
Beszélgetés a Kovászna Megyei Vöröskereszt nyugdíjba vonult igazgatójával
Amikor eloször jártam a Kovászna Megyei Vöröskereszt sepsiszentgyörgyi irodájában, Balázs Mária igazgatóno éppen valakiket visszautasított, hogy a Vöröskereszt nem segít nekik, mert náluk jóval elesettebbek boven vannak, és akik ilyen módosan öltöznek, látszólag egészségesek, azok dolgozni is elmehetnének. Kemény szavakkal szólt hozzájuk. Akkor még nem tudtam, hogy nem tehetett másként. Eltelt tizenhat év, és bebizonyosodott, hogy ebben a segélyezo munkában, ahol sokszor a szív diktálna, keménynek kell lenni.
Balázs Mária: Az embereket valóban segíteni kell, de különbséget kell tenni, ki az, aki valóban rászorul a Vöröskereszt segítségére, és ki az, akinek nemet kell mondani. A megye kétszázhúszezer lakosának nem tud egyszerre segítséget nyújtani a szervezet. A Vöröskereszt azoknak próbál segíteni, akik a legelesettebbek. Ezekhez az emberekhez el kell menni, számba venni, ki hogyan él, és annak adjunk ételt, aki éhezik, ruhát annak, aki fázik, tolókocsit annak, aki nem tud járni, és azt ápoljuk, aki beteg.
- Egy irodában ülve természetesen nem lehetett megállapítani, hogy azok közül, akik ide bejönnek, ki az igazán rászoruló. Csapatra volt szükség, akik elmentek a kérelmezohöz, és megnézték, hogy melyek a valós szükségletei. Hogy kezdodött a csapatépítés?
- Önkéntesekbol állt össze. Volt, aki 1990 elott is itt tevékenykedett, és bekapcsolódtak olyanok, akik egy adott faluban vagy városban jól ismerték a közösségeket, és tekintélyük is volt. Ezek megbízható emberek, akik önként felajánlották segíto munkájukat, elmentek a rászorulók lakásába, felmérték a helyzetet, és azokat javasolták megsegítésre, akik valóban rászorultak.
- A Vöröskereszt nem ad pénzt az elesetteknek, hanem élelmiszert, ruhát, illetve valamilyen szolgáltatást biztosít. Voltak-e olyan esetek, amikor a cipo mégsem a gyermek lábára került, a lisztbol, az olajból nem készült étel, hanem inkább eladták, és az apa elitta az árát?
- Volt ilyen, nem is egy. Ebbol persze mindig baj származott, mert ezt tudták a szomszédok is, és bepanaszolták az illeto családot, tolünk pedig számon kérték, hogy miért adtunk nekik. Ez valós probléma, de mi csak annyit tudunk tenni, ha már megállapítottuk, hogy adott családnak segíteni kell, amikor megkapja a támogatást, szép szóval elmondjuk, hogy ha nem rendeltetésszeruen használják, más elesetteket fosztanak meg attól, hogy segíthessük oket. Kezdetben harminc csomagot készítettünk egy-egy alkalommal, jelenleg a nyolcszáznál tartunk, így nem tehetünk egyebet, mint rábízzuk a segélyezettekre, hogy belátásuk szerint használják a csomagokat. Ezen nehezen tettük túl magunkat, de el kellett fogadni, hogy mi megtesszük a kötelességünket a rászoruló család irányában, majd o dönt.
- Melyek voltak a legmegrázóbb esetek? Mi az, ami a munkanélküliségen és a betegségen kívül szegénnyé teszi az embereket?
- Vannak olyan nok, akik soha nem dolgoztak, nevelték a gyermekeket. Ha az apa meghalt, és a gyermekeknek már családjuk van, és olyan körülmények között élnek, hogy nem tudják segíteni az édesanyjukat, akkor o nem tud megélni az örökségi nyugdíjból, ami alig több 100 lejnél. Olyan eset is van, hogy a nonek nincs családja, beteges, nem tudott dolgozni, és nincs nyugdíja. Egy másik jelenség: megszülnek négy-öt gyermeket, nem volt elotte munkaviszonyuk, nincs keresetük, és a férj munkanélkülivé vált. Egy ilyen hat-hét tagú család ott marad jövedelem nélkül, segíteni kell oket. Találkoztunk olyan esettel is, hogy az anya meghalt, az apa részeges lett, és a három-négy gyermek a nagymamára maradt. Ez a nagymama egyedül neveli az unokákat a kis nyugdíjából és a gyermeksegélybol. Állami segítség is van ilyen helyzetben, de az 1990 utáni elso években semmilyen támogatást nem kaptak.
- A szociális segély bevezetésekor felmerült a kérdés, hogy vajon a munka nélkül megszerezheto jövedelem nem gyengíti-e a tenni akarást. Gyakran a segélyszervezetektol is azok kapnak támogatást, akiket az állam is megsegít. Hogy lehet azt kivédeni, hogy valaki amiatt ne dolgozzék, mert úgy tartja, kap egy kis pénzt, egy kis élelmiszert, ruhanemut, és ezzel eléldegél valahogy?
- Feltevodik az igénytelenség kérdése. Mert ezek a szociális juttatások annyira minimálisak, hogy éppen csak a túlélésre elegendoek. Tehát az emberen is múlik, hogy tesz-e valamit az életéért. Aki munkaképes, az dolgozzék, és ne a segítséget várja. A Vöröskereszt azért vizsgálja meg a helyszínen, a családoknál, hogyan élnek, mert nem lehet csak a jövedelem után megítélni. Vannak bevételek, amelyekrol az embereknek nincs papírjuk, így a tanácsnál úgy szerepelnek, mint a legelesettebbek. De ha mi elmegyünk, és látjuk, hogy az illetonek autója, színes tévéje, aranynemuje van, akkor bizonyíthatja, hogy nincs jövedelme, mi az ilyent nem támogatjuk. A hivatalok ezt nem tehetik, ott a papírok alapján dol el, ki a rászoruló és ki nem. Lehet, hogy aki jól él, de nincs róla igazolása, megkapja a segélyt, ez pedig nem normális állapot.
- Van-e Kovászna megyének kiemelten szegény vidéke, illetve van-e különbség a települések között abban a tekintetben, hogy a közösség mennyire törodik a szegényeivel? Hol nem szégyen a munka, a napszám?
- A városokhoz közelebb eso falvak általában nem annyira szegények, mint a távolabbiak, az elszigeteltek. De az is igaz, hogy az ember szentesíti a helyet, mert ahol felvállalják, hogy segítik a szegényeiket, helyben keresik a megoldást, ott tudunk mi is segíteni. Ahol nem törodnek a közösségen belül egymással, és a helyi vezetok nem keresnek meg minket, ott a Vöröskeresztnek nincs alegysége, mi pedig távolról nem látjuk, ki az igazán nincstelen. Például ott van Borosnyó, ahol segíteni kellene, de azt kérték, hogy vagy mindenkit támogatunk, vagy senkit. Egy egész falut nem tudunk segíteni.
- Milyen a gyermekek helyzete Kovászna megyében?
- Ahhoz képest, hogy az ország más megyéiben mi van, nálunk elég jó a helyzet. Kevesebb az elhagyás, a családokban pedig nem igazán hallani, hogy a gyermek valóban éhezik, nem kapja meg a legszükségesebbeket. Gyakran a neveloszülok annyira megszeretik neveltjeiket, hogy nehezen adják tovább.
- A családokat, idoseket, betegeket otthonukban segíto tevékenység mellett a Vöröskereszt maradandó intézményeket hozott létre, ahol szintén az elesetteket segíti. Ilyen az öregek napközi otthona, az állandó lakhelyu idos központ. Van összehangolás a segélyszervezetek között, hogy ez a sokféle segítség minél több rászorulót érintsen, és ne ugyanazok kapjanak innen is, onnan is?
- Régóta dolgozunk azon, hogy a különbözo szervezetekkel közös adatbázist hozzunk létre, de egyelore szóban egyeztetünk. Azt is együtt kell eldönteni, hogy kinek milyen segítségre van szüksége, melyik szervezet mit tud nyújtani. Mert lehet, hogy valakinek olyan szolgáltatásra van szüksége, amit az otthonában kap meg, például betegápolás, másnak pedig élelemre, ruhára van szüksége, de vannak, akik nem tudják magukat fenntartani, ellátni, és inkább az idosotthonba költöznek. Falun az egyedül élo öregek is jobban boldogulnak, mint városon a tömbházakban, mert a falusi közösségben jobban figyelnek egymásra az emberek, a szomszédok. Ez is meghatározza, hogy ki milyen típusú segítségre szorul.
- Kibol lesz vöröskeresztes önkéntes? Miért választja valaki ezt a segítési módot?
- Próbáljuk már az iskolában megismertetni a Vöröskereszt munkáját, de a tevékenységeken csak az vesz részt, aki akar, aki indíttatást érez ez iránt. Önkéntesnek inkább azok az emberek állnak, akiknek van erre szabad idejük, akik úgy érzik, hogy ezáltal segíteni tudnak embertársaikon. Tagsági díjat is csak azoktól fogadunk el, akiknek van, amibol adniuk. Soha nem kérjük a segélyezettektol, hogy tagok legyenek, hogy kifizessék az évi ötvenezer lejes tagdíjat, nehogy még tévedésbol is arra gondoljon valaki, hogy adok ötvenezer lejt, és akkor holnapután nekem is megérkezik az élelmiszercsomag. Tehát adjon az, akinek van, kapjon, aki rászorul.
- Volt-e olyan, hogy kiürült a kassza, és úgy érezték, nem fogják tudni folytatni a programokat, közeledik a tél, és nem tudják segíteni a rászorulókat?
- Hál?istennek ilyen nem volt. A tizenhat év alatt soha nem éreztük, hogy nincs tovább. Valahogy mindig úgy adódott, hogy idoben fel tudtunk készülni a programokra, persze annyit terveztünk, amit meg is tudtunk valósítani.
- A helyi vállalkozók hogyan viszonyultak a Vöröskereszt megkereséséhez, a felkérésekhez?
- Van, aki segít, más azt mondja, hogy nem tud adni. A nagyobb programokkal nem lehetett csak a helyiekhez fordulni, de a kézdivásárhelyi Vöröskereszt például mindig a helyi vállalkozóktól kap támogatást. Gyujtöttek pénzt, hogy a mi táborunkba gyermekeket tudjanak küldeni, nemrég pedig szponzort szereztek, amibol egy olyan családot támogattunk, akinek a háza beomlott.
- Mi a legnehezebb ebben a munkában?
- Naponta voltak olyan esetek, nem úgy mentünk haza, hogy magunk mögött hagyjuk a gondokat, amelyekkel itt találkoztunk. Gyakran otthon is rágondolok azokra az emberekre, akiknek télen nincs, ahol lakniuk. Addig nem tudunk nyugodtak lenni, amíg hajléktalanjaink vannak, ott laknak az állomáson. Ez nyomasztó, érezni, tudni, hogy amíg mi hazamegyünk a meleg lakásba, nekik ott kell lefeküdniük és megvirradniuk. Ezek rossz érzések hónapokon keresztül.
- Mit tanult Mária ebbol a munkából?
- Leginkább azt tanultam meg, hogy öröm adni. Olykor egy embernek nagyon kevés elég ahhoz, hogy boldog legyen, és néha nagyon sok is kevés a boldogsághoz. Láttam boldog embereket két-három ruhanemuvel és egy élelmiszercsomaggal, és láttam sok boldogtalan embert horribilis vagyonnal. Lehet bármid, ha egészséged nincs, vagy nem vesz körül szeretet, és lehet egy szem krumplid vacsorára, de meg vagy azzal elégedve.
Fekete Réka