Ezerkilencszázötvenhat: A Golgota útja

2006. december 9., szombat, Archívum 2003–2007

Menni, menni...
Ha valaki ezekben a hónapokban felült bármelyik Nyugat-Magyarország felé tartó vonatra, furcsa látványban lehetett része. Mindenki azt mondta, hogy csak ide megy, s senki sem oda, s mégis mindenki oda ment. Oda, az ismeretlenség felé.
Mentél az úton, mentél falvakba, az emberektol szállást kaptál, voltak dolgozni, mindenki sajnos nagy letargiában volt. Hogy úton vagyunk, hol kapnánk szállást, milyen lehetoség van innen tovább jutni. Mindenki látta, hogy kik vagyunk, én egy katonai köpenyben voltam. Mindenki tudta, hogy mirol van szó, s a legmesszebbmeno segítokészséggel találkoztunk mindenhol. A nép abszolút a forradalom oldalán állt, mi semmi oldalról nem kaptunk szemrehányást vagy rosszindulatú megjegyzést, bármit, nagyon segítokészen bántak velünk. Nagyon sokat gyalogoltunk, elláttak bennünket ennivalóval és szállással, privát háznál is, tornateremben is, s a csónakot is elrendezték, amivel a Dunán átmentünk, és orosz katonasággal így aztán nem találkoztunk, mert mindenhol tudtuk, hogy merre kell mennünk. A lakosság eligazított minket. Így értünk haza Jánosházára, ahol édesapámat még börtönben tartották, mert hát o is a faluban természetesen kinyitotta a száját, és letartóztatták. Három nap múlva aztán kiengedték, s mivel a nép meg akarta lincselni a pártelnököt, ezt részben édesapám akadályozta meg, mert mit tudott az a kis falusi párttitkár, annyira rosszindulatú nem volt… Nem mintha apám szerette volna oket, csupán humanitásból nem engedte, hogy meglincseljék. Aztán az öcsém akkor már kiment, a bátyám bekerült az egyetemre, o nem volt annyira részese a pesti eseményeknek, úgyhogy o nem is jött ki. (Magyar Ottó, Miskolc - Aachen)
Akkor egyszer csak éjszaka megjelent nálunk egy nagyobb csoport, lehettek öten-hatan, Budapestrol hozzánk irányítva, érdekes módon tudva azt, hogy én olyan munkakörben dolgozom Szombathelyen az építoipari vállalatnál, hogy átsegíthetem oket a határon. Nálunk aludtak, s én reggel bevittem oket Szombathelyre vonattal, arra már helyreállt annyira a közlekedés is és a munka is, hogy dolgoztunk. Felvették oket formálisan. Abban az idoben építettük a határorsöknek a laktanyáit, azoknak az útrendszerét. Appel Sanyi fölvette ezeket az embereket, kivitte oket a munkahelyre, ott munkásszállások voltak, a munkahelyrol az elso éjszaka elmentek. Ez többször ment. A mai napig nem tudom, hogy Budapestrol ki irányította oket hozzám. Késobb, a fogva tartásom idején, amikor mindenrol vallattak, mindennel vádoltak, kiderült, hogy ezt nem tudták. Tehát ennyire zárt volt az a lánc, amelyik ezt az egészet csinálta. Nem volt köztünk spicli, magyarul megmondva. Soha a mai napig nem kérdezte meg senki, hogy ez hogyan ment. (Ábrahám Ferenc, Szombathely)
Simán mentünk, még akkor gyalog voltunk, ketten mentünk a férjemmel, aztán valahogy azt vettük észre, hogy heten voltunk. A fiatalemberek, a húszévesek, én magam 21 éves voltam ’56-ban, a férjem 6 évvel idosebb, 27 éves, s azok a 19-20 éves fiatalemberek, akik katonakorban voltak, a katonakötelesség elol mentek ki, velünk jöttek, hozzánk csatlakoztak. Mentünk, ahogy mentünk Gyor felé, még emlékszem rá, hogy még valahol a Duna partján is mentünk, s az orosz tankok ott mentek mellettünk. A géppuskával rajtuk. Úgy remegtünk. A férjemnek a józan meglátása: ne mutasd, hogy félünk, menjünk csak nyugodtan. Csomagunk nem volt, mert mi úgy jöttünk el otthonról, hogy a forradalom megbukott, s most újjá kell építeni Budapestet, minden dolgozó menjen vissza munkahelyére, hogy építsük Budapestet. Mi otthonról elbúcsúztunk a család tagjaitól, hogy megyünk dolgozni, két szelet zsíros kenyérrel a ballonkabát zsebé­ben, és nem dolgozni mentünk, hanem jöttünk ki Nyugatra. Nagyon féltünk, mikor a Dunán jöttünk át, jöttünk az Árpád hídon keresztül, voltak rendorök, de nem sokat törodtek. Kérdezték, hogy hová megyünk? Megyünk dolgozni, megyünk a MOM-ba. Budára a gyárba. Ezt mondtuk. Senki nem állított meg bennünket, még az orosz tankok is csak néztek, s mi mentünk nyugodtan. A vidéki emberek révén tudtam meg igazán, hogy mi a magyaros vendéglátás. Többen azt mondták, hát, ha akarunk menni, jobb, ha megyünk, de sajnálják, hogy ebben a korban elhagyjuk az országot. Amiben nekik volt igazuk. Nem emlékszem már a helyekre, a falu nevére, ahová bementünk heten, s a fiúkat egy istállóba tették aludni, s a férjemet meg engem betettek az elso szobába, mert hogy házaspár vagyunk. Na, ott aludtunk egy éjszakát, s reggel mindenkinek ott volt egy kis batyu, egy csomag, egy kis szalámi kenyérrel. Nem akartuk elfogadni. Az az egyszeru parasztember azt mondja, fogadják el, mert nem tudhatják, hogy mikor fognak enni legközelebb. És ezen még most is meghatódom, ha emlékezem rá. (Lorincz Marika, Adelaide)
Majdnem gyalog tettük meg az utat a határig. Itt-ott egy-egy teherautóra felvettek. (Xz, Adelaide)
Huszonhetedikén volt, novemberben. Megegyeztünk a kalauzzal, mielott Gyorbe értünk, ha az oroszok Gyorben vannak, akkor megállítják a szerelvényt az elozo állomáson, s mi leszállunk. Háromszor üssön a kerékre kalapáccsal, hogy tudjuk, hogy ok ott vannak. Úgy is történt. Letelefonált Gyorbe a kalauz, s megtudta, hogy teli volt oroszokkal. Akkor o verte a kereket nagyon. S mi, szabályszeruen az egész szerelvény, leszálltunk, teljesen üres lett a szerelvény. Képzeljük el azt a kis falut, ennyi ember megszállta. Több ezren voltunk. S azt a kicsi falut megszálltuk. Annyi ember! Hol tudunk aludni, akkor már elég hideg volt. Mindenki azzal volt elfoglalva, vajon hol fogunk aludni. Nagyon kedvesek voltak, elhelyeztek minket, s éjjel három órakor mentünk a határra. (Házvero Török László, Szeged - Norvégia)
Érdekes dolog volt. Teljesen, az utolsó helyig tele volt a vonat emberekkel. Egy árva szót nem hallottál. Ott senki egy szót nem szólt. Ha egy tut leejtettél volna, meghallottad volna. S a kalauz csak halljuk, hogy hátulról megszólal. Még megy valaki Bécsig? Erre még nagyobb lett a csend. Nem szólott senki sem. Egyetlen menetjegyet meg nem nézett. A csornai vonalon Kapuvár után egészen a Ferto-tó mellett… Fertod, ott volt egy nagy cukorgyár, s a bankigazgató,aki segített minket: mindenütt kiküldte a bankfiókoktól a megbízható emberét, ezeken sapka volt, és hogyha a sapkán a magyar címer jobboldalt áll, akkor ne szálljunk le. Ha bal oldalán van, akkor szálljunk le, mert akkor baj lehet. Megismertük, mert ott tényleg nem volt senki más olyan sapkával. Mi csak az ajtónál álltunk, ahogy ment ez a lassú vonat, ahogy megállt a következo kis állomáson, már jött is valaki, szépen megállt, tisztelgett, s láttuk, hol van a jelvénykéje, s akkor mentünk tovább. Aztán leszálltunk, meg volt nekünk mondva, hogy lesz egy földút ki a határ menti faluba, Sarlódra, és ott egy parasztházba be kellett ülni a sötétben. (Lorinczy László, Miskolc - Bonn)
Úgy ment a vonat, hogy átment egy kis területen Ausztria földjére. Ott lelassított, s akkor mindenki kiugrált a vonatból… (Gombos Csaba, Budapest - Pádova)
Felszálltak a vonatra a katonák, és ellenorizték. Akik mentek a közeli Sopron felé, azt mind leszállították Kapuvárnál. S Kapuvárnál fölszálltunk, feljöttek a katonák, kinek van engedélye, hogy elmenjen Sopronba? Akinek nincsen, azonnal leszállni! - mondta a katona. Azt mondja az uram: Gyere, mert bajba kerülünk! Mondom: Te szállj le, de én nem! Meglátod, hogy milyen baj lesz! Mondom: nem szállunk le! Ott ültünk, s jönnek a katonák. Hol az igazolvány. Milyen igazolvány? Hová mennek? Megyünk az egyik barátomhoz Sopronba. Igen, disszidálni. Mondom: két hónapos gyerekem van, a másik pedig másfél éves, mondom, hát hull a hó, hogy képzeli maga, hogy én disszidálni megyek ilyen idoben? Ó, azt mondja: ismerem én magát! Hol találkoztunk? Ne vitatkozzon velem, asszonyom. Mondom, nem vitatkozom, én csak a jót akarom. Nem disszi­dálunk! Hová mennek? Ne törodjön maga, ahova megyünk, oda megyünk. Azt mondja: Sopronban magukat a karhatalom fogja várni. Mondom: mekkora kardokkal? Maga viccel? Mondom: nem. Maga viccel! Hogy gondolja maga, hogy én ilyen idoben… Nem viccelek én semmit sem. Ott ült a katona, és egy asszony mögöttünk azt mondja: Ugye, disszidálnak. Mondom: Igen. Jaj, azt mondja, drága fiatal­asszony - huszonegy éves voltam -, magát úgy sajnálom, de látom, hogy magának teljesen igaza van. Magával Isten van! Mondom: Azzal is indultam el. Azt mondja: Tudja mit? Én magán segíteni akarok. Mondom: A Jóisten magát megáldja, ha fog segíteni! Segítek. Mondok magának, de csak súgva! Én hátratettem a fejemet, a katona meg hátul ott ült, azt mondja: Én mondok magának egyet. Menjenek el Nagycenkig. Nagycenkben a soproni vonat jön visszafelé Gyorbe. Tessenek leszállni Nagycenknél, s ahogy a soproni vonat megérkezik, azonnal váltsanak át, s mire ideérkeznek, azokat a vonatokat nem ellenorzik a katonák. Magát itt fogom várni, s maga meg fog engem látni, s mikor maga meglátott engemet, kövessenek, s utánam jöjjenek be hozzám, s én mindent elmondok, hogy hol menjenek át a határon. (Nagyné Gáll Piroska, Adelaide)
Mosonmagyaróvár elott megállt a vonat, s azt kiabálták, hogy aki szökni akar, az itt szálljon le, mert bent az állomáson ott vannak az oroszok és az ávósok. Ez is egy ilyen kép, ami az emberben megmarad. A vonat kint áll a nyílt pályán, havas a táj, s mint a nyulak úgy mennek az emberek a havas szántóföldön keresztül. Négyen nem szálltunk le, én nem szálltam le azért, mert nekem volt papírom. A másik három azért nem szállt ki, akik Bázelbe jöttek ki utána, mert az egyik azt mondta, hogy az nem lehet igaz. Nem létezik, hogy ezt nem látják, hogy ennyi ember megy a szántóföldön. (Bene Ferenc, Budapest - Sydney)
Mondta a haverom: Idefigyelj, ne menjünk az állomásra, nagyon sok ember van, a vonat tele van, ekkora nagy tömeget a határon észrevesznek, közibünk lövöldöznek, és mi lesz? Nem megyünk, hanem majd mi külön megyünk ketten. Fel is ültünk egy teherkocsira, és Gyorbol elmentünk Mosonmagyaróvárig, ott a teherkocsinak másfelé kellett menni, ottan nekifogtunk, és mentünk gyalog Hegyeshalom felé. Közben nézegettünk vissza­felé, jön-e valami kocsi, amit megállíthatnánk. És elvisz bennünket, hogy ne kelljen gyalogolni. Én egy teherkocsinak integettem, hogy álljon meg. Megáll a teherkocsi, hát oroszok voltak benne. Orosz katonai teherautó volt. Dehát azt messzirol nem láthattuk! Egy pillanatig átvillant az agyamon, na most vajon mi lesz? Nem féltem, csak rettenetes mérges voltam, hogy itt vagyunk majdnem a végcélnál, és esetleg itt kell megdöglenünk. Az oroszok nyelvén mindenki tudott Magyarországon egy kicsit, hát teli voltunk oroszszal, mondtuk nekik, hogy He­gyeshalomba megyünk, és hát felvesznek-e bennünket. Azt mondja az orosz, hogy szagyisz! Üljetek föl! Mi fel is ültünk, s Hegyeshalomig a ruszkik vittek el bennünket! Én nem dohányoztam, a haverom igen, adott nekik egy doboz cigarettát, és erre el volt intézve. Az érdekes, ami volt: bementünk ott egy bakterházba, jött a vonat Gyorbol, s csodálkoztunk rajta, hogy Hegyeshalomnál az égvilágon senki nem volt a vonaton. És Gyorben, amint láttuk, még a lépcsok is tele voltak emberekkel. Amint késobb hallottam, volt háromezer ember, és a háromezer emberbol egyetlen egy sem volt a jegyszedokön kívül a vonatban. Késobb tudtuk meg, hogy mi lett velük. Az lett, hogy mikor elértek a Hegyeshalomhoz közeli községhez - azt hiszem, Levél volt a neve -, a vasutasok kiszálltak, és mondták, na, akik Nyugatra akarnak menni, azok itt szálljanak le, és arra van az út, arra mehetnek. Mindenki leszállt, és mi csodálkoztunk, hová lettek az emberek. (Tokaji Sándor, Gyor - Melbourne)
Olyan népvándorlás volt, hogy az ember nem is tudja elmondani már azt. Nok, leszakadt a papucs a lábukról, és mezítláb jöttek, pongyolában, hálóingben. Sajnálatos volt. Csoportosan fogták el oket, visszavitték Szombathelyre, meg vissza Pestre, meg mindenfelé. S újra jöttek. Újra jöttek a magyarok, forradalom után, mert menekültek, mert akartak látni. Mindenki, mindenki. A leszakadt cipoju nok meztelen lábbal jöttek. Gyerekek sírtak! Aztán volt itt olyan rendes katona, az orsön, jöttek át a feleségemhez, Panni néni, azt mondja, adjon egy kis tejet, vannak kis gyerekek. A feleségem adta nekik a tejet, a gyerekeknek. Addig beszéltem nekik, meg a feleségem is, míg belementek, hogy megfüröszthetjük oket. Megfogták oket a prérin, ide behozták oket, aztán rendesen viselkedtek velük. Voltak karon ülo kicsik, babák az ölükben… (Peehr Ferenc, Pornóapáti)
Gazda József
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-12-09: Archívum 2003–2007 - :

Élo múlt: Elrabolt esztendok

2006-12-09: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás