
Messze még a határ?
Hát megkérdeztük, bementünk az egyik tanyára, voltunk vagy negyvenen. Ott már mindenki tudta, hogy megyünk kifelé. S kérdezték, hogy hol a határ? Hú, még messze van, 15 kilométer. Aztán vízen kellett átmenni. Na, átmentünk, s akkor már az osztrákok vártak bennünket. (Boros Emil, Budapest - Melbourne)
Mi hat órakor érkeztünk meg december 23-án a legveszélyesebb helyzetben. December 23-án már azt mondták, hogy hatezer orosz katona van ott felsorakozva. Ott kell keresztülmenni, egyik oldalon három orosz, másikon három magyar katona, de nekünk úgy kell átmennünk, hogy se itt, se ott ne lássanak. Na, mondom, az Úristen takarjon el bennünket, hogy senki meg ne lásson! Azt mondja, én nagyon hiszem, hogy maguk át fognak érni. Mondom, persze hogy át fogunk érni! Ha akar valaki valamit, Isten átsegít mindenen. Mákhéjból foztem teát a gyerekeknek, fél kávéskanállal adtam Margitkának, csak két hónapos volt, fél kávéskanállal Marikának, o másfél éves volt, hogy amíg a határon keresztülmegyünk, fel ne ébredjenek. Nehogy sírás legyen. Elindultunk. Fellotték a rakétát, ilyen világosban voltunk. Azt mondja az uram: Lefeküdni! Azonnal lefeküdtünk. Haj, azt mondja, most már bajban vagyunk, itt rakéták fognak felmenni! Amíg a rakéta megyen föl, addig sötét van, de mikor fönt van, világos van. Amikor látjuk, hogy megy a rakéta föl, azonnal lefeküdni. Úgy is volt. A szántóföldön mentünk, a gyerekek aludtak, nem ébredtek meg. A hó úgy szakadt, hogy borzasztó, még nem volt fagy, sárban mentünk. Mikor fogjuk tudni, hogy elhagytuk a magyar határt? Az asszony megmondta, hogy amikor oda kell érnünk, a vonat ott megyen el egy olyan 30 méterre egy magaslaton, a tetején megyen a vonat, és utána majd megtaláljuk, hogy hol van a dróthalom, ami Ausztriát Magyarországtól elválasztja, fel vannak hajtogatva, utána már Ausztria. És csak menjünk, s ha megyünk, beérünk Németkeresztúrra. Jól van. Na, most akkor el is indultunk, de állandóan csak mentünk. Én már úgy ki voltam. Azt mondtam, Istenem, ha most nem segítesz rajtunk, úgy fogok elpusztulni, és én már nem tudok tovább menni, mert ki voltam. Egyszer csak látom, hogy onnan három, amonnan három. Ujjuj, ott vannak hatan, te! Úristen, megfognak bennünket! Istenem, mit csináljak? Egyszer lenézek, ott egy nagy gödör. És ott voltunk a gödörben. Mikor föllotték a rakétát, lefeküdtünk. De mikor felkeltünk, most az Úristen adjon erot, s vigyen engem keresztül azon a harminc méter magas töltésen, hogy át tudjunk érni, s tudjam, hogy most már ott vannak azok a drótok feltekerve, utána már az osztrák határon vagyunk. Odaértünk, ahogy mondták. Az Úristen olyan erot adott, hogy szaladtunk, tudtunk szaladni. S az Isten a szárnyaival átrepített minket azon a dombon. Átmentünk, mentünk, már többet jöttünk, mint egy órát, s még mindig hol vagyunk, sehol sem vagyunk. Azt mondták, hogy egy nagyon széles folyó volt elottünk, ez kb. olyan négy méter. Hát nem tudunk átmenni, mit csináljunk? Nem tudjuk átvinni a gyerekeket. Mondom, menjünk jobbra, talán-talán találunk egy hidat. Mentünk is, s hát messzirol látom a nagy sötétben, hogy valami hídszeruség. Akkor ahogy megláttuk, mentünk, s megtaláltuk, valóban ott volt a híd. Átmentünk a hídon, na, mondom, hála az Úrnak, be kell érnünk Németkeresztúrba. Megyünk az úton, három valaki jön velünk szembe. Azt mondja a férjem, na, most végünk van, elfogtak. Tudod, mit, engem nem fog el senki sem. Az a három is megáll, nem akarnak jönni velünk szembe. Úgy látszik, ok is félnek mitolünk, mi is félünk otolük. Mondom nekik, hány óra van? 11 óra elmúlt. Hol van Németkeresztúr? Menjenek, menjenek, meg fogják találni. Édes Istenem, 11 óra, két órája már jövünk. Ez már ott volt Ausztriában, csak ok onnan jöttek! Mondom az uramnak, én most nagyon fáradt vagyok, úgy elfáradtam, ebbe a szénakazalba legalább egy fél órát pihenjünk meg. (Nagyné Gáll Piroska, Adelaide)
Megegyeztünk abban, amikor valami zajt hallunk, abban a pillanatban beleesünk a hóba. Kérinek volt egy kabátja, nekem meg a rokon adott egy fehér lepedot, amit magamra terítettem. Segítségemre volt a térképtudás, amin még a nagyobb fák is fel voltak tüntetve. Nagyon jó volt. Én tudtam, hogy át fogunk menni egy kis fenyofatelepítésen, s utána van az országút. Megérkeztünk az országút szélére. Nem hiszem, hogy ötven méterre lehetett tolünk, beszédet hallottunk. A menekültek nem nagyon beszéltek, mi abban a pillanatban dobtuk magunkat a hóba. De ezek is megálltak. Elkezdtek hallgatózni. Izgultam már, hogy na, mégis meglátták a fejünket vagy valami. Nem voltak olyan nagyok ezek a fenyofatelepek. Egyszer csak hallottuk: ittak, s utána nagyon jókedvuen hülyéskedtek, s elkappogtak a sível. Határorök voltak, az országút mentét ellenorizték. Mi jó hosszú ideig bent a mezokön, megint térdig éro hóban. Az ember, ugye, tudja, hogy a jobb lábával vagy a bal lábával egy kicsikét nagyobbat lép, mint a másikkal. Megtörténhetett volna, hogy az ember belekezd egy hatalmas nagy körbe, s visszajut Magyarországra. Kezdtem idegeskedni, s akkor segítségemre jött, hogy a mi oldalunkon kb. 100 méterre fellottek egy kis rakétát. Ahogy az sisteregve ment fel, mi már estünk bele a hóba. És kb. száz méterre a másik oldalon is föllottek egy másik válaszrakétát, úgyhogy pontosan tudtuk, se jobbra nem kell menni, se balra, egyenesen csak elore. Egyszer kattogva jött a soproni vonat Szombathely felé. Megint beleestünk a hóba, de akkor már tudtuk, vagy 300 méterre van a töltés, s tudtuk, hogy 300-400 méterre a túlsó oldalon a határ. Zajt hallottunk. Megint beestünk a hóba. A zaj se nem jött, se nem ment, csak volt. Egyszer csak kiugrik a társam: Én már nem bírom tovább!, s elrohant a határ felé. Jézus Mária, pontosan az utolsó percekben tolja el az ember, amikor idáig már eljutottunk! Felkaptam a lepedot magamra, s elkezdtem én is rohanni vagy húsz méterrel mögötte. A határon suru, magas, 10-20 méter széles sávban krisztustövisbokrok voltak, amelyek elég magasra megnottek. És hát az ember az arca elé tette a karját, s rohant elore. Nekem meg fönnakadt a lepedom. Elkezdtem húzkodni. Az Isten áldja meg, hagyjuk a francba azt a lepedot, nem lesz rá már szükségünk többet. Berohantunk oda, amit mi Ausztriának véltünk, s akkor beleestünk ismét a hóba. Hát ott voltunk. (Fülöp Lajos, Minneapolis)
Az ortorony valami 200 méterre volt tolünk. S ezek a rakéták olyan fantasztikus világosak voltak, hogy mindent lehetett látni. Mi megálltunk egy pillanatra, s mindenki vissza akart szaladni. Mondom, nem megyünk vissza, akik látnak minket, azt fogják gondolni, hogy visszamegyünk. Hát dehogyis megyünk vissza, elore. És elkezdtünk rohanni úgy kétszáz méteren keresztül. Amilyen gyorsan csak tudtunk. Hát persze, én mint atlétafutó elég könnyen tudtam menni, nekem nem volt semmi problémám, de voltak emberek, akik soha életükben nem futottak. Foleg ilyen idosebbek, 45-50 éves hölgyek. A másik oldalon meg az nagyon jó volt, ottan kukoricások voltak. Mikor odaértünk, az emberek abban a pillanatban meg akartak állni. Rájuk ripakodtam, még legalább 50 métert odébb kell menni. Akkor úgy megnyugodtunk. (Grenák István, Budapest - Genf)
Eltévedtünk, és nem tudtuk, hogy átértünk-e a határon vagy nem. Két ávós jött, géppisztollyal s lámpával, s mondták, hogy álljunk fel. De nem tudtuk, hányunkat látták meg, mert mikor elindultunk, voltunk kb. tizenöten, s amikor az ávósok mondták, hogy mindenki álljon fel, lettünk vagy 30-40-en. Kérték a személyazonosságiainkat, hogy igazoltassanak bennünket. A mellettem álló fiú felismerte az ávóst, a határor ávós fölismerte a fiút, s meg akarta ölelni, rokona volt, unokatestvére. Egy másik érdekes dolog volt, hogy ráfogta a pisztolyt az unokatestvérére. Gondolom, ok is féltek. Mert végeredményben ok is gondolták, hogy van négy-öt ember, s akkor ott volt egy egész csomó. Beszélgettünk velük: engedjetek át bennünket. Mondták, hogy menjünk gyorsan, fussunk, mert hogyha az orosz járorök jönnek… Voltak, akik valamit adtak a határoröknek, amikor könyörögtek, hogy engedjenek át. Ne vigyenek be az orsre. (Nagy Isvánné, Adelaide)
Harmadik próbálkozás után sikerült is átkerülni 1956 decemberében, harmadikra sikerült. Az utolsó éjszaka lett volna számunkra magyar földön, egy házban töltöttük, akik mondták, hogy segítenek bennünket majd reggel, hajnalban, segítenek átjutni, s megjelentek a háznál a határorök. Nem vagyok biztos ebben, de valaki bejelentett bennünket, vagy pedig ok ezzel foglalkoztak, mert kellett fizetni érte, de leírták az adatainkat, és visszavittek bennünket Budapestre. És akkor még egyszer megpróbáltuk. Ez novemberben volt. Megpróbáltunk még egyszer egy kisebb csoporttal átjönni, akkor megint elfogtak a határorök, felvették az adatainkat, és visszaküldtek. Harmadszorra sikerült. Fiatalok voltunk, s megpróbáltuk. A fiatalok hamarabb kiheverik a problémát. Tulajdonképpen éjszaka gyalogoltunk harmadmagunkkal, és egyszer volt egy olyan alkalom, hogy a vonatsínek mellett mentünk. És az utolsó kocsiban nem égett a villany. Onnan ránk lottek, hasra vágódtunk, szerencsére nem történt sebesülés, és a vonat is szépen elment. Éjszaka tudtunk menni, gyalogolni a határ felé. Belekeveredtünk a hanságba. Ott jól lesüppedtem, két fiú húzott ki, az is egy borzalmas élmény volt, elérkeztünk egy folyópartra, nem tudtunk átmenni, és annyira fáradtak is voltunk, hogy leültünk a folyóparton, elaludtunk. Hajnal hasadtával valaki felébredt, s ugyanakkor hallottuk a túloldalról is, hogy kiabálnak. Felnézünk, körbenézünk, az egyik oldalról jött két határor, az egyik magyar volt, a másik orosz, a túloldal már Ausztriához tartozott, amit mi nem tudtunk. Azok kiabáltak, azok ébresztettek fel, pár lépésre volt a híd tolünk, amit az éjszaka folyamán a sötétségben nem láttunk, és ok kiabáltak, hogy szaladjunk át gyorsan, érjünk át a határfolyó túloldalára. Aztán sikerült, gyorsan bevittek a házba, ránk csukták az ajtót, és a határorök a folyó túlsó partjáról kiabáltak, hogy menjünk ki, menjünk ki, persze nem engedtek ki, akik a házban laktak, és így megszabadultunk a veszélytol. (Telekiné Fazekas Ilona, Melbourne)
Mivel már az átkelohelyet orizték, kénytelenek voltunk a négy-öt méteres folyócskán átkelni. Úsztunk, igen, úsztunk, nem érzékeltük a lábunkkal, hogy mennyi volt. Úgy történt, hogy levetkoztünk, a ruháinkat összekötöztük, kalapácsveto technikával átdobtuk a másik oldalra, s akkor szárazon föl tudtuk venni, csak ami rajtunk maradt, alsónemu, az volt nedves. Viszont szárazat tudtunk venni, s utána tovább a folyót magunk mögött hagyva mentünk egyenes irányba, s akkor láttunk fényeket, az osztrák határoröknek a lámpái voltak, és ok aztán jelezték, hogy most már osztrák földre érkeztünk, s van olyan helység, ahol az éjszakát eltölthetjük, közben a nedves ruháinkat is megszáríthatjuk. (Ábrahám Géza - Lugano)
Beértünk a faluba, egy háznak az udvarán - egy olyan nagy udvarú ház volt - égett a villany. Mondom a haveromnak, én ide bemegyek, s megkérdezem, hol vagyunk. Közben óriási szerencsénkre a sarkon kifordult egy fiatal pár, egy lány meg egy fiú. Kérdem tolük, hogy ez itt Hegyeshalom vagy pedig Ausztria? Azt mondják, várjunk, mindjárt megmondják, de menjünk egy kicsit odébb, mert ez itt az ávós laktanya. Oda mentem volna be megkérdezni, hogy Ausztriában vagyunk-e vagy Magyarországon. Visszamentünk hát oda, ahonnan elindultunk. (Tokaji Sándor, Gyor - Melbourne)
Ott volt egy fiatal házaspár kicsi babával. És a baba egyszer elkezdett sírni. Hallgattasd el! Mit csináljak? Mellettünk megszólalt valaki: Puszilgassa! Szájon puszilgassa, akkor nem sír a kisbaba. A kismama puszilgatta a kisgyerekét. S tolünk ötven, száz méterre, mi már átértünk, tolünk száz méterre egyszer csak egy robbanás volt, nagy sikoly, és azok ottmaradtak. (Bene Ferenc, Budapest - Sydney)
Sokan mentünk, rengetegen, kisgyerekek, terhes asszonyok, öregemberek, mentünk, mint egy nyáj. A hold sütött, lehetett látni a sötét sereget, ment a határ felé. Ott volt valami csatorna, nem tudom, mi volt az, de a másik oldala a határnak pontosan Andau volt Ausztriában. (Benettné Bajka Katalin, Adelaide)
Lehajoltunk, és megcsókoltuk a földet! Vajon visszakerülünk-e, vagy nem kerülünk, mi történik velünk, hová jutunk? (Megtért János, Schenectady)
(x)