
A mai ember számára a régi karácsonyok él? emléke nem öregebb, mint hetven-nyolcvan esztend?. Ennyire tud visszamenni a riporter, a múlt század tízes és húszas éveiben születetteket kerestük fel, s arról érdekl?dtünk, milyen volt akkor, a Trianon utáni években, az interbellumban a háromszéki székely családban a karácsony? Tettük ezt egyrészt azért is, mert a mait jól ismerjük, s bizony nagy a kontraszt. Hetven-nyolcvan esztend? alatt sok mindenben másmilyenné vált a karácsony. Nem sokat változott az ünnep hangulata, de gyengült, sokat gyengült annak szakrális töltete. A különbségek a karácsonyfa ,,öltöztetésében”, az ajándékozás gazdagságában és ? mondanunk sem kell ? a terített asztal kínálatában számottev?.
Tízen örvendtek az angyalnak
Joós Károly bátyánkat 1912-ben írták be a nagyborosnyói kálvinista eklézsia születési matricolájába. Leányáék meleg tömbházlakásnak egyik szobájában lakik. Éppen lábát kenegette mentolos ken?ccsel, s akkor tette le a kezéb?l a Háromszék újságot. Nemcsak a nagyobb bet?ket, de az apróbbakat is el tudja olvasni. Amikor azonban a régi dolgokról, a régi karácsonyokról, szüleir?l-gyerekkoráról érdekl?dtünk, szeme megtelt könnyel. 95. éves, több, mint másfél évtizedig volt az eléggé nehéz id?kben a helybeli református megyebíró.
? Tízen voltunk testvérek, sokan örvendtünk az angyalnak. Apámék karácsonyfát vágtak, hol a dobolyi, hol pedig a kispataki erd?ben. Nekünk a jó étel er?st sokat jelentett. Akkor vágták le a disznót. Látott volna evést! Édesanyám cófalvi asszony volt, Diák Gizella volt a neve. ? sütötte a kalácsot. Aztán igazából akkor lett szép nekünk az ünnep, amikor felcseperedtünk. Elengedtek a karácsonyi bálba. Fenn volt a községházán a nagyteremben, ahol most is. Két banda volt, aki húzta, mind a kett? cigánybanda. Egyik az id?sebbek báljában, másik a fiatalokéban muzsikált. Húztak csárdást és körbosztont is. Én négyéves koromig mindenre visszaemlékszem. Emlékszem a menekülésre. Szekéren menekültünk a betör? románok el?l egészen Békéscsabáig. Tizenketten ültünk a szekéren! Mikor visszajöttünk, mindenünket ellopták... de nem a cigányok, mert akkor Borosnyón csupán három cigány család volt. Emlékszem, egyiknek 13 gyermeke volt... Volt nekem részem szomorú hadi karácsonyban is: Râmnicu S?ratban a román tüzéreknél, s a magyar világban, amikor határvadász voltam Nagypatakon, ott volt az országhatár. Hangja elcsuklik: no, ennyit tudok mondani a régi karácsonyokról.
Imádságos-énekes
- Mi hárman voltunk testvérek, odabé laktunk a bodoki Bels? utcában. Apám becsületes gazdaember volt, bírónak tették a magyar világban, minket becsületben-szeretetben nevelt anyámmal együtt - indítja emlékezéscsokrát a 82. éves Incze Rózsika nénénk. Mi er?sen vártuk az angyalt. Szegény anyám énekeket tanított karácsonyestére: Mennyb?l az angyalt és Kicsiny Betlehembent. Fazakas leány volt, gidófalvi. Jó família volt, s most is az. Testvér volt a debreceni szemészprofesszorral, dr. Fazakas Sándorral.
- Mivel öltöztették fel a karácsonyfát?
- Akkor is volt szaloncukor, dió, piros alma és fényszóró.
- Ajándékot kapott-e a gyermek?
- Olyan nagy dolgokat nem vettek: egy harisnyát, egy cip?t... no...
- Mit sütött az édesanyja?
- Egy sütet kenyeret, s utána egy sütet kalácsot a kemencében. K?ttesb?l sütték. Volt keksz is, kekszvágóval vágták ki, abból tettek a fára is. Karácsonyestére mindig töltött káposzta volt, hidegétel, disznóságok. Édesanyám tyúkhúslevest f?zött els? ünnepen, s utána töltött tyúk volt. Béfújtak a tyúk b?re alá, s ott megtöltötték tojásos töltelékkel, megf?zték, s akkor bétették a lerbe. Ez volt minden karácsonyban az étel. Volt töltött káposzta is, de abba mindig belétettük a gömböcöt és a hájszélt.
Az unokáimnak megtanítottam azt az imát, amit anyámtól tanultunk. Én azt mondtam: mondjátok el a miatyánkot, mert abban minden benne van. Hallom a legkisebb unokámtól a régi karácsonyi imát: Miatyánk, ki vagy a mennyekben... de tovább így folytatta: Édes jó Istenem, segéld meg anyukát, apukát, mámát, tátát, nagytatát, nagymamát, testvéreimet, mindenkit, aki engem szeret. Ámen. Miért mondtad ilyen röviden, édes gyermekem? - kérdeztem. Ez nem rövid... én mindenkiért imádkoztam, de mama, nagyon elálmosodtam...
Hét karácsony a lágerben
Jancsó Ferenc bácsi 1921-béli. ? is külön szobában lakik özvegyemberként Gidófalván. Bár lába fájós, de mert kedvezett a decemberi lágy id?, Sándor fiának akart segíteni, hogy fedett karámot eszkábáljanak a juhok számára, amikor megzavartuk. Lehet engem zavarni - mondta -, mert én ott nagy dolgot nem csinálok. El?z?leg szó esett a híres-neves és terjedelmes gidófalvi Jancsó famíliáról, mert adott ez a család a magyarságnak nemcsak komikus színészt - Gidófalvi Jantsó Pált -, hanem orvosprofesszorokat is, papokat a javából.
- No, el sem gondoltam, hogy miért keres engemet. Régi karácsonyok? Jaj, de messze volt az én gyermekkorom! Mi is vártuk a karácsonyfát. Apámék rendezték, de nem a piacról, mint most, hanem vágták az erd?r?l. Akkor sok terpébb feny? volt a Szemerjén. Ez a hely itt van a gidófavi erd?n. Jól emlékszem, hogy anyámék megfestették a diót - ezüstre, aranyra -, s azt tették a fára. Színes papírból szalagot-láncot készítettek. Szaloncukor akkor is volt, de a selyempapírba házilag csomagolták. Mi sokkal vallásosabbak voltunk, mint ma a gyermeksereg. Vasárnapi iskolába jártunk, s minden alkalommal ott voltunk a templomban.
- Volt-e része szomorú karácsonyban?
- Karácsonyokban! - javított ki Ferenc bátyánk. - A gyergyótölgyesi géppuskás század katonája voltam a magyaroknál. 1944 ?szén fogságba estem Budapesten, és onnan kivittek Oroszországba. Kijevben voltam a lágerben. 1951-ben jöttem haza...
Akárhogy számolta a riporter, az bizony hét esztend?, s ezt olyan der?sen emlegette most Ferenc bátyánk, mintha azt mondta volna, hogy kiléptem a Száraz-peterke árkába!
- No: abban hány karácsony volt? - kérdezte.
- Hét! - feleltem.
- Annyi biza. Jöttem volna én szívesen hazafelé, de nem eresztettek. Hét hazai karácsonytól fosztott meg a fogság! Nem is lehetett azokat a decemberi ünnepeket karácsonyinak nevezni. Karácsonyfáról szó sem lehetett. Ételt sem adtak jobbat, ünnepit. Pap nem volt a mi lágerünkben, hogy imádkozott volna egyet. Sok náció volt ott: magyar, román, német... Egy Mennyb?l az angyalt elénekeltünk, s ment tovább az unalmas és nehéz élet. Jaj. Jó, hogy hazasegített az Úr...
Egy ajándék szekér három testvérnek
Keresztes Ferenc Sepsibükszád szélén lakik. Kapujából belátni a Bodoki-hegyeket, a Nagy-Murgót, csend uralja a helyet. Felesége agyvérzéssel ágyhoz kötött, kézdivásárhelyi lánya, Ilona mos, takarít, f?z, süt. Ferenc bátyánkat jó egészséggel áldotta meg az Isten, a gazdasági udvarban tevékenykedik. Házának alagsorában pattog a t?z a kályhában, gyapjúszvetter alatt morog egy kis kutya, mellette cica dorombol. ? mesél.
- 1921 októberében születtem itt. Nevelkedtem a szül?i háznál hétéves koromig. Ez volt az a kor, amikor én is vártam az angyalt. Apám elment a Döng?re, ott vágott karácsonyfát. De el kellett rejtsék szalmába-szénába a cs?rben, hogy mi nehogy meglássuk. Eljött a karácsony éjjel. No, gyermekek, gyorsan le kell feküdni, mert az éjjel jön az angyal. Anyámék a másik szobában lopva feldíszítették a fát, éjjel behozták oda, ahol mi aludtunk, és letették az asztalra. Reggel költöttek: no, gyermekek, megjött az angyal. Alatta kinek volt cip?, kinek ingecske, meleg zokni. Édesapám saját kezével - lopva, hogy mi ne lássuk - faragott egy kicsi szekeret. Hát az tetszett a legjobban. De egy szekér volt három testvérnek. Nem vesztünk össze rajta, huzogáltuk elé s hátra, hol egyik, hol a másik. Jaj, soha el nem felejtem. A fára szaloncukor, dió, alma és házi sütemény került. Akinek volt tehetsége, zsebe, vett aranypelyhet, s azt reahányta a fára. Szép volt. A lányoknak bubát varrtak rongyból, a bubafejet Brassóban vásárolták. Az én leányaimnak az öregapjuk készített két kicsi széket, bétette a karácsonyfa alá, az volt az ajándék.
- Volt-e ima, ének?
- Volt. Én bitangul születtem, s görögkeletinek kereszteltek, csak kés?bb lettem katolikus. Románul tanította nekünk a pap a Tat?l nostrut. Anyám mondta elöl, s mi mondtuk utána. Letérdeltünk a fa alá, és ott mondtuk. Másnap menni kellett a templomba. Úrvacsorát vettünk. A kenyérre bort töltött a pap, s azt kiskanállal a kántor belétette a mi csészénkbe. Mikor ezt adták, a pap bétakart a reverendájával. Aznap reggel enni nem volt szabad.
Ferenc bácsi elmesélte, hogy abban az id?ben, els? ünnepen este gyermekcsoportokat alakítottak: összegy?ltünk hárman-négyen, készítettünk egy csillagot, abba gyertyát helyeztünk. Én voltam a vezér. Énekeltük a Mennyb?l az angyalt. Ez volt a karácsonyi kántálás. Aki, amit adott - legtöbbször aprópénzt -, testvériesen megosztottuk és hazavittük. Volt nekem még egy ,,titok-karácsonyom”. 1944-ben katonaszökevénynek vettek, s a sepsiszentgyörgyi börtönbe zártak. De ez tovább már nem karácsony...
Rég volt, igaz volt...
Kisgyörgy Zoltán