
A köpeci öregotthon és szociális étkezde minden bizonnyal kilóg a hasonló létesítmények sorából. Mindenekel?tt létesítésének körülményei okán: a baróti önkormányzat pályázat révén rendezte be a köpeci református egyháztól bérelt épületben a pontosan egytucatnyi hellyel rendelkez? öregotthont, fenntartja és m?ködteti az erd?vidéki, magukra maradt id?sek mentsvárának tekinthet? intézményt. Az öregotthon most épp befogadóképességének alig több mint felével m?ködik. A tavaly augusztustól beindult intézményben heten laknak. Mindannyian öregségükre árván maradt vagy kitagadott emberek. Átlagéletkoruk nyolcvan fölötti. Mostoha sorsuk ellenére, ha nem is épp vidám, de semmiképp sem letargikus a hangulat a házban.
A napok, ahogy jönnek
Köpec Barót fel?li végében, közel a falu széléhez felújított, emeletes ház, el?tte szép, új kerítés hívja fel magára az átutazó figyelmét. Lerí róla, nem helybéli lakása, és nem is falura költözött városié. Ki idegenként kér bebocsátást, a f?bejáratot venné igénybe. Magam is ott kopogtatok. Mert az ajtó zárva. Az oldalsó bejáratot használják, világosít fel a kalauzolásomra munkáját félbehagyó szakácsn?. Küls? lépcs?n az emeletre kísér, a folyosó vége felé egy nagyobbacska terembe irányít. Fotelek, asztalok, könyvespolc, nagy képerny?j? tévé. Az ajtó mögötti asztalon mindenféle karácsonyi dísz, két id?s asszony színes bábukat varr. Épp a karácsonyi vásárra készülünk - fogad Demeter Mária, az öregotthonban egy hónapja dolgozó szociális munkás. Leülünk, átbeszéljük az intézmény hivatalos dolgait. Röviden a lakók viselt dolgait is. Ebb?l-abból felkészít. Utólag bebizonyosodik, jól tette. Hét különböz? életút, hét végletes sorstörténet.
A ,,faggatások” sorát a folyosó végén kezdjük. Mihály Anna egyedül lakik szobájában, Fels?rákosról költözött be az intézménybe, 84 éves. Férje meghalt, gyermeke nem volt, közeli rokonsága egyetlen testvére, akivel ,,így vagyunk, tetszik érteni”, mutatja összetett ujjait. ,,Aztán addig mondtak a rokonok, hogy jöjjek ide, megbántam es, nem es, immán tél van, hideg van, meglássuk, mi lesz tovább.” ,,Mit jelent az, hogy megbántam is, nem is?” - kérdezem. ,,Hát egyszer-egyszer tetszik, s máskor nem. Egyedül vagyok, sokszor sírok, ez a bajom. A ház otthon üresen, nem üresen, mert teli van a ketyeputyával, be van zárva, tavasszal, úgy lehet, hazamegyek, mert kert van, s mez? van, ha tudok, megyek, s ha nem, itt megnyomom a fenekem.” ,,Hová megy haza?” ,,Nekem sok hazám van, Ürmösön születtem, Miklósváron feln?ttem, ott férjhez mentem, az uram meghalt, akkor elmentem még egyszer, hogy ne legyek özvegy, Fels?rákosra, az olyan volt, hogy nem lehetett vele lenni, mert csak a pálinkát szerette, ottmaradtam egyedül, aztán onnan idejöttem. Az öcsém addig mondott, hogy elhoztak ide, s na, mit csináljak. Mindennap így telik, ahogy j?. Merre legyek? Ki-kisírom magam, s akkor lefekszem, s hallgatok. Kinek nincsen gyermeke, az jobb, ha meghal.” ,,Azért az életet nem lehet csak úgy elvetni” - próbálom vigasztalni. ,,Mikor már nincs szül?, nincs gyermek, nincs semmi, akkor… Van egy kicsi kutyám, s az vigasztal, hol van, kinn van szegény. Avval szórakozok.” A kicsi kutya Rákoson maradt…
Kinek? Minek?
Harsány kacaj hallatszik a nappaliból, hirtelen vidámság tölti be az épületet. ,,Anti bácsi az” - mondja Demeter Marika. Fiatalos férfi ül a fotelben, nevet?s arcú. Önkéntelenül adódik a kérdés: miért szólítják Anti ,,bácsinak”? ,,Hát ha id?sebb vagyok? Mit tudom én, miért mondják? Hetvenéves vagyok!” ,,Na-na!” ,,Kett?vel legyen kevesebb. Ennyit, de többet nem engedek. De még azt se egy hónap múlva. Csak egyet, belelépek a 69-be.” Hoffman Antal a lakók legfiatalabbika, mókamestere is. Mozgékony, jöv?-men? fajta, az egyedüli újságolvasó az intézményben, de információit nem tartja meg magának, ,,én elmondom nekik, toldok melléje, vagy veszek el bel?le, csak a javát mondom mindig” - magyarázza. ,,A nagyvilág eseményeit követi-e?” - adódik tovább a kérdés. ,,Er?sen igen” - mondja, újságokból, tévéb?l tájékozódik, ,,jó volna még egy magyar adó, csak egy van, a Duna” - teszi is mindjárt hozzá panaszát. Az öregotthonnak külön parabolaantennája van, több adót lehetne befogni, mint a kábelen, ,,de annyit kell bezgetni azt a telefonhülyeséget, nehogy elromoljon”. Mindennap kijár a faluba, hetente hazamegy Barótra, oda-vissza közvetít a külvilággal. Bár inkább csak vissza, a lakóknak nincs sok üzennivalójuk kifelé. A karácsonyi díszek készítésében kivette részét, szeret-e bütykölni, barkácsolni? - kérdezek rá. „A kerti munka szép is, jó is, szerettem is, csináltam is, csak nem volt értelme. Kinek? Minek?” ,,Miért jött be?” ,,Egyedül voltam, mosás, f?zés, takarítás...” Persze, hogy rákérdezek egyedülléte okára. ,,Össze voltam állva, s ennyi az egész.” Eddig b?beszéd? volt, és vidám. Most elhallgat.
Beszélgetésünket szótalan hallgatta végig a sarokban Kis Zsuzsanna. ? a lakók legid?sebbike, 86 éves. Hogy miért költözött be az intézménybe csak innen, a faluból? ,,A férjem meghalt, s nem volt, mit csináljak, nincsen senkim.” ,,Gyerek?” ,,Volt, de meghalt, egyéves se volt, mikor meghalt.” ,,Hogy telnek a napok idebenn?” ,,Itt jó. Eltelik az id?. Csak a Jóisten adjon ennyi er?t, amennyi van, s akkor jól vagyunk. Aztán ha jó az id?, akkor megyünk.” Hallgatunk keveset. ,,Isten éltesse sokáig” - kívánom mintegy búcsúzóul. ,,Köszönöm szépen, de már nem kéne. Tudja, mikor már az ember le van tehetetlenedve, nem kíván semmit.”
Akiket még látogatnak
A nappalival átellenben lev? szobában a két Varga lakik. Csak névr?l rokonok. Irma néni ágyán blúz, szoknya el?készítve. ,,Hova készül, Irma néni?” ,,A kultúrházba, Barótra.” ,,Ejsze megy táncolni?” ,,Azt nem. Visszük a karácsonyi vásárra a díszeket.” Irma néni története különbözik a többiekét?l, ? nem árvaságra ítéltetett. ,,A fiam ivutt er?sen, a menyem örökké uszította, keltetett ide-oda. Még ki se volt virradva, már kellett menjek a PECO-hoz szivarért.” Választása nem sok maradt, van ugyan még egy leánya is Brassóban, de hozzá sem mehetett volna. Hogy miért? ,,Azért, mert a vejem részeges volt örökké, s a leányom ment munkába, és akkor nem tudtam egyedül ott lenni, azért nem tudtam odamenni. Most készültem volt valamelyikszer, karácsonykor-e, készültem oda, de nem engedtek. Azt mondták itt, Irma néni, mi nem engedjük, mert ha valami történik magával, akkor mi vagyunk a felel?sök. Aztán így a leányom megnyugodott, most itt volt valamelyik percen. Többször meglátogat, csak neki is a lába el volt törve.” ,,S a fia?” ,,A fiam meg van halva. Ahogy bejöttem, nem tudom, mennyi id?re, mondták, hogy megholt a fiam. Csak nem tudom, hogy. Részeg volt, fel akart menni Baconba, egy utcán bément, így mondják, aztán nem tudom tovább. Azt mondták, örvendjek annak, hogy ide béjuttam, hanem most nem volnék.”
A túlsó ágyon Ilona néni kicsit aggódva figyeli beszélgetésünket. ,,Most egy kicsit megszontyorodott, mert kérdi örökké, hogy hova öltözök” - magyarázza Irma néni. ,,Attól fél, hogy Irma néni elmegy?” ,,Igen.” Átülök a másik ágyra. ,,Ilona néni hány éves?” ,,Nyolcvannál több vagyok már, 1923-ban születtem.” ,,Tízet tessék letagadni!” ,,Nem, annyit már nem tudok lecsavarni. Egy évet, mondjuk, azt igen. Már eltelt az id?. Öreg vagyok.” ,,Miért jött ide?” ,,Mert behoztak. Hát nekem itt nincsen rosszul dolgom, mindent kapok, csak az az egy, hogy nem otthon vagyok.” ,,Otthon mi van?” ,,Én nem tudom, hogy mi van, a házunk megvan-e, Marika tudja megmondani (a testvére lánya, magyarázza Demeter Mária). Eljönnek, s meglátogatnak, hoznak örökkétig valamit. Eljönnek a gyermekei is, mind eljönnek.” ,,Hányan vannak?” ,,Hárman.” Kiszámolja az ujjain, sorolja a neveket. ,,Eljönnek örökkétig, s hoznak ?k is valamit, s megnéznek, s az es elég. Nem baj, ha nem hoznak semmit es, csak eljöjjenek, s megnézzenek. De örökkétig eljönnek, s örökkétig hoznak valamit, azt mondják, üres kézzel nem tudnak jönni. Minden héten meglátogatnak. Hát akkor szeretnek, ugye? Mikor idejönnek, örökké egyet sírok, mikor mennek el, akkor is sírok, most már így telik el.”
…mint kisgyermek az édesanyja mellét
Höncz Klára az intézet egyetlen lakója, aki külön ebédel, a szobájában. Nem mozgásképtelen, de nagyon nehezen közlekedik. ,,Nincs senkim, csak a Jóisten” - kezdi történetét. Nem kell biztatni a folytatásra. ,,Volt az életem, ahogy volt, volt egy fiam, az is meghalt 49 éves korában. Els? urammal Bukarestben éltem, mészáros volt, hosszúfalusi, rég meghalt, de t?le elváltam volt. Nem volt rossz ember, t?le volt a fiam, csak szerette nagyon a n?ket. Egy darabig Brassóban dolgoztam a nagy tüd?szanatóriumban, közben megismertem a második férjemet, beadtam a felmondásomat, pedig nem kellett volna, de a férjem Szentgyörgyön lakott. Özvegyember volt, húsz évvel id?sebb, de drága, aranyos ember, fele magyar s fele német. Nagyon jól éltünk huszonöt évig. Találmányokkal foglalkozott, gyönyör?en hegedült, faszobrász volt máskülönben, csinált oltárokat, mindent, mindent a világon, csillárokat, gyertyatartókat, gyönyör? képeket faragott. Roppant idegbeteg vagyok, s csontritkulásban szenvedek, ahonnan nincs visszaút. Ez elviszen az örök útra. Várom is, tessék elhinni, ezt tiszta szívemb?l mondom. S hogy miért? Már benne is vagyok a korban, jöv? év május 8-án betölteném a 86. évemet. Én úgy várom a halált, mint a kisgyermek az édesanyja mellét. Érzem magamon, hogy napról napra megyek tönkre és sorvadok. Nagyon bele vagyok nyugodva az életembe, az Isten így adta rám, s így kell legyek. El kell viseljem valahogy, és el kell szenvedjem. Volt egyféle injekció, bele van írva a betegkönyvembe is, annyi pénzem volt, hogy kétszer egymás után meg tudtam venni. Egyedül éltem, lakást fenntartani s ezt a drága injekciót megvenni nem tudtam. Egy árva kislány takarított nálam, a harmadik emeleti szomszédasszony f?zött nekem, hetente felvitt magához, lefürösztött. Az árva kislány bevásárolt, másokat is küldtem, egy fiúcska volt még, szegény családból, mondtam, Tibike, elmész, hozol Klári néninek egy darab kenyeret s egy tasak tejet? Azt mondta, elmegyek, de - ezt utajafelé mondta - már nem volt ötezer lejjel megelégedve, tíz kellett. Mondtam, megadom, megadom a tízezer lejt, csak menj és hozzál. Nem volt mit csináljak, nem tudtam menni. S így éltem nagyon keservesen, éjjel-nappal csak sírni tudtam. Rokonságom volt, de falun, azok is mind betegek. Én nem vagyok olyan, hogy üzengessek, gyertek, hozzatok, Istennek hála, itt van minden, jó koszt van, a tisztaság megvan, az ágy megvan, olyant nem mond az ember, hogy ne csinálják meg.”
Mintegy végszóra, bejön a köpeci postás. A nyugdíjat hozza. Beszélgetésünk félbemarad. Megvárom, míg a postás végigjárja a szobákat, kiszámolja a pénzt. Az utolsó lakóhoz még bekopogunk. Máigut János helybéli, 81 éves, szabó volt. Ha akad munkája, délel?ttönként hazamegy, elvégzi. ? is egyedül maradt, felesége meghalt, fát se tudna vágni, ,,muszáj volt idejönni” - okolja választását. Mint a nagyothalló emberek általában, igencsak sz?kszavú.
Délutánra jár, szürkülödik. Különös készül?dés lesz úrrá a házon, a baróti karácsonyi vásárra indulnak. A portékával, mit maguk készítettek. Angyalkák, télapók, betlehemi figurák, ajtó- és karácsonyfadíszek, üdvözletek. Remeg? kezek formálták ruhagyári rongyhulladékból. Saját életük széttört emlékfoszlányaival fércelték össze.
Váry O. Péter