Karácsony: A Golgota útja

2006. december 23., szombat, Archívum 2003–2007

Hömpölyg? áradat

,,Fordulj, kedves lovam, napszentület felé,
Úgyse jövünk többet soha visszafelé.
Meggyötörve megyek, elbujdosom innen,
Szép szül?hazámat nem látom meg többet.

Idegen országban idegen emberek,
Járom az utcákat, senkit sem ismerek.
Szólanék hozzájuk, de ?k nem értenek,
S ezen az én szívem de nagyon kesereg.”

Vissza-visszatér?, megújuló jelenség a magyar történelem évszázados útjain, hogy menekül?k ezreinek a csizmája veri fel az utak porát. Gazdag népköltészete is van ennek. Valamikor bujdosóknak mondták az útra kel?ket. Elbujdostak Thököly Imre, majd II. Rákóczi Ferenc kuruc katonái, szegénylegényei, el maguk a fejedelmek is, mígnem belepte az utat a hó. És jött 1848-49, újabb bujdosóhad szertült el a világban. Köztük volt a vezér, Kossuth Lajos is, köztük mérnökök, hadvezérek, katonák - majdan Garibaldi és az amerikai szabadság harcosai, s sokan közülük soha nem térnek vissza szül?hazájukba. És jött 1944-45, a második világháború katasztrofális vége, az a pillanat, amikor már egy darab sem maradt Magyar­országból. Milliót közelít? nagyságrendben mentek az emberek, ment a fél ország, szekereken, vonatokon, teherkocsikon, gyalog is, ki a front el?tt, ment a boldogtalanok tömkelege, ment ki a nagyvilágba, ment el?bb egy talpalatnyi helyet, aztán új hazát keresni. Mentek, mentek, Ausztria és Németország megtelt a hazájukat elvesztett magyarokkal. Vannak, akik még négy év múlva is alkalmi táborokban, maguk összeeszkábálta házikókban élnek a számukra kijelölt gy?jt?helyeken, mígnem rendre befogadták ?ket szerte a világban, Dél-Amerikában, Új-Zélandban és Ausztráliában, Amerikában. Sokaknak a francia idegenlégió felé, többnyire Afrikába vitt az útja, még olyanok is voltak - szép számmal -, akik a pápuák között, Új-Guineában kötöttek ki. Milyenek is vagytok, ti, magyarok? Olyanok vagytok, mint a zsidók - mondta egy amerikai világjáró -, bárhová is vet?dik el az ember a nagyvilágban, mindenütt meg lehet titeket találni. De azt már nem mondta, hogy a zsidók háromszáz év múlva, ötszáz év múlva, kétezer év múlva is zsidók, csak titeket, magyarokat elnyel a föld. Addig vagytok, amíg ,,a sír be nem fogad”. Amíg a föld meg nem nyílik alattatok. Mert gyermekeiteket, unokáitokat elnyeli az idegenség tengere.
Tehát aki felült fakó lovára, felült a nyugati határok felé vezet? vonatokra, azokat a haza elvesztette, s utódjaikban a nemzet is. Így történt ez a ’45-ös emigránsokkal, és így az ‘56-osok hatalmas áradatával is.
Mert valóságos népvándorlás indult el 1956. november negyedikét?l a nyugati meg - f?leg a kés?bbi hónapokban - a déli határok felé. Több mint kétszázezer ember, mind csupa-csupa fiatal. Elindulnak, mint a hajdaniak, mert elveszett a harc, elveszett a haza. És el a szabadság, melynek még meg sem érezték az ízét. Hozzávet?leg negyedmillió fiatal - f?leg férfiak - ment neki a vak világnak, az el?ttük ködl? átláthatatlanságnak. Mentek, menekítették sokan az életüket, mások a börtönök el?l menekültek, hiszen hogy mi vár rájuk, mi várt az otthon maradt szabadságharcosokra, senki el?tt nem volt kétséges. Mentek a megmaradás, az életben maradás reményével, mentek reménytelenséggel, mentek, mentek hosszú-hosszú sorokban, még a motyójukat sem vive, mert az felt?n? lett volna otthon, legfeljebb egy-egy fiatal család vezette kézen, vitte ölben gyermekeit. Mentek a bizonytalanba, mentek úgy, hogy tudták, talán sohasem térhetnek vissza. Mentek az elhagyott, otthagyott otthonnal, az édesanyák, édesapák, testvéreik, szerelmesük arcával az emlékezetükben, mentek valamerre, maguk sem tudták, hogy hová. De mentek.
Szépen ragyogjatok, csillagok! A szegény legénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegény legénynek... És a szegény leánynak, a szegény gyermekes családoknak, akik most, 1956 novemberében, decemberében, 1957 januárjában elhagyják a hazájukat. Ha ?k ott maradnak, s egy szabad hazában maradhattak volna, el?bbre állna Magyarország, el?bbre állna a magyarság. Nemcsak többen, de többek is lennénk. És életer?sebb lenne a törzs, terebélyesebb a lombkorona. Így hát a csillagok nemcsak a szabadulás, a szabadság, a lehetséges megkapaszkodás és felemelkedés, de az elveszés útját is mutatták. A hánykódó világóceán felé mutattak, melynek hullámai elnyelik az érkez?ket.
Sors szele
Micsoda veszélyekkel, kockázatokkal kellett szembenézniük! És milyen bizonytalan, ingatag volt az a föld, melyre óvatosan tették lábukat a vak homályban tapogatózók. Mint a havas mez?, melyen kanyarognak a hosszú sorok! És a menekül?k, a végeérhetetlen sorokban kanyargók félve pillantgatnak jobbra és balra, mindenünnen veszélyek leselkednek rájuk. Nemcsak ott, ahová érkeznek, de f?leg itt, ahonnan menekülnek. Sorsuk: a menekül?k sorsa. Bizonytalanságuk: az új hazát keres?k bizonytalansága. Fájdalmuk: a hazát elveszt?k, a nagy-nagy ismeretlenségbe beleszédül?k fájdalma. Vagy: annak a hazának, mely ?ket felnevelte, és mely ?ket elárulta, s mely az ? elveszejtésükre tör, de haza mégis, szül?föld mégis, az elvesztése fájdalma.
November 4-e után úgy mentek itt a népek, mintha zarándokoltak volna. Olyan is volt, akivel háromszor találkoztunk. Háromszor. Az ?rsön összegy?jtötték ?ket, mert a katonák azért el-elfogták a menekül?ket. Összegy?jtötték ?ket, elvitték. Szombathelyen elengedték, hogy menjenek haza. Újra próbálkoztak. S volt, aki háromszor visszajött, amíg sikerült. Itt az úton mentek. Az úton. Volt, aki a kert alatt ment, félve, óvatosan, mert tudom is én? Feln?ttest?l, gyerekest?l mentek. Pólyás gyerekeket vittek! (Pierog Jánosné Szolek Erzsébet, Pornóapáti)
Bátyámék november 4-én voltak utoljára otthon, akkor búcsúztak el a családomtól, én nem voltam otthon, sajnos, így én nem tudtam elbúcsúzni, akkor már mind a hárman katonaruhába voltak öltözve, és egy komoly, nagy csapattal vágtak neki, át a Dunának, Szentendrének, és Tatabánya felé verték át fegyveresen magukat a határon. Úgyhogy valamikor december közepe, december vége táján küzdötték át magukat a határon, amikor már tudjuk, hogy vadásztak is rájuk, a Horn Gyulák is vadásztak a menekül? magyarokra, fegyveresen kellett átverniük magukat a határon. Úgyhogy amikor karácsony környékén a más testvéreim is megérkeztek Ausztriába, akkor már a legnagyobb bátyám Amerikában volt. ? már akkor a Szabad Európán keresztül üzent, hogy én már itt vagyok, így a három bátyám már márciusban utána tudott menni. (Zahorán Sándor, Budapest)
A legnagyobb vonulás volt itt. Itt balra az erd? eltakarja, néhány házat lehet látni az út folytatásában, néhány házat a bokrok mögött ki lehet venni. Egyébként itt van egy épület, a fedélzete leégett a tavaly, mögötte ott van egy nagyobb épület, a bokor ezt kicsit takarja, az már Ausztriában az úgynevezett Zollház, vámház. Sok ’56-os menekült oda ment be, abba az épületbe, a vámházba. Ott gy?jtötték össze ?ket, s utána vitték el ?ket, hogy ki hova kerül. De ez egy gyülekez?pont volt. Tehát innen a faluból kb. ötszáz métert kellett menni, s ott van, ott volt a határ. (Ágh László, Pornóapáti)
Hát a forradalom megbukott, elmentem élelmet venni Pestre, és nem tudtam visszamenni a hídon, s egy eléggé fájdalmas dolog volt, hogy rokonokhoz mentem, akik el?z?leg úgy fogadtak, mint fiatal h?st, s mikor látszott, hogy nem mentek a dolgok, mondták, hogy én nem maradhatok náluk, mert ?rzik a házat, és jelentik, hogy mi van. Aztán egy üzlethelyiségben lev? család fogadott be, Pesten nem lehetett kinn maradni az utcán. Náluk töltöttem az éjszakát, hogyha keresnek, akkor elbújok, egy kisgyerekes mama elbújtatott volna. S akkor valahogy úgy éreztem, hogy én nem tudok ezután úgy élni, mintha semmi nem történt volna, és hogy nincs is kedvem tovább csinálni ezt. Volt egy negyedéves m?vészettörténész diáktársam, aki mondta, hogy ? ki akar menni, s hogy nem mennék-e vele. Mondtam, hogy akkor menjünk, és mentünk. (Marczell Péter, Budapest - Genf)
Végül is január 17-én jöttem el a városból, és január 27-én szöktem át a határon. Akkortájt a Budapestr?l a Nyugat felé induló vonatok mindenikén igazoltattak. A jár?rök mentek, és igazoltattak. Aki nem lakott nyugatra Budapestr?l, csak utazni akart, azon nyomban leszállították, akármilyen legitim. Volt ilyen, hogy a nagynéném Gy?rött lakik, vagy Sopronban lakik, s ?t megyek meglátogatni, ilyenr?l szó sem lehetett akkor. Ugye, akkor ezrek szöktek át naponta Ausztriába. Újévkor, ha jól tudom, 1800-an lépték át az osztrák határt. (Fülöp László, Minneapolis)
A forradalom után hagytam el Magyarországot, Budapestet a férjemmel együtt. Terhes voltam - amit akkor még nem tudtam -, mire kiértünk Ausztráliába. Nyolc hónapos terhesként érkeztem Ausztráliába, ahogy megérkeztünk, egy hónapra rá megszületett a lányom. Mire egy zsebkend?t tudtunk volna venni, már itt volt a gyerek. (L?rincz Marika, Adelaide)
Mondtam, hogy én megyek, én nem akarok egy halott h?s lenni, nekem ki kell menni. Ha jössz velem, az els? adódó alkalommal elveszlek feleségül. Eljött, csak menyasszonyom volt. Három nappal a forradalom el?tt volt az eljegyzésünk. Megmondtam az apjának, anyjának, ahogy lesz, úgy lesz, én nem tudom, hogy mit csinálunk, de nekem menni kell. Neki azt mondtam, semmit nem tudok neked garantálni, csak azt, hogy nem fognak el a határon élve. Fel voltunk fegyverkezve, és úgy jöttünk át a határon. A rend?rségen átadtuk a fegyvereket, a géppisztolyomat odaadtam, a pisztolyomat nem. Azt egész idáig elhoztam, s itt dobta be a feleségem a vízbe. (Budaházi Lászó, Budapest - Melbourne)
Mindenütt nagy megtorlások következtek, és hogy az egyetemisták közül azok, akik nagy szerepet vállaltak, nem kerültek a bitófára, annak volt köszönhet?, hogy egyes szervezetek komoly pénzeket gy?jtöttek, hogy disszidálni tudjanak, elhagyhassák az országot a veszélyben lev?k. (Bán István, Nyíregyháza)
Miért?
Mikor az ember félelemben él heteken keresztül, s el is van vadulva, halottak között jár, halottakat csinál, körülötte meghalnak, akkor mindenkiben feléled az, hogy menekülni. Így. Így lehet ezt elképzelni, hogy ha az esély ezer az egyhez, akkor is azt mondja az ember, elmegyek, s megpróbálom. Idehaza nem maradhattam már, mert tudták, hogy ki vagyok. Hát akkor mit tehettem volna? (Bene Ferenc, Budapest - Sydney)
A szeretet és a szerelem hozott bennünket Nyugatra. Kezet fogva indultunk el a szül?faluból, huszonöt-harminc kilométerre a határtól. Egyik oldalon mentek az orosz tankok, mi meg a szántóföldeken keresztül. S elértük az osztrák határt. Ez volt november 12-én ’56-ban, november 18-án Kócs Lajos stuttgarti evangélikus lelkész Linzben megesketett bennünket, és december 2-án, advent els? vasárnapján értünk Svéd­országba. Édesapámnak nagy bánatot okoztam, hogy eljöttem, a családomban senki nem tudott róla, mert nem akarta, hogy a férjemmel, Bedecs Antallal megesküdjek. S a szeretet gy?zött. (Bedecs Antalné Dávid Margit, Svédország)
A rádió bemondta, hogy az összes m?vészeti f?iskolás menjen be a f?iskolára másnap reggel 8-ra - ez egy hétf?n reggel volt -, megbeszélik, hogyan kezd?dik a tanítás. Egy hónappal a forradalom után. És ekkor én óvatos voltam, reggel feljöttem, 11 órakor mentem a f?iskola felé, s jön egy kollégám: ne menj be, mert már oroszok vannak bent, s szedik össze a diákokat. Így aztán én apámmal találkoztam, énnekem, úgy néz ki, hogy el kell mennem. Menj el a nagyszüleidhez. (Vásárhelyi Gyula, Budapest - London)
Az a rémület, amit az emberek a forradalom leverése után éreztek, ez volt az egyik legnagyobb mozgatóer?. (Bedecs Antalné Dávid Margit, Svédország)
Nem voltam gazdasági menekült, énnekem el kellett jönnöm ’56-ban, valahogy sikerült megoldani, háromszor voltam a kezükben. Mind a háromszor sikerült meglépnem, és végül kijutnom Nyugatra. Tehát nekem el kellett jönnöm. Soha nem szakadtam el a szül?földemt?l, sem a családomtól. Hogy én egyedül jöttem el, az öcsémék ottmaradtak. Ez más, mint amikor valaki fölpakol, és azt mondja, elmegyünk egy jobb életet kezdeni. (Somogyvári Lajos, Budapest - Wellington)
Gazda József
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép