16.
Már jeleztem, hogy a tanult román réteg a börtönben kíváncsisággal fordult népe és a szomszéd népek történelmi kapcsolatai felé. Úgy éreztem, történelmi tudatában valamiféle zavar van, s minthogyha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy a szomszéd népek ugyanazt tanítják-e a román nép történetérol, mint amit nekik tanítottak, vagy mást. Persze, ez a zavar nem érintette a kontinuitás mítoszát, azt kétségbevonhatatlan igazságként vallották. Legtöbbet Erdély közjogi helyzetével kapcsolatban, a Habsburgokkal és az Osztrák-Magyar Monarchiával összefüggésben kérdeztek. Foként arra voltak kíváncsiak, mi volt az erdélyi vajdaság közjogi helyzete.
Erdély autonóm volt-e a középkorban? - kérdezték. Nem! – válaszoltam. - Az erdélyi vajdaság szerves része volt a magyar királyságnak. Területi és intézményi rendszerében nem volt önálló. Két népcsoport, a székely és a szász viszont autonómiát élvezett, de a magyar királyságon belül. Az erdélyi vajda királyi funkcionárius, méltóság volt, nem volt szuverén, mint a román vajdák.
A mohácsi vész után (1526) a tizenöt esztendeig tartó kettos királyság alatt Erdély megorizte régi közjogi helyzetét, vagyis a királyság integráns része, a vajda a király zászlós ura, a vajdai seregek feje. Buda elestétol (1541), az ország három részre szakadásától 1571-ig függetlenségi törekvések jellemzik Erdély nemzetközi államjogi státusát, amely végül is a korlátozott függetlenségben kristályosodott ki, adófizeto a törökkel szemben, a magyar királlyal szemben pedig sajátos, nem kodifikált közjogi állapot érvényesült.
Báthory Istvántól (1571) Bocskai Istvánig (1606) hubéres független viszony van Erdély és a magyar királyság között. Bocskaitól az 1848-as forradalomig Erdély a magyar királysággal szemben teljes függetlenséget élvez. 1690-ben megszunik a törökkel szembeni függés is. Erdély akkor átalakul nagyfejedelemséggé, a nagyfejedelem a mindenkori német-római császár, amely címet a Habsburgok viselik. 1848. május 30-án kimondják Erdély egyesítését a magyar királysággal, s ezzel helyreáll az 1541 elotti közjogi állapot. Ferenc József azonban a magyar szabadságharc leverése után, 1849-ben visszaállítja Erdély 1848 elotti státusát, amely 1867-ig tart. A kiegyezés törvénye 1867-ben visszaállítja az 1848-as alkotmányban szentesített status quót. Ez tartott 1920. július 4-ig, amikor a trianoni békében Erdély a román királyság részévé vált.
A 8-as cellában élte utolsó napjait a milliomos Max Auschnitt cégjegyzoje, Laurian. Magas szál férfi volt, most már beteges. Sorsában az volt a groteszk, hogy Romániát elhagyva Marseille-be érkezett, s mikor a hajóról ki akart szállni, akkor tartóztatták le a román kémszervezet emberei, hozták vissza Romániába, s ítélték el. Pitesti-rol való távozásom után - úgy hallottam - megbetegedett vérhasban. A cellából kivitték a betegszobába, ahol a járvány elvitte.
Ugyancsak a 8-as cellában volt Sandel Teodoreanu közgazdász, Ionel Teodoreanunak, a regényírónak unokaöccse. Muvelt, nyugati nyelveket ismero szakember volt, a koalíciós idoben a pénzügyi és iparügyi minisztériumban dolgozott. Közgazdasági kérdésekben, vitáinkban mindig hozzá fordultunk felvilágosításért. Egy-egy történetet el-elmondott a romániai szocializmus építésének kezdeti éveibol, amikor Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel az élen surun utazgattak Moszkvába kétoldalú tárgyalásokra terveket egyeztetni, gazdasági szerzodéseket kötni stb. Szinte hihetetlen, amit most vetek papírra, de igaz. A nagy szovjet vezetokkel, Sztálinnal az élen, Mikojánnal, Hruscsovval a tárgyalások berekesztésekor rendezett zárt banketteken tökrészegre itták magukat. Ok is emberek voltak…
Külön színt jelentett a cellában egy négytagú: egy románból, egy magyarból és két németbol álló, ún. vietnami csoport. Név szerint: Vintila, Magyarosi Sándor, Kellner és König. Mind a négyen francia idegenlégiósok voltak.
Köztudott, hogy az idegenlégióba kalandor, vad, ravasz - s nem tudom, még milyen jelzoket sorolhatnék fel - emberek mentek, azok tudtak érvényesülni. De az élet folyamán, kilátástalan helyzetben szelídebb lelku egyének is belesodródtak. Ezek mind a négyen ilyenek voltak.
Közvetlenül a háború után négyen Franciaországba vetodtek, és beálltak a francia idegenlégióba. Valahol Észak-Afrikában - talán Szidi bel Abeszben - kiképezték oket gyarmati, szubtrópusi háború viselésére. Vietnam a XIX. század óta francia gyarmat volt; a második világháború alatt Japán foglalta el. 1945-ben Japán kapitulációja után Vietnam kettészakadt: Észak demokratikus köztársaság lett, Dél pedig, a franciák támogatásával, monarchia maradt Báo-Dáj császár uralma alatt. A két terület között kitört az évekig tartó háború. A franciák a terület megorzése végett Báo-Dáj mellett harcoltak. Ebben a háborúban az idegenlégiósokat is Vietnamba vitték, és bevetették a harcokba. Így jutott a négytagú csoport a Távol-Keletre, ahol a harcok során az északiak fogságába estek. 1956-ban, amikor a franciák megegyeztek, és elismerték Vietnam függetlenségét, a fogságukba esett négy román állampolgár katonát kiszolgáltatták Romániának. Itt hazaárulás vádjával perbe fogták, és 15-20 évi büntetésre ítélték oket. Így kerültek mind a négyen a pitesti-i börtönbe.
Megbízhatatlan csavargóknak néztek ki, csodáltam, hogy nem pusztultak el. Talán Vintila volt a legintelligensebb köztük, megtanult valamennyire franciául is. A háború utáni hányattatás, a sivatagi kaszárnyai élet, a vietnami és a kínai lágerélet kiölt belolük minden erkölcsöt. Cinikusan nézték az életet. A hatalom embertelenül, könyörtelenül döntött sorsukról, hiszen lényegében nem voltak sem kémek, sem hazaárulók. A francia állam viszont szavatartó volt velük szemben: a kijelölt bankban letétbe helyezte a szerzodésben megállapított zsoldot a vietnami békeszerzodés napjáig.
Az idegenlégiósokhoz hasonló extravagáns csoport volt a szibériai Magadan lágervárosból 1955-ben hazaengedett négy személy: Helmut Falk diák, Michel Solomon zsidó újságíró, Nicu Popa és Dobrinescu. Oket Szovjetunió-ellenes tevékenységért Romániában tartóztatták le, és szovjet bíróságok ítélték el 15-20 évi börtönre. 1955-ben, mikor a Szovjetunióból a népi demokráciákba - állítólag - minden foglyot, elhurcoltat, elítéltet hazaengedtek, oket is átadták a román államnak. Itt perüket felülvizsgálták, az ítéleteket helybenhagyták, és mint kémeket továbbra is börtönben tartották oket.
Solomon valamelyik amerikai újságnak volt a tudósítója letartóztatása elott. Tolakodó, gátlástalan újságíró volt. Ha valaki felettes hatóság betette a lábát a cellába, elsonek állt elébe, és jelentette, hogy o igazságtalanul van elítélve, vizsgálják ki az ügyét. Fölényes viselkedéséért nem szívlelték. Nicu Popa és Dobrinescu csendesen, szótlanul ültek vackukban. Falk mindig valamivel elfoglalta magát, ideges volt, hamar kiabálni kezdett. Magadanban vérébe ivódott a kegyetlen harc a létért. Falk részletesen beszámolt Magadanról. Akkor a több mint százezer lakosú bányaváros 3/4 része hadifogoly és elítélt volt. A hatalmas aranybányákban rabok és foglyok dolgoztak. Több tízezer japán fogoly is volt a város lágereiben, de azok nem dolgoztak. Példásan összetartottak, s összetartásukon megtört az oroszok minden törvénytelen eroszakoskodása.
A 8-as cellában együtt voltam Szilágyi Árpád geológus egyetemi hallgatóval. Alacsony, alig 150 cm magas, vékony csontú, szoke fiú volt. Mindenki ,,kicsi Szilágyi”-nak becézte. Gyergyószentmiklóson született, mindenki nagyon kedvelte, figyelmes, udvarias volt. Nem tudom, hogy, hogy nem, a cella kübli feloli részében kapott ágyat. Itt volt egy angolul tanuló csoport. O is ehhez csatlakozott, s szorgalmasan tanult angolul. 1964-ben szabadult o is. Balánbányán helyezkedett el mint technikus. Megnosült. Egy gyergyószentmiklósi utam alkalmával megtudtam, hogy a 70-es évek végén családjával, két leányával kivándorolt az Egyesült Államokba. A szamosújvári börtönlázadáskor véresre verték, majdnem belehalt. Kiszabadulása után állandó rettegésben élt, s kérte a bukaresti amerikai követségen a bevándorlási engedélyt, hogy megszabaduljon a kommunista terrortól.
Egy majdnem bilincsbe verést maga után vonó konfliktusra emlékszem 1958 nyara végén. Augusztus 23-át az orség gálaruhába öltözve ünnepelte. A leggonoszabb lelku folyosóor váratlanul kinyitotta a cella ajtaját, a rabok nem álltak fel, még csak ülohelyzetbe sem emelkedtek a fekvok, ezért mindenkit lebanditázott, és azt ígérte, hogy zárkával bünteti a fekvoket. Nem lett belole semmi. Feltunt, hogy a közlegény és a tiszt egyenruhája azonos minoségu, egyformán piperkocök, eloírás szerint illatosítják magukat - mondták a bennfentesek. Emelkedik az ,,életszínvonal” - jegyeztük meg mi -, a szovjet csapatok kivonultak az országból.
Pitesti-en 1958-ban korán beköszöntött az osz, és nagyon hosszú volt. Sétáinkon figyeltem a természet alakulását, egyik sétától a másikig a mélyülo oszi színek pompáját. A természet minden nagyobb megrázkódtatások, viharok nélkül, éretten, megöregedve, kifosztottan fogadta a fehér meleg bundát hozó telet.
Egy oszi délutáni sétán felejthetetlen égi jelenségnek voltunk tanúi. Bágyadtan sütött a nap. Lehajtott fejjel, hátratett kézzel körbe sétáltunk. Egyszer csak figyelmeztetnek: ,,Nézz az égre!” Uramfia, több kilométer átméroju, óriási tökéletes kört láttunk megformálódni bárányfelhokbol. Középen a kör üres volt. Minket betereltek a cellába, a kör még mindig ott ragyogott.
Lassan kezdtük megismerni a borünkön a velünk szemben alkalmazott fegyházi szigort az apró megszorításokból, de mindenekfölött a napi börtönkoszt minoségének romlásából. A kenyéradagot úgy emlékszem, csökkentették. Áttértek a puliszka helyett a turtoira. Ostromolni kezdtek a biológiai álmok, gyakran álmodtam nagy kenyérszeletekrol.
A kinti élet kezdett nem érdekelni, én legalábbis latolgattam a hosszú börtönre való felkészülést lelkileg. Jeles naptári napoktól elfordultam. Új naptárt, belso börtönkalendáriumot szerkesztettem, az étkezések, a fürdés, a levegozés, a fehérnemuváltás, ágynemuváltás, borotválás, hajnyírás, új fegyenc érkezése vagy távozása a cellából voltak a számon tartandó idopontok.
A huvös oszi napok és éjszakák beköszöntével valamit tisztult a cella izzadságos levegoje, mintha kezdtünk volna nyugodtabban aludni. Nem volt a nyári hoségben semmiféle programom. Nappal hallgattam vagy beszélgettünk egymás között, legtöbbször banális dolgokról, mint a pletykáló vagy konyhai problémáikat egymás között letárgyaló háziasszonyok. Micsoda szörnyu csapás könyv nélkül értelmiséginek élni! Micsoda szörnyu büntetés eltiltani az embert, még ha fegyenc is, minden kreatív vagy szórakoztató foglalatosságtól! Újból meg kellett állapítanom, nem tudom már hányadszor, milyen mélyre süllyedt a hatalom, mennyire eltunt a humanizmus az élet bizonyos, nem elhanyagolható, elkülönített területein. A szamosújvári börtön történetében olvastam, hogy a polgári társadalomban a börtön igazgatója szabad utat engedett minden kezdeményezo, teremto szellemnek. A humanizmus legmagasabb fokát megvalósító kommunista szocializmus - ezzel dicsekedett - megölt mindenkit, aki nem szolgálta némán a rendszert.
Gazda Ferenc