé, a Kenéz Ferencé. És nem máshogy, hanem csakis a Borcsa Ria hangján.
A Kamasz-szerelem, a Ha majd jössz, a Makacs játék, A nevetésed, a Csikorgó, a Térdig, derékig vasban, a Nem tudom, én miért játszom szavaival, soraival pedig olyan jól lehetett udvarolni, vagy olyan jól el lehetett képzelni azt, hogy milyen jól is lehetne vágódni hasonló, saját versekkel a lányoknál. De nem ment az istennek se, mert a legels? saját versek mindig valamilyen ösztönös, költ?iesked?, zavaros és szenvelg? szerelmes versekre sikeredtek.
Nem volt ez szégyen, mert akkoriban sokan Farkas Árpád-verseket írtak, sok kis Farkas Árpád. Mi is többek között az ? mondataira is hajazó, azokra emlékeztet?, csetl?-botló mondatocskáinkkal próbálgattuk a szárnyainkat, hogy lám, hogyan is repülnénk, ha egyáltalán tudnánk repülni.
Aztán mekkora öröm volt, amikor több évvel a megjelenése után, hiszen már rég nem lehetett kapni, megvehettem a Forrás kötetét, a Másnapos éneket. Amikor egyik kézdivásárhelyi könyvesboltba, fogalmam sincs, hogy milyen akció keretében, több évvel a megjelenésük után egy csomó régebbi könyvet raktak be eladásra. Úgy várakoztunk ott a sorban - valahonnan valaki fülest kapott a dologról -, mintha kolozsvári, fordított b?rb?l készült, Insulated felirattal ellátott cip?ket árusítanának, vagy román farmernadrágot, román bársonynadrágot, mosóport, cukrot vagy egyebet osztanának, ami nem volt akkoriban egyáltalán szokatlan errefelé. Kapkodtuk, turkáltuk, kutattuk a könyveket, tülekedtünk egy-egy darabért, téptük ki egymás kezéb?l egyik vagy másik kötetet. Ma is röstelkedem érte, s úgy éreztem magam, amikor kinyitották a Libr?ria ajtaját, mint Molnár Vilmos kollégám h?se az autóbusznál, amikor valaki elkiáltja, hogy: Hegyibe, emberek, marja, aki bírja, lökjétek le a lépcs?r?l a nagymamát, s valaki taposson már a lábamra!
Az áthallásokat, a cinkos összevillanásokat, a helyettünk való képletes, metaforikus beszédet kerestük akkor a versekben, úgy a Farkaséban, mint a Kányádiéban, a Királyéban, a Kenézében, Lászlóffyéban, azokat a helyeket, ahol úgy érzi az olvasó, hogy ezt helyette mondták, s itt, ekkor létrejött, létrejöhetett valamiféle cinkos kapcsolat, valamiféle borzongató katarzissal járó összekacsintás szerz? és hallgató, szerz? és olvasó között.
Közhelyes, de így van, élni segítettek ezek a versek itt, Erdélyben. Nem is illik talán ma már kimondani ezt, mert ma más a trendi, és korszer?tlen is, nem men? ma a megmaradásról, a kitartásról, a gerincességr?l, a karakánságról beszélni, arról, ami a mottóban is szerepel, hogy mit jelentett az valamikor, milyen kiállást valaki, valakik részér?l, hogy talpalávalót ne húzni ama farsangi bálnak.
Elhangzott a Székelyföld-díj átadásán Csíkszeredában 2006. november 9-én.
Fekete Vince
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép